Hol itt az igazság 2.0

Most már tisztán látom, hogy nincs sok szerencsém az igazság keresésével. Amikor a Paks elleni hazai mérkőzés után próbáltam meg találni a válaszokat a szurkolói reakciókra, folyamatosan olyan kérdésekbe botlottam, melyre nem tudtam a választ. Pedig akkor csak a harmadik fordulón voltunk túl, és egy hazai döntetlen után a csapat meg akarta köszönni a példaértékű buzdí­tást, melyre fütty és fújolás volt a válasz. Végső megoldásként, akkor megpróbáltam a feltett kérdéseimre a válaszokat a saját magam által gerjesztett illúziókba gyömöszölni. Ma már ezt nem tehetem meg.

Szombaton mindenki túllépett a közösen eltervezett határon. Legyen az csapat, szurkoló, vezető, vagy a Ferencváros múltját meghatározó legenda. Mert itt nem csak arról van szó, hogy maga a játék gyalázatos volt, már nem csak arról szól a történet, hogy valami nagyon nem működik jól a Ferencváros háza táján. Ez látható volt, és még nem is kellett személyesen a lelátón állni. A barátaimmal ott álltam (bár voltak, akik már idő előtt elmentek), és együtt éltük át a borzalmat. Pillanatok alatt pergett le előttünk a múlt, a 2003-as emlék, a Fradi teljes megszűnésének borzalmas rémképe. A szörnyű az volt, hogy tehetetlenek voltunk.

Pedig előbb-utóbb el kell, hogy jöjjön az idő, amikor mindannyiunknak felelősségteljes felnőtté kell válnunk, hogy a helyes utat választhassuk. Egy életen át felelősségteljesnek lenni persze nem mindig könnyű feladat, és az évek múlásával sokaknak ez a teher már-már elviselhetetlenné válik, de azért igyekeznünk kell helyesen cselekedni és jót tenni nem csak magunkkal, hanem azokkal is, akiket szeretünk. És az, akit szeretünk, akiért hajlamosak vagyunk szinte mindenről lemondani, akiért komoly felnőttként képesek vagyunk egy kamasz vibrálásával lelkesedni, az bizony ott volt a talpunk alatt, azt láttuk a szemeinkkel, annak az illatát éreztük az orrunkon át. Mert a Szentély többet jelent egy stadionnál, a Ferencváros többet jelent egy klubcsapatnál, a zöld gyep többet jelent egy játszótérnél.

Mert ezek együtt, mi vagyunk. Tudom azt is, hogy mindenkinek együtt kell élnie az elkövetett hibáival az élete végéig. Ez a büntetésünk, amiért nem ismerjük fel idejében az emberi élet legfontosabb törvényét, hogy felelősek vagyunk minden kimondott szavunkért és minden ki nem mondott szavunkért is, felelősek vagyunk ezeken a kimondott vagy elhallgatott szavainkon keresztül úgy a magunk, mint a körülöttünk lévők jövendőjéért. Ez alól nem is vonhatjuk ki magunkat, nem gyárthatunk összeesküvés elméleteket, nem bújhatunk féligazságok árnyékába, nem menekülhetünk egy általunk az igazságot keresők csapatába, mert az igazság ahhoz sokkal több, és ráadásul arra is kell ügyelni, hogy mások igazságába mennyire rondí­t bele a mi igazság érzetünk.

Ez is felötlött bennem, amikor a Szentély azon oldala ellen mely a mérkőzést szándékosan be akarta rekeszteni, a tribün másik oldalán állók épp olyan fütyüléssel és fújolással válaszoltak, mint a Paks elleni mérkőzésen a csapat kapott. Olvastam néhány szurkolói fórumon, hogy azok közül, akik közvetlenül részt vettek az ütközetben, ezt nagyon rossz néven vették, mert Fradista fütyült Fradistát. Abban is biztos vagyok, hogy akkor és talán még most is, mindkét tábor biztos az igazában.

A rendbontók úgy gondolják, az igazság náluk van, mert becsapták őket, mert nem teljesültek az í­géretek, mert nincsenek játékosok, mert nem kivételeznek az ikonokkal és sorolhatnám még a fórumokon olvasott érveléseket. A szemben levő oldal is tisztában van azzal, hogy nem mennek hibátlanul a dolgok, hogy vannak felvetett kérdések, melyekre nagyon hiányoznak az igaz válaszok, de ezeket nem szabad úgy kierőszakolni, hogy ezzel kárt okozzunk a Ferencvárosnak, hogy ezzel veszélybe sodorjuk a 110 éves klubunkat.

Mert az igaz, hogy könnyen kibújhatunk a felelősség alól, azonban nem fogunk tudni elbújni kibújásunk következményei elől! Magyarázni sem akarom az előbbi mondatot, példálózni meg végképp nem, mert annak leí­rása és megemlí­tése is heves szí­vdobogást váltani ki és Fradista lelkünk már eleve annyira meg van terhelve, hogy a jelenleginél nagyobb terhet már nem tudna elviselni.

Arra a feltett kérdésre, hogy megtaláljuk-e valaha az igazságot, nem tudok felelni. Egyrészt nincs annyi információm, másrészt ez annál összetettebb kérdés, hogy saját magamat alkalmasnak tartsam a válaszok megadására. Helyette inkább egy Antoine de Saint-Exupéry által jegyzett történetet mesélek el.

Az í­ró kertjében egyetlen száll rózsa nyí­lt csak ki, ellenben az utcán tucatjával nyí­ltak a vadrózsák. Egyszer egy járókelő arra járt és csodálni kezdte a vadrózsákat, majd észrevette az í­rót, és megkérdezte tőle, miért nem ezeket a vadrózsákban gyönyörködik. Az í­ró í­gy válaszolt: – Téved, ha azt hiszi, hogy a kinti rózsák többet érnek, mint az én egyetlen rózsám. Mert ő az, akit öntözgettem, mert ő az, akire burát tettem, mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat, kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt. Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Az én rózsám a Ferencváros. Már csak reménykedni tudok abban, hogy lesz még lehetőségem tovább ápolni.

– lalolib –