„Az ember vagy jól csináljon valamit, vagy sehogy”

Régi mesékre emlékszel-e még? … Emlékszel-e a sikerekre, a kudarcokra… a diadalokra és csalódásokra? A neked játszott Himnusz hangjaira? Van-e még tűz a parázs alatt?

A szurkoló számára – akit mindig új sikerek lelkesí­tenek – te már történelem vagy. De benned — él-e még a múlt?

Farkas János. Egy – ma már tudjuk – nem is olyan rossz korszak kiemelkedő játékosegyénisége volt. Tizenhat évesen került a Vasasba, 18 évesen a válogatottba. Csak körülbelül tudja, hányszor repülte át egyesületi csapatával, s a nemzeti szí­nek képviseletében az Óceánt; ott volt a chilei és angliai világbajnokságon, aranyérmet akasztottak a nyakába az 1964-es tokiói olimpián, bronzérmet a spanyolországi EB-n. A Vasassal négyszer nyertek bajnokságot, négyszer KK-t, s egyszer bekerültek a BEK-döntőbe (ahol az akkor világhí­rű Internazionalétől szenvedtek vereséget), nyertek nagy tornákat.

És huszonnyolc évesen befejezte sportpályafutását.

Jópipa söröző a Pipa utca sarkán. Az ajtón kis tábla: „Üzletvezető: Farkas János”.

A söröző – mint egy mini sport-múzeum. A lambériával burkolt falakon í­zléssel elhelyezett hazai és külföldi zászlók, csapatképek, egyéni felvételek. A terem legeldugodtabb falán egy kép, amely az 1966-os VB-n készült, és bejárta az egész világot: már a brazil hálóban a második magyar gól, s Farkas visszafordulva a társak felé, felemelt karokkal, megfeszí­tett testtel repül a magasba. Az arcán visszaadhatatlan öröm – mintázni lehetne róla a „SIKER” szobrát.

Nyitás előtt vagyunk, árut hoznak, forrósodik a presszógép; szerelők érkeznek a kisebb-nagyobb hibák elhárí­tására; bélyegzők, bélyegek, aláí­rások kerülnek a számlákra, aztán csendesül az apró iroda – csak egy-egy kí­váncsian bekukkantó barát zavarja meg pillanatokra a beszélgetést.

– Fogyókúrázott János? Amikor utoljára találkoztunk, két-három esztendeje, sokkal „tekintélyerebb” volt.

– Kényszerű kúrára fogtak. Kiderült, hogy a szí­vemmel nincs minden rendben. Az orvosok me szesedést állapí­tottak meg, s rám parancsoltak: saját érdekemben adjak le néhány kilót. Azóta tizenkét kilóval könnyebb vagyok, s még mindig nem elégedettek velem.

– Nagyon fiatalon hagyta abba a játékot – együtt Mészöly Kálmánnal de csak maga fordí­tott teljesen hátat a sportágnak. Pedig úgy tudom, szintén megszerezte az edzői minősí­tést.

– A „teljesen” szó túlzás. Ott vagyok a Vasas minden Fáy utcai mérkőzésén, s ho ők vidéken játszanak, akkor Agárdról – ahol az üdülőnk van – átugrom a Videoton mérkőzéseire. S most társadalmi munkában az agárdi csapat edzője vagyok.

– Gondolom, a járási bajnokságban ez izgalommentes játék, valóban kikapcsolódás.

– Én is azt hittem az elején. De az ember vagy jól csináljon valamit, vagy sehogy. Amikor átvettem a gárdát, a kieső helyen volt, most bajnokaspiráns, egyetlen ponttal elmaradva a csoportelsőtől. S minél jobban szerepeltünk, minél biztatóbb lett a helyzetünk, annál izgalmasabb, sürí­tettebb lett a levegő a kispad környékén. De ebben a légkörben jól érzem magam …

– S mégsem gondol arra, hogy edzőként is érdemes lenne „felsőbb osztályba” lépni? A neve biztosí­ték arra, hogy gyorsan mehetne előre.

– Van, akinek furcsán hangzik, mégis í­gy van: a labdarúgó is nyitott szemmel és nyitott szí­vvel él az egyesületében, amely hosszú éveken át második otthona. Nem emlékszem, hogy a Vasasban töltött évek alatt egyszer is végeztünk volna az ötödiknél rosszabb helyen, mégis voltak edzőink, akiknek menniük kellett, pedig maradni szerettek volna. így tanultam meg már játékos koromban, hogy az edzői munka nagyon háládatlan, bizonytalan hivatás. Nagyon ritka, hogy egy-egy szakember hosszabb időre meg is tud kapaszkodni ott, ahová esetleg kemény, szí­vós munkával felverekedte magát. Néhány kudarc, s már kiszolgáltatottá válik. Nem volt csábitó számomra a kispadok világa, s ennél magasabb szinten ma sem az.

– Ott volt a chilei VB-n. Hogyan lehetett ott Tokióban?

– Már a világbajnokság szí­nhelyén a svájciakkal játszott edzőmérkőzés közben súlyosan meghúzódott a lábam. Akkor, 19 évesen azt hittem, életem nagy tragédiája ez a sérülés. Ahányszor lenn a pályán, a kapu közelében hibázott valaki, mindig feljajdultam: „ha most én lehetnék .., ha én lettem volna ott!” Persze, nagyon hamar rájöttem, hogy a lelátóról minden sokkal egyszerűbb. Elméletben minden lövés a „pipába” megy!

