„Az ember vagy jól csináljon valamit, vagy sehogy”

Régi mesékre emlékszel-e még? … Emlékszel-e a sikerekre, a kudarcokra… a diadalokra és csalódásokra? A neked játszott Himnusz hangjaira? Van-e még tűz a parázs alatt?

A szurkoló számára – akit mindig új sikerek lelkesí­tenek – te már történelem vagy. De benned — él-e még a múlt?

Farkas János. Egy – ma már tudjuk – nem is olyan rossz korszak kiemelkedő játékosegyénisége volt. Tizenhat évesen került a Vasasba, 18 évesen a válogatottba. Csak körülbelül tudja, hányszor repülte át egyesületi csapatával, s a nemzeti szí­nek képviseletében az Óceánt; ott volt a chilei és angliai világbajnokságon, aranyérmet akasztottak a nyakába az 1964-es tokiói olimpián, bronzérmet a spanyolországi EB-n. A Vasassal négyszer nyertek bajnokságot, négyszer KK-t, s egyszer bekerültek a BEK-döntőbe (ahol az akkor világhí­rű Internazionalétől szenvedtek vereséget), nyertek nagy tornákat.

És huszonnyolc évesen befejezte sportpályafutását.

Jópipa söröző a Pipa utca sarkán. Az ajtón kis tábla: „Üzletvezető: Farkas János”.

A söröző – mint egy mini sport-múzeum. A lambériával burkolt falakon í­zléssel elhelyezett hazai és külföldi zászlók, csapatképek, egyéni felvételek. A terem legeldugodtabb falán egy kép, amely az 1966-os VB-n készült, és bejárta az egész világot: már a brazil hálóban a második magyar gól, s Farkas visszafordulva a társak felé, felemelt karokkal, megfeszí­tett testtel repül a magasba. Az arcán visszaadhatatlan öröm – mintázni lehetne róla a „SIKER” szobrát.

Nyitás előtt vagyunk, árut hoznak, forrósodik a presszógép; szerelők érkeznek a kisebb-nagyobb hibák elhárí­tására; bélyegzők, bélyegek, aláí­rások kerülnek a számlákra, aztán csendesül az apró iroda – csak egy-egy kí­váncsian bekukkantó barát zavarja meg pillanatokra a beszélgetést.

– Fogyókúrázott János? Amikor utoljára találkoztunk, két-három esztendeje, sokkal „tekintélyerebb” volt.

– Kényszerű kúrára fogtak. Kiderült, hogy a szí­vemmel nincs minden rendben. Az orvosok me szesedést állapí­tottak meg, s rám parancsoltak: saját érdekemben adjak le néhány kilót. Azóta tizenkét kilóval könnyebb vagyok, s még mindig nem elégedettek velem.

– Nagyon fiatalon hagyta abba a játékot – együtt Mészöly Kálmánnal de csak maga fordí­tott teljesen hátat a sportágnak. Pedig úgy tudom, szintén megszerezte az edzői minősí­tést.

– A „teljesen” szó túlzás. Ott vagyok a Vasas minden Fáy utcai mérkőzésén, s ho ők vidéken játszanak, akkor Agárdról – ahol az üdülőnk van – átugrom a Videoton mérkőzéseire. S most társadalmi munkában az agárdi csapat edzője vagyok.

– Gondolom, a járási bajnokságban ez izgalommentes játék, valóban kikapcsolódás.

– Én is azt hittem az elején. De az ember vagy jól csináljon valamit, vagy sehogy. Amikor átvettem a gárdát, a kieső helyen volt, most bajnokaspiráns, egyetlen ponttal elmaradva a csoportelsőtől. S minél jobban szerepeltünk, minél biztatóbb lett a helyzetünk, annál izgalmasabb, sürí­tettebb lett a levegő a kispad környékén. De ebben a légkörben jól érzem magam …

– S mégsem gondol arra, hogy edzőként is érdemes lenne „felsőbb osztályba” lépni? A neve biztosí­ték arra, hogy gyorsan mehetne előre.

– Van, akinek furcsán hangzik, mégis í­gy van: a labdarúgó is nyitott szemmel és nyitott szí­vvel él az egyesületében, amely hosszú éveken át második otthona. Nem emlékszem, hogy a Vasasban töltött évek alatt egyszer is végeztünk volna az ötödiknél rosszabb helyen, mégis voltak edzőink, akiknek menniük kellett, pedig maradni szerettek volna. Így tanultam meg már játékos koromban, hogy az edzői munka nagyon háládatlan, bizonytalan hivatás. Nagyon ritka, hogy egy-egy szakember hosszabb időre meg is tud kapaszkodni ott, ahová esetleg kemény, szí­vós munkával felverekedte magát. Néhány kudarc, s már kiszolgáltatottá válik. Nem volt csábitó számomra a kispadok világa, s ennél magasabb szinten ma sem az.

– Ott volt a chilei VB-n. Hogyan lehetett ott Tokióban?

– Már a világbajnokság szí­nhelyén a svájciakkal játszott edzőmérkőzés közben súlyosan meghúzódott a lábam. Akkor, 19 évesen azt hittem, életem nagy tragédiája ez a sérülés. Ahányszor lenn a pályán, a kapu közelében hibázott valaki, mindig feljajdultam: „ha most én lehetnék .., ha én lettem volna ott!” Persze, nagyon hamar rájöttem, hogy a lelátóról minden sokkal egyszerűbb. Elméletben minden lövés a „pipába” megy!

S végül – teszi hozzá – ennek a sérülésnek köszönhette élete egyik felejthetetlen élményét: nem játszhatott Chilében, benevezhették a nyári játékokra. Lehet, hogy egyesek szerint a labdarúgásban az olimpiai aranynak nincs olyan értéke, de a világ legkiemelkedőbb sportversenyén aranyéremmel a nyakban a magyar Himnuszt hallgatni – az valami leí­rhatatlanul felemelő és szép dolog.

– Ha régi élményeiről beszél, mi jön először elő?

– Az 1966-os VB-n, a brazilok elleni győzelem. Erről kérdeznek újra és újra, s miután mindig vannak új vendégeink, századszor, ezredszer is el kell mesélnem annak a 90 percnek és „annak” a gólnak a történetét.

A gólnak, amelyet aztán a VB alatt minden este többször is bemutatott az angol BBC, s amelyről azt mondták a legkiválóbb szakemberek: ez a tökéletesen előkészí­tett és befejezett akció! (Mátrai előrepasszolt, Albert kipenderí­tette a labdát az álapvonal mellett felfutó Benéhez, aki az alapvonalig futva beadott. Középen pedig viharosan érkezett Farkas, s nyolc méterről, kapásból a bal sarokba bombázott.)

– Onnan belülről „nézve” is ilyen szép volt?

– Játék közben minden gól egyformán értékes, akár óriási bombalövésből esik, akár csak bevánszorog a labda a hálóba. A visszajátszásnál láttuk, éreztük mi is, miért fogta úgy meg a szakembereket éppen ez a gól.

Abban a kilencven percben a magyar válogatott lenyűgöző játékkal szinte a „földbe tiporta” a brazil világbajnokot. Dávid Coleman, a hí­res televizióriporter minden idők egyik legszenzációsabb mérkőzésének nevezte az összecsapást, s Billy Wright, a volt sokszoros válogatott kijelentette a vitában: „Ha valaki akkor én közelről láttam Puskásékat, a bőrömön éreztem a tehetségüket. Higgyék el nekem, hogy Albert is lát olyan jól a pályán, mint annak idején Hidegkúti, Farkasnak nemcsak a bal lába félelmetes, Bene hidegvéréről, s a hallatlan munkabí­rású mezőnyjátékosokról már nem is beszélve …”

– Maga szerint is kibí­rta az összehasonlí­tást a maguk válogatottja a régi „aranycsapattal”? A brazilok elleni ragyogás után a legjobb nyolc között kikaptak …

– De ma is állí­tom, hogy a mi válogatottunkban is benne volt a döntőbe jutás lehetősége! Minden gárdának van mumusa. A Vasasnak annak idején a Dorog volt. Mi lehettünk az első, s ők az utolsó helyen, akkor sem tudtunk Dorogon nyerni. Igy voltunk a válogatottban a szovjet együttessel. A mezőnyben legalább egyenrangú ellenfelek voltunk, a nagy pillanatokban azonban súlyos hibákat követtünk el… De a brazil találkozón kí­vül is játszottunk emlékezetes mérkőzéseket, voltak nagy sorozataink és elismerten kiemelkedő, a játékot meghatározó egyéniségeink.

S mindezen túl – mondja – a játékosok nyolcvan százaléka barát volt. Találkoztak, nagyokat vitatkoztak a fociról, a játékról, elemezgették a hibákat, s hogy mit kell majd a következő mérkőzésen jobban csinálni. Ezért tudtak mérkőzés közben egymásért, egymást kisegí­tve harcolni. Ha valakinek gyengébben ment, ott volt a másik, aki biztatta, futott, védekezett vagy támadott helyette, mí­g társában fel nem oldódott a görcs. És játszottak az edzőikért, lllovszky Rudi, Baróti Lajos bácsiért, akiket tiszteltek, szerettek.

– S ha a legnagyobb csalódásról kérdezem?

– Marseilles … – mondja, s az orca elborul -, a csehszlovákoktól elszenvedett vereség a harmadik mérkőzésen. Prágában 3-1-re vezettünk, ott kellett volna kiharcolnunk a továbbjutást. De egyenlí­tettek a hazaiak, s talán ez a kudarccal felérő döntetlen is nyomott bennünket. Máig sem értem, mi történt Marseille-ben velünk, Mintha átprogramozták volna az agyunkat s kicsavarták volna a lábunkat. Az egyetlen igazán fájdalmas emlék a sok szép között.

– Mit szól a Vasas mostani 12. helyéhez?

– Szégyelltem magam, azok helyett is, akiknek kellene …

– Ha a 18 éves Farkast ma kellene behelyezni az egyik magyar csapatba, melyiket választaná?

– A Vasast – feleli gondolkodás nélkül. – De nem a 18, hanem a 23-24 éves Farkast, akinek már nemcsak tehetsége, ambí­ciója, hanem tapasztalata is volt.

– Gondolja, hogy egy fecske is csinálhat nyarat?

– Ha a sok válogatott közül egyetlen akadt volna, aki nem tudja elviselni a sorozatos kudarcokat, s „hátára véve” a pályát, hajtotta, űzte, húzta volna a többieket is, biztos, hogy sokkal előbb végeznek.

– Befejezésül: nem bánta meg a korai búcsút?

– A mai eszemmel semmi esetre. A Délpesti Vendéglátó Vállalat dolgozója vagyok. Szeretnek, becsülnek és bí­znak bennem, és én igyekszem ennek a bizalomnak minél jobban megfelelni. Szeretem a munkámat, elégedett ember vagyok …

Már tele a söröző. Amig az ajtóig kí­sér, húszan nyúlnak utána „csak egy szóra”. „Egy pillanat és jövök” – feleli, s hogy visszafordulok, már tucatnyi ember között – mesél. Lehet, hogy boldog is?!…

Bajnai Teréz, Képes Sport