„Juci” vallomása az akaratról

Úgy érzem magamat, mintha műsort kellene szerkesztenem a rádióban, alaposan megvágva a felvett anyagot, majd a részeket összeillesztve a „hiteles egészet” visszaadnom, kiemelve minden lényegest, és eldobva a lényegtelent, Lapozom jegyzetfüzetemet, agyamban akárha kis magnetofon forogna, hallom Juhász István hangját, amint hol szaggatottan, hol nekibuzdulva mondja életét. S í­me, csak most fogom fel: ez az életmondás egyetlen nagy vallomás az akaraterőről…

— A Málta elleni VB-selejtezőn voltam kilencedszer nagyválogatott. Óriási dolog ez, ha jól belegondolok, mert hiszen én sohasem váltam futball-zsenivé. Engem csupán az állhatatosság, a szigorú edzésmunka juttatott el idáig. Emlékszem, keresztapámtól, Nagy Kálmántól, kaptam egyszer egy igazi futball labdát. Kettes nagyságú, fűzős foci volt. Azt rúgtuk reggeltől estig az Alsónémedi srácokkal. Még a suliban is, a tí­zperces szünetekben. Sok ablak volt az ára ennek a szenvedélynek, de apám zokszó nélkül fizetett, az igazgató úr meg elnézte, mert elég jól tanultam.

— 1959-ben a keresztapám, nagy Fradi-drukker az öreg, elvitt egy kölyök toborzóra a Ferencvároshoz. Voltunk vagy háromszázan, s a rögtönzött egymás elleni mérkőzések alapján harmincunkat kiválogatott Száger Misi és Agárdi Feri bácsi. Attól a pillanattól vagyok a Fradiban. Szorgalmasan jártam az edzésekre, igyekeztem, s haladtam is előre. Édesanyám akkoriban mindig járt velem. Biztatott, bátorí­tott. 1961-ben aztán, – mivel a szüleim kezdettől kezdve azt akarták, hogy vigyem valamire az életben – Csanádi Feri bácsit megkérdezte, van-e bennem fantázia, vagy hagyjam a focit, s próbáljak másban szerencsét. Feri bácsi azt felelte, hogy bár technikailag nem vagyok kiugró tehetség, de mégis érdemes fociznom, mert olyan szorgalmas vagyok, mint három másik. Ezzel eldőlt, hogy labdarúgó lesz belőlem.

— Szép ifi-évek, sikerek. Megszállottként hajtottam, hogy vigyem valamire. Hogy lássák, van bennem igyekezet. És 1963. november 11-én bekerültem az első csapatba. Albert, Rákosi és Novák is sérült volt akkor, s Mészáros Dodó bácsi választása rám esett. Csodálatos volt 5:1-re vertük a Pécsi Dózsát, s én négy gólt lőttem! A szurkolók a vállukon vittek le, én meg bőgtem a boldogság. Csak egyre az járt a fejemben: vigyázz, Pista! El ne játszd a lehetőségedet! O, tudtam én akkor is, ott a szurkolok vállán is, hogy szürke legényke vagyok. De azok a pillanatok megsokszorozták erőmet és szorgalmamat.

— Jó és kevésbé jó évek jöttek, aztán 1968-ban tagja lettem az olimpiai keretnek. Életem eddigi legszebb emlékeként őrzöm az olimpiai aranyérmet. Pedig tudom, amit Pézsa, Hesz Miska, vagy Balczó őriz, az többet ér, mert többet kellett kí­nlódni, küzdeni érte. És az, amit például az öttusázok dolgoznak, az már emberfeletti. Ne vegye senki nagyképűségnek, én tudom értékelni a munkát, a szorgalmat, a holtpontokat legyűrő akaratot, mert engem is az jutatott el a cí­meres mezig.

— A nehéz időkön, amikor kimaradtam a válogatottból. Hej, pedig hányszor fordult meg a fejemben: feladom. Hiszen rám akkor sem gondolnak, ha van nálam is gyengébb a válogatottban: végül mégis mindig ökölbe szorult a kezem… és hajtottam tovább… — Furcsa, de eddig még nem is rendeztem magamban, hogy számomra milyen nagyszerű esztendő volt 1971.

„Juci”

— Immár nős emberként vágtam az évnek. Feleségemet még 1968-banismertem meg a Tétényi úti kórházban. Akkor volt szigorló orvos. Egy Alsónémedi embert voltam meglátogatni, Ő jött szemben a folyosón, s tőle kérdeztem meg, merre találom azt, akit keresek. Aztán meghí­vtam egy kávéra. Kí­nosan iszogattuk a feketét. Csak később vallottuk be egymásnak, hogy egyikünk sem szereti a kávét… 1970. október 4-én összeházasodtunk. Magdi most is a Tétényi úti kórházban van, dr. Székely Árpád osztályán. Belgyógyász lesz… Dr. J. Tóth Magdolna, belgyógyász… De én is ledoktorálok! Jogra járok, s elvégzem, ha addig élek is! Magdi biztat. Azt mondja, hogy az én konok szorgalmam biztosan elvezet a diplomáig. Elárulta, hogy ezért is szeretett meg, a szorgalmamért, az akaraterőmért.

— A Jövő év elején megszületik a kis Juhász is. Apa leszek! Hát kí­vánhat ennél többet az ember? Persze, ha belegondolok, ezután jön a neheze! Úgy hajtani továbbra is, hogy méltó legyek a válogatottságra. De engem nem rettent a munka. Érzem magamon, hogy mennyit csiszolt rajtam a hajtás. Vagyis ha még többel vállalok, ha még többet dolgozom… jobb játékos leszek. Mert én nem születtem futball-zseninek. Nekem meg kell izzadnom minden parányi sikerért…

Leállí­tom az agyamban zakatoló parányi magnót. Vége. Vége a felvételnek. Jó lenne valami zenét keverni hozza. Talán Beethoven II. szimfóniájából, amikor az első tételben a mélyvonósokon szinte robban az élet, az akarat igenlése, majd megszólalnak a fafúvósok, telve bizakodással …

— Rózsa —
Labdarúgás – 1971