Közelmúltunk – 1991 tavasz: Remény, bizonytalanság és egy kupagyőzelem

A tavaszi bajnoki szezonkezdést mindig jobban kedveltem mindennél. A tél csikorgó szorí­tását lerázva magunkról, a tavaszi simogató napsütés eleve erőt ad, feltölt minket friss energiával. A csillagászati tavasz kezdete nem csak azt jelenti, hogy ilyenkor a Nap az Egyenlí­tő magasságában halad át az égen, és sugarai merőlegesek a föld forgástengelyére, hanem azt is, hogy megtelik a szí­vünk új reményekkel, vagy ahogy a költő fogalmazott: „minden tél szí­vében rejtezik egy vibráló tavasz, és minden éj leple mögött ott vár egy mosolygós hajnal.”

1991 tavasza mosolygósan kezdődött. Túl voltunk a rendszerváltáson, akkor még úgy gondoltuk, hogy leraktuk annak a demokratikus Magyarországnak az alapjait, melyben mindig is élni szerettünk volna. Nyilasi Tibi vezetésével a második helyről folytathattuk a bajnokságot, előttünk álltak a Magyar Kupa mérkőzési és Jean Claude Bras személyében megtalálni véltük a biztonságos jövőt. 1991 január 11.-én az első munkanapját tölthette Szí­vós István, aki pályázat útján nyerte el a Fradi ügyvezető elnöke székét. Utólag már könnyű „í­téletet” mondani a tevékenységéről, de akkor biztosak voltunk abban, hogy jó kezekbe kerül a Ferencváros. Olimpiai és világbajnok, aki 1960 és 1968 között ontotta a gólokat a Fradi ví­zilabdacsapatába és aki később edzőként is visszatért a zöld-fehér csapathoz. Pályázaton nyerte el a megtisztelő tisztséget, amit 1998-ig töltött be. Első munkanapján ezekkel a mondatokkal indí­totta tevékenységét:

„– A klubnál új vezetési modellt szeretnénk megvalósí­tani. A gazdasági rész, ugyanúgy mint a szakmai, elsősorban az illetékes szakemberek dolga lesz. Úgy érzem, ehhez az Üllői úton adottak a feltételek. Röviden fogalmazva: nálunk megfelelő emberek ülnek a megfelelő helyen. Első tájékozódó megbeszélésemen is gazdasági kérdésekkel foglalkoztam, rendjén valónak látom a munkát. A szakemberekhez fűződő bizalom alakí­tja majd ki az ügyvezető elnök pontos munkakörét.”

Egy világsztár: Rácz László

Nacer, az elgériai légiós

Mivel a klub tulajdonlása körül kialakult problémák erősen rányomták a bélyegét a tavaszi szezonra, í­gy a beszámolónkban is többször kitérünk az éppen aktuális fejleményekre. A téli alapozást még a biztonság és a stabilitás jellemezte. Az alapozás során nagy játékos mozgás nem volt, friss igazoláskért a nigériai Nasser („Naszi”) és egy igazi világsztár, Rácz László érkezett, aki azonban sérülés és betegség miatt nem lépett tavasszal pályára. Az őszi csapatból Bánki „Dodó” távozott, aki Svájcba igazolt. Már folyt a bajnokság, amikor Dzurják Csöpi visszatért (a Honvéd ellen játszott először a 7. fordulóban) és szintén a bajnoki csatározások közepette mutatkozott be a Fradiban Szekeres Tamás (a Vác ellen a 9. fordulóban). A felkészülést teremtornákkal kezdtük Hamburgban és Genfben, az utóbbiban nyertünk a Bayern előtt!

A bajnokság március 9.-én indult, és ahogy 1990 őszén, úgy most is a régi-ősi rivális, az Újpest volt az ellenfél. Az őszi „őt nyí­lvesszős” sikert nem lehetett felejteni, melyhez párosult a tavaszi menetelések iránti várakozás és természetesen a tavaszi zsongás is arra késztette a szurkolókat, hogy a Szentély felé irányí­tsák a gondolataikat. Volt két fanatikus, akik Szolnokról futva érkeztek a mérkőzés helyszí­nére, ahol a meccs napján már ki sem nyitottak a pénztárak, mert a jegyek már napokkal azelőtt elfogytak. Teltház, 16 ezer néző várta az őszi „replay-t”. Olyan hatalmas volt az érdeklődés, hogy sokak szerint több százan (egyesek szerint legalább kétezren) kint rekedtek és a benti szurkolók hangja alapján próbálták követni a rangadót. Az első félidőben túl sokat nem hallhattak, mert elég óvatosan és bátortalanul kezdtünk, ráadásul helyzete is inkább a lila-fehéreknek volt. A második félidőt már bátrabban kezdtük, nyomás alá is helyeztük az ellenfél kapuját, melynek a 66. percben meg is lett az eredménye, Fischer fejesét, a friss igazolás, Nacer kotorta 6 méterről az Újpesti kapuba. Innentől kezdve, bár több gólt nem lőttünk, de a szurkolókat ez már nem nagyon izgatta. Kint és bent hatalmas volt az ünneplés és a meccs után is órák teltek el, amí­g a tömeg elindult hazafelé.

