Visszagondolva, az elmúlt hetekben már többször kezdtem úgy a foteles feljegyzéseimet, hogy közvetlenül a mérkőzés után percekig csak meredten ültem a képernyő előtt és képtelen voltam egyetlen értelmes mondatot is a virtuális papírra vetni. Ma annyiban változott a helyzet, hogy nem a mérkőzés után kellett kiszabadítani a gondolataimat a fásultságból, hanem már a mérkőzés második félidejének közepén.
Amikor csak álltunk a lelátón, meredten néztük a játéktól kiürített gyepszőnyeget és a rendőri bevonulást, bennem és valószínűleg nagyon sok Fradistában végleg megszakadt valami. Elpattant az utolsó húr is, amiről bizton hittem, hogy olyan vastag, hogy minden terhet kibír. Tévedtem ebben is. Meg abban is, hogy a múlt heti szégyenteljes kecskeméti produkció után már csak jobb jöhet. Távozott az edző, visszajött Dragó, és egy könnyűnek tartott ellenfél várt ránk. Minden adott volt ahhoz, hogy végre megkezdjük a felzárkózást és örökre elfelejtsem azt a szót, amit a múlt héten is csak nagy nehezen írtam le: szégyen. Egyszerűen most sem hiszem el, hogy azok, akik felhúzzák magukra a zöld-fehér mezt, azok tovább tudják fokozni a szégyen mélységét. A Diósgyőr ellen megtették és ezzel véglegesen méltatlanná váltak arra, hogy a szívűk felett ott legyen a Ferencváros 110 éves címere, mely erkölcsről, egyetértésről és erőről ad hitet és tanúbizonyságot. A tragikus ebben az, hogy már felmentést sem lehet adni, tragikus az, hogy ezzel olyan kárt okoztak, amit egy hamar nem is lehet jóvátenni.
A Kecskemét ellen még csak a szégyen szót írtam le, de sajnos ma már ez kevés. És itt nem a szégyen szó fokozásáról van szó, hanem sokkal többről, mert a Szentélyt gyalázat is érte. Akik személyesen átélték és valószínűleg azok is, akik a tévén keresztül láthatták a borzalmat, egy ideig már biztos, hogy nem lesznek ugyanazon Fradisták, mint akik fél hat környékén beléptek a stadionba. Mert ami a második félidőben, Tóth Bence gólja után történt, arról ép ésszel és józanul már nem is lehet beszélni. Főleg azoknak nem, akik személyesen is átélhették a 2003. május 31.- eseményeket. Ők sejtik, vagy talán tudják is, hogy az események kísérteties egyezősége, nem lehet csupán a véletlenül műve.
Ezt annak ellenére írom le, hogy ma tényleg nem fogok összeesküvés elméleteket gyártani, mert már annak sem látom az értelmét. Kérdéseket továbbra is fel tudnék tenni, de a gondom az, hogy már a címzett személyében sem vagyok biztos. Mert az látható volt ugyan, de mégis ismeretlen. Mert nem is ismerhetjük, mert képtelenség az, hogy zöld-fehér mezben, vagy zöld-fehér sálban hozza ránk a sötétség poklát. Gyalázat, hogy ez megtörtént, gyalázat, hogy ez ismét a Ferencvárossal történt meg. De vajon miért?
Vajon kinek állunk mi az útjában? Vajon miért akarják nagyon sokan megsemmisíteni a Ferencvárost? Vajon honnan táplálkozik ez a gyűlölet? Eddig mindig találtunk közös ellenséget, eddig mindig lehetett drapériákon üzenni. De vajon most kik léptek a közös ellenségkép közé? Vajon a kör közepén állók fel tudják mérni, hogy a gyalázaton kívül magát a létünket is kockára tették? Vajon ezek a csoportok holnap reggel hogyan fognak felébredni, vajon mit fognak gondolni arról a gyalázatról, aminek tevékeny részesei voltak?
Elnézést kérek, de mégsem tudtam elvonatkoztatni a kérdéseimtől, mert holnap nagyon sok Fradista fog úgy felébredni, hogy legszívesebben elbújna a világ elől a szégyenében. Mert gyalázat az, ami történt. Ahogy jöttünk haza autóval még biztos voltam abban, hogy ez a feljegyzés ma már nem fog megszületni. Ahhoz túl erős volt bennem a reményvesztés és a csalódás. Attól is tartottam még, ha egyből a gép elé ülök, olyanokat fogok leírni amit örökké bánni fogok.
Ahogy hazaértem, mégis egyből a gép elé ültem. Ha most bárki arra gondol, hogy a gyávaság miatt nem fogalmaztam keményen, annak csak azt tudom mondani, hogy számomra a mai nap két szóról szólt: szégyenről és gyalázatról.
Ezt a két szót meg nem lehet tovább fokozni.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?