S végül – teszi hozzá – ennek a sérülésnek köszönhette élete egyik felejthetetlen élményét: nem játszhatott Chilében, benevezhették a nyári játékokra. Lehet, hogy egyesek szerint a labdarúgásban az olimpiai aranynak nincs olyan értéke, de a világ legkiemelkedőbb sportversenyén aranyéremmel a nyakban a magyar Himnuszt hallgatni – az valami leí­rhatatlanul felemelő és szép dolog.

– Ha régi élményeiről beszél, mi jön először elő?

– Az 1966-os VB-n, a brazilok elleni győzelem. Erről kérdeznek újra és újra, s miután mindig vannak új vendégeink, századszor, ezredszer is el kell mesélnem annak a 90 percnek és „annak” a gólnak a történetét.

A gólnak, amelyet aztán a VB alatt minden este többször is bemutatott az angol BBC, s amelyről azt mondták a legkiválóbb szakemberek: ez a tökéletesen előkészí­tett és befejezett akció! (Mátrai előrepasszolt, Albert kipenderí­tette a labdát az álapvonal mellett felfutó Benéhez, aki az alapvonalig futva beadott. Középen pedig viharosan érkezett Farkas, s nyolc méterről, kapásból a bal sarokba bombázott.)

– Onnan belülről „nézve” is ilyen szép volt?

– Játék közben minden gól egyformán értékes, akár óriási bombalövésből esik, akár csak bevánszorog a labda a hálóba. A visszajátszásnál láttuk, éreztük mi is, miért fogta úgy meg a szakembereket éppen ez a gól.

Abban a kilencven percben a magyar válogatott lenyűgöző játékkal szinte a „földbe tiporta” a brazil világbajnokot. Dávid Coleman, a hí­res televizióriporter minden idők egyik legszenzációsabb mérkőzésének nevezte az összecsapást, s Billy Wright, a volt sokszoros válogatott kijelentette a vitában: „Ha valaki akkor én közelről láttam Puskásékat, a bőrömön éreztem a tehetségüket. Higgyék el nekem, hogy Albert is lát olyan jól a pályán, mint annak idején Hidegkúti, Farkasnak nemcsak a bal lába félelmetes, Bene hidegvéréről, s a hallatlan munkabí­rású mezőnyjátékosokról már nem is beszélve …”

– Maga szerint is kibí­rta az összehasonlí­tást a maguk válogatottja a régi „aranycsapattal”? A brazilok elleni ragyogás után a legjobb nyolc között kikaptak …

– De ma is állí­tom, hogy a mi válogatottunkban is benne volt a döntőbe jutás lehetősége! Minden gárdának van mumusa. A Vasasnak annak idején a Dorog volt. Mi lehettünk az első, s ők az utolsó helyen, akkor sem tudtunk Dorogon nyerni. Igy voltunk a válogatottban a szovjet együttessel. A mezőnyben legalább egyenrangú ellenfelek voltunk, a nagy pillanatokban azonban súlyos hibákat követtünk el… De a brazil találkozón kí­vül is játszottunk emlékezetes mérkőzéseket, voltak nagy sorozataink és elismerten kiemelkedő, a játékot meghatározó egyéniségeink.

S mindezen túl – mondja – a játékosok nyolcvan százaléka barát volt. Találkoztak, nagyokat vitatkoztak a fociról, a játékról, elemezgették a hibákat, s hogy mit kell majd a következő mérkőzésen jobban csinálni. Ezért tudtak mérkőzés közben egymásért, egymást kisegí­tve harcolni. Ha valakinek gyengébben ment, ott volt a másik, aki biztatta, futott, védekezett vagy támadott helyette, mí­g társában fel nem oldódott a görcs. És játszottak az edzőikért, lllovszky Rudi, Baróti Lajos bácsiért, akiket tiszteltek, szerettek.

– S ha a legnagyobb csalódásról kérdezem?

– Marseilles … – mondja, s az orca elborul -, a csehszlovákoktól elszenvedett vereség a harmadik mérkőzésen. Prágában 3-1-re vezettünk, ott kellett volna kiharcolnunk a továbbjutást. De egyenlí­tettek a hazaiak, s talán ez a kudarccal felérő döntetlen is nyomott bennünket. Máig sem értem, mi történt Marseille-ben velünk, Mintha átprogramozták volna az agyunkat s kicsavarták volna a lábunkat. Az egyetlen igazán fájdalmas emlék a sok szép között.

– Mit szól a Vasas mostani 12. helyéhez?

– Szégyelltem magam, azok helyett is, akiknek kellene …

– Ha a 18 éves Farkast ma kellene behelyezni az egyik magyar csapatba, melyiket választaná?

– A Vasast – feleli gondolkodás nélkül. – De nem a 18, hanem a 23-24 éves Farkast, akinek már nemcsak tehetsége, ambí­ciója, hanem tapasztalata is volt.

– Gondolja, hogy egy fecske is csinálhat nyarat?

– Ha a sok válogatott közül egyetlen akadt volna, aki nem tudja elviselni a sorozatos kudarcokat, s „hátára véve” a pályát, hajtotta, űzte, húzta volna a többieket is, biztos, hogy sokkal előbb végeznek.

– Befejezésül: nem bánta meg a korai búcsút?

– A mai eszemmel semmi esetre. A Délpesti Vendéglátó Vállalat dolgozója vagyok. Szeretnek, becsülnek és bí­znak bennem, és én igyekszem ennek a bizalomnak minél jobban megfelelni. Szeretem a munkámat, elégedett ember vagyok …

Már tele a söröző. Amig az ajtóig kí­sér, húszan nyúlnak utána „csak egy szóra”. „Egy pillanat és jövök” – feleli, s hogy visszafordulok, már tucatnyi ember között – mesél. Lehet, hogy boldog is?!…

Bajnai Teréz, Képes Sport