Kocsis és Czibor

„Kocka”, a kedvenc

Bocsák Miklós réges rég megjelent könyve (Kocsis és Czibor) cí­mlapjának egyik fényképén Kocsis Sándor emelkedik a fellegekig, hogy fejesgóljával ismételten és sokadszor elkápráztassa a nézősereget.

Bennem ugyan egy másik kép él elevenen, amint Kocsis hátrahúzva, ollózva betalál a Wacker hálójába. Olyan gól volt, hogy utána Brikek – ha jól emlékszem nevére – gratulált szerzőjének.

Akkoriban, amikor az Üllői úton töltöttük a vasárnapok egy részét, a „nagyok” előtt az ifik játszottak. A beavatottak sasszemmel figyelték őket. Jóslatok hangzottak el, ki lesz a nagyok méltó folytatója. Egy-két tévedéssel ma is fel tudom sorolni az akkori csapatot: Pamuki – Teket I., Dalnoki – Anda, Földes, Dékány, Guba – Kocsis, Schnitt, Csoknyai, Teket II. Dalnoki, Dékány, Csoknyai… Ők maradtak. Mindenki esküdni mert volna, hogy Schnitt méltó utóda lesz Deáknak. Nem lett.

Abban az egyben a mindentudó ősfradisták is egyetértettek, hogy a vékonydongájú jobbösszektő hamarosan bekerül a nagycsapatba. Elképesztő dolgokat csinált, olyanokat, amilyeneket a legnagyobbak is áldott pillanataikban. Egyetlen alkati sajátossága keltett aggodalmat: vékony volt, mint a nádszál. Bocsák Miklós könyvéből tudtam meg, hogy Nádas Alfonz élelmiszercsomagokat adott apjának, hogy etesse a fiát. Ebben a könyvben a fényképek között rábukkantam egyre: Kocsis Sárosi doktorral látható. A két kedvenc. Sárosi „Gyurka” apám generációjának tisztelt nagysága volt, Kocsis „Sanyika” a miénk lett. Abban is hasonlí­tottak, hogy mindketten úriemberek voltak a pályán. Kocsist sosem láttam szabálytalankodni, pedig rugdalták tisztességesen. Sárosi pedig ugyancsak a sportszerűségéről volt nevezetes. Sárosi „Gyurka” idolja volt a csapatnak, tiszteltük, noha messze túl volt pályája csúcsán. Mégis mindenki „Gyurkája” maradt, s akik fénykorában látták, egy-egy árulkodó könnycseppet töröltek ki a szemükből, midőn a csehek elleni csodáját emlegették. „Kitömte Planickát!”

Kocsis idol lett. Ott voltam azon a Kispest elleni meccsen, amelyet Bocsák Miklós úgy emleget, mint a nagy „belépőt”. Szí­nre lépett a főszereplő, de nem beképzelt, agyonsztárolt, nagyképű krekk, hanem egy szeretnivaló szerény fiatalember. Amikor aztán a Fradit megtűzdelték a legtehetségesebb fiatalokkal, és megérkezett Budai II. a Huttlerből (Budai I.a Kispest „Tunya” néven becézett embere volt), hamarosan félelmetes jobbszárny ostromolta az ellenfelek kapuját. Kocsis az egek felé mutatott, máris jött a labda, fejre, pontosan, s üvöltöttünk diadalmasan.

„Ezt meg kell néznetek! Ilyen még nem volt!” – barátunk hangjában szokatlan izgalom vibrált. A Fradi edzését látta előző nap. Másnap mi is ott voltunk. A mateklecke elmaradt. Lyka Totó bácsi vonalakat húzott, azon kellett Kocsisnak szöktetnie Budait, aki aztán robogott a partvonal mellett és beadta a bőrt. Kocsis már ott volt. Magasabbra ugrott, mint Mindszenti – Henni tartaléka – kinyújtott keze.

Újra. Megint újra. Ismét. Vége volt a tréningnek, néhányan a Rudas-kocsma felé vették az irányt. Ők ketten azonban szürkületig maradtak. Passz – futás – beadás – fejes. Nem csoda, hogy a Fradinak, a Honvédnak és a válogatottnak is lenyűgöző támadásai születtek ezekből a tréningekből.