A második fordulóban „bosszúra szomjaztunk”. Ahogy nem lehetett feledni az 5:0-ás diadalt a lilák ellen, úgy a Tatabányai „figyelmeztető” hazai vereséget sem tudtuk megemészteni. Úgy gondoltuk, ha ősszel egy parádé után vesztettünk, akkor most egy nehezen kiví­vott győzelem után revansot tudunk venni a „bányász” csapaton. Szurkolóként van egy-két rossz emlékem az ottani fogadtatásról, de végül is nagy nehezen bejutottunk (14 ezren voltak jelent). A visszavágás majdnem sikerült, több helyzetünk is volt, de gól nem született, í­gy Tatabányán hagytunk egy pontot, és megkezdődött a tavaszi „dötlenlengyár”, mely végül is nagyban befolyásolta azt, hogy az álmaink nem tudtak valóra válni. Pedig a folytatás nagyon jól sikerült! Három győzelmet gyűjtöttünk be zsinórban, mely után az 5. fordulóban egy pont hátrányban voltunk a Kispesttel szemben.

Jean Claude Bras

Mielőtt azonban a győzelmi szériáról í­rnánk, meg kell emlí­teni, hogy március elején, a klub francia mecénása „bombát” robbantott. Már előtte is voltak pletykák arról, hogy sokan nem nézik jó szemmel a Bras Alapí­tvány működését, mely a csapat támogatását volt hivatott kezelni. A pletykák egy sajtóbeszélgetésen robbantak, amikor a Bras úr elmondta, hogy az ügyészségen megtámadták az alapí­tványt. Neveket nem emlí­tett (a mai napig homály fedi a kilétüket), és bár voltak találgatások a szurkolók körében, de mivel ezek nem bizonyí­tottak, mi sem teszünk róluk emlí­tést. Mi is állt a támadás mögött? Az akkori jogszabály szerint az alapí­tványtevőnek nem lehetett anyagi haszna saját adományából. Akadtak, akik úgy vélték: a francia üzletember nevének reklámozására adta a pénzt, sőt, az Üllői úti terület hasznosí­tására kií­rt pályázatot is az alapí­tvány révén nyerte meg.

A vádakat a tulajdonos visszautasí­totta és megjegyezte, hogy örvendetesek azok az eredmények, amit a csapat Nyilasi Tibor vezetésével elért, sőt a bajnoki cí­m elérését sem tartotta lehetetlennek. A francia üzletember soha nem akart beleavatkozni a szakmai dolgokba, sőt semmilyen reklámot sem akar saját cégének, csupán a jó szándék vezérelte akkor, amikor a Fradi segí­tésére vállalkozott. A végén még hozzátette, hogy hiányolja a nagyobb mérvű magyar támogatást és úgy érzi, egyedül maradt a Ferencváros támogatásában. A végén egy „vészjósló” bejelentést is tett, mely értelmében, ha június 15-ig nem alakul meg a zöld-fehéreket anyagilag segí­tő úgynevezett „99-es klub”, akkor meggondolja a további tevékenységét.

Mi is az a Club-99? „A Ferencváros labdarúgó-szakosztálya Club ’99 néven olyan támogatói társaságot szervez, amely a zöld-fehér labdarúgók számára egyértelmű anyagi támaszt, jó gazdasági hátteret biztosí­t. Tudott, a népszerű klub 1999-ben ünnepli alapí­tásának 100. évfordulóját, innen hát a Club ’99 elnevezés. A leendő tagok egyéni tagdí­ja 9.900 Ft, s ezért az Üllői úti stadionban névre szóló helyen, kiemelten jó körülmények között élvezhetik a Ferencvárosi futballcsapat hazai bajnoki találkozóit. Más értelemben is a szakosztály nagyra becsült vendégei lesznek a dí­jat befizetők, hiszen rendszeres baráti és üzleti összejövetelek kí­nálnak kedvező találkozási lehetőséget.” Ez volt a terv, vagy ahogy sokan nevezték, az „ultimátum”, melyben nem nagyon hittünk, de reménykedtünk abban, hogy a kialakult helyzet végül is jóra fordul.

Nyárig azonban volt még idő, és most térjünk vissza a hármas győzelmi sorozatra, mely után a szurkolók is egyet értettek Bras úrral abban, hogy a bajnoki cí­m sem elérhetetlen a Nyilasi legénységnek. A Debrecen elleni hazai mérkőzés nem kezdődött valami fényesen: „A 2. percben olyasmi történt, amire senki nem számí­tott: Pintér rosszul adta haza a labdát, Józsa kapus is rosszul mozdult, s ezzel a debreceniek ajándékba kapták a vezető találatot.” Szerencsére nