Két pillanat…
… Géczi Pistával
A kapus nyolcszor volt válogatott.
Tulajdonképpen már hét esztendeje, 1964-ben megízlelhette, milyen csodálatos dolog ott lenni a legjobb nemzeti tizenegyben. Ott lenni és érezni, hogy most milliók izgulnak vele együtt. Tudni, hogy milliók mozdulnak vele együtt a kapuja felé süvöltő labdákra.
Hét esztendeje mindössze kétszer érezhette ezt a különös és izgalmas boldogságot. Aztán szálltak az évek, a róla, mintha megfeledkeztek volna a szövetségi kapitányok. Pedig csapatában derekasan helyt állt. Kínozta, edzette magát a végkimerülésig, a mérkőzéseken meg a lelkét kitornázta. De, mintha hiába lett volna minden! Más talán már feladta volna, ő azonban bízott, reménykedett.
És 1971 nyarán Illovszky Rudolf választása végre ráesett.
Amikor kifutott csapatával a riói stadionban, sírás fojtogatta. Hát igaz? Hát mégis bekövetkezett? Hát nem volt hiábavaló az önkínzás, az akarat, a szorgalom?
A riói mérkőzést követő öt nemzetközi viadalon ő maradt a kapus, s amikor Gzirában, a Málta ellent VB-selejtező végén Lo Bello hármas sípszava harsant, parányi büszkeséggel csinált mérleget önmagával — önmagáról.
A hat válogatott mérkőzésen mindössze egyetlen gólt kapott.
BENE
— Ha most azt mondom, hagy nagyszerű évem volt, sokan talán legyintenek: mire fel?! Pedig úgy érzem, hogy a Ferencvárosban is, a válogatottban is, tettem valamit a sikerekért. Volt két olyan pillanata ennek az évnek, amelyekre mindig emlékezni fogok. Kezdem az elsővel. Amikor tavasszal az Újpesti Dózsával játszottunk a Megyeri úton. Presztízs mérkőzés volt a javából! Az újpestiek bajnokságát már nem veszélyeztethettük, túl sok pontot leadtunk 1970 őszén, de szerettük volna megmutatni, hogy jó csapat a Ferencváros. Nagy küzdelem volt. Bene Feriék meg-megújuló rohamainak már-már alig tudtunk ellenállni. Kellett röpködnöm, kifutnom, vetődnöm, öklöznöm. Voltak szakaszok amikor szinte percnyi nyugalmam sem volt. Telt az idő, s 0:0-ra állt a mérkőzés. És akkor … most is magam előtt látom, akár ha film peregne előttem… egyszercsak Benénél volt a labda. A balösszekötő helyén tört a kapum felé. Hét méterre lehetett, amikor megrúgta a hosszú sarok felé. Hogy hogyan történt, magam sem tudom?! A lövés pillanatában elrugaszkodtam, az öklömet ösztönösen felkaptam, s hirtelen éreztem, amint találkozik a pöttyössel. Akkor már tudtam; nem gól! Az öklömről kapu fölé pattant a labda… Két percre rá Szőke Pista rúgott gólt. A nagy rangadót megnyertük 1:0-ra…
TOSTAO
— Rióba úgy utaztunk el, hogy számunkra már maga a mérkőzés ténye is megtiszteltetés. A világbajnok ellen… a világbajnok otthonában! Istenem! Hogy morajlott, zúgott, énekelt, táncolt, dobolt a Maracana! … És már eltelt 75 perc. Gól nélkül. Valami különös dolog motoszkált az agyamban: hát megússzuk?! És akkor, egy kényszerítő passz után, ott állt velem szemben Tostao. Teljesen egyedül! Ahogy a kényszerítő passzt átvette, ahogy a labdát maga elé tette, megindultam kifelé. Elébe. Éreztem, hogy ez az egyetlen lehetőségem. És amikor lövésre lendítette a lábát, belevetettem magam a lövésbe. Éreztem a labda ütését, sejtettem, hogy kifelé pattan rólam, s akkor láttam azt is: valaki felszabadított! Kaptam-e tapsot? Ez az, amire nem emlékszem. Fogalmam sincs arról, hogy mi történt, mi volt a lelátókon. Csak az zakatolt bennem, hogy ezen a mérkőzésen nem kaphatunk ki!…
Géczi István monológja ezzel véget ért.
Fejét lehajtja, megtörli izzadt homlokát, mint aki nemcsak felidézte, hanem át is élte azt a két pillanatot. Azt a két pillanatot egy csodálatos évből. Pedig hány „pillanata” volt még?! A Ferencvárosban. A válogatottban. Mert ki felejtené el, hogyan dobta bele magát Dzsajics lövésébe? Vagy azt, hogyan védett a bolgárok meg a franciák ellen? Mert azokat a „pillanatokat” sem lehet elfelejteni.
Az egész úgy marad meg a szurkolók emlékezetében, mint egy fanatikus és nagyszerű kapus szuper-teljesítményének éve.
— rózsa —
Labdarúgás – 1971 december
Vélemény, hozzászólás?