Gyásznap. Azon a könnyben úszó reggelen olvastuk: Budai és Kocsi a Honvéd játékosa! (Henni és Deák sem húzhatta magára a zöld-fehér mezt.) Most már tudjuk, választhattak: határőrökként vagy jól fizetett labdarúgókként folytatják pályafutásukat. Akkor csak azt tudtuk, hogy őrületes disznóság történt, természetesen újfent a Fradi volt az áldozat. A sportújságban hiába jelentek meg áhí­tatos, könnyben úszó í­rások Gyula bácsiról, a sport nagy barátjáról, Hegyi Gyuláról, számunkra azon túl hegyigyula lett, csupa kisbetűvel.

Kocsis fájt a legjobban, hisz leginkább őt szerettük. Ez a szeretet azonban megmaradt. Senki nem tekintette árulónak, soha egyetlen rossz szót sem ejtettünk „átigazolása” – talán az „elrablás” volna a legpontosabb jellemzője a történetnek – miatt. Megmaradt „Sanyika”, a kedvenc. Piros trikója alá mindig zöld-fehér szí­vet képzeltünk. Az volt? Lehet, hogy számára mindig a játék volt az igazán fontos, az egyetlen fontos.

Csodáltuk a Honvédot. Valóban csodacsapatot kovácsoltak, erőszakoltak egybe. „Tán csodállak, ámde nem szeretlek.” Petőfi í­rta, de mi is í­rhattuk volna. Bozsik, Puskás ide vagy oda, a Honvédot méla ellenszenvvel szemléltük, Lórántot talán még inkább a kí­méletlensége miatt. A remekül induló Kertész Tamást úgy rúgta le, hogy rossz volt nézni. Természetesen nem állí­tották ki. Mit szólt voln Farkas Mihály?

Azt a problémát: Kocsis vagy Puskás – ezerszer megvitattuk. Nem árulok el titkot: számunkra Kocsis volt az első. Senki sem vitatta Puskás zsenialitását, ám Kocsis renoméját meg sem közelí­thette. Napokig emlegettük némelyik fejesgólját, a hátrahúzós találatokról nem is szólva. Valószí­nűleg azért ezeket, mert Puskásról ritkán jegyezték fel, hogy fejelt volna, a hátrahúzás pedig egyedül Kocsis specialitása volt. A svájci vb-n szerzett második hely katasztrófája közben Kocsis, a gólkirály és a brazilok és Uruguay elleni játékával mit sem veszí­tett népszerűségéből, azonban megállás nélkül folyt a vita: vajon Puskás teljesen egészségesen vállalta-e a játékot? (Arról ne is beszéljünk, mit keresett Czibor a jobbszélen, miért süllyesztette el Sebes Sándor Csikart.)

Amikor Czibor, Kocsis és Puskás nem tért haza, fel-felmerült vágyaink között, hátha Sanyika mégis meggondolja magát, visszatér, és zöld-fehér szerelést ölt magára.
Nem í­gy történt. Talán a sorsa nem tragédiával végződött volna, bár az az érzésem, játékospályafutása befejezésével az élete is eltörött.

Annyit lehetett tudni: Cziborral a Barcelonába igazoltak. Kocsis, Kubala, Czibor… Micsoda csatársor! Ráadásul Kubalát is fradistának tekintettük, hiszen volt nekünk ilyen csatársorunk is: Sipos, Kubala, Mike, Sárosi, Gyetvai.

Hogy Barcelonában ért pályára csúcsára, most már tudjuk. A külföldi rádiók magyar adásából lehetett hallani a mesternégyeséről, amellyel porig alázta az otthon játszó Wolverhampton Wandererst, ez akkor világszenzációnak minősült. Arról azonban semmit nem lehetett tudni, hogy súlyos sérülések után félholtan lépett pályára, s majdnem egész halott lett, amikor a kapus letaglózta. El sem hittük volna, hogy az angol bajnokot kiütő Kocsis szünetben elájult, s beinjekciózva játszotta végig a második félidőt, és szerzett újabb gólokat.

Mindene volt a foci. Mint a gyerek, örült a játéknak még harmincadik évén jóval túl is. 39 évesen búcsúztatták. A Barca különkiadást szentelt neki. Akkor és ott senki sem sejtette, hogy néhány év múlva bekövetkezik a tragédia, le kellett vágni az egyik lábfejét és kiderült, hogy gyomorrákja van, azt is műtötték. Hosszú-hosszú ideig a kórtermek fehér négyszögében élt. Csoda, hogy depressziós lett?

Szenvedései elől menekült a halálba. De aki láthatta, csodálatos játékosra emlékezik, aki egy fejjel magasodott a többiek fölé.

-Rónay László-

Szerző: Bocsák Miklós
Kiadta: Sport (1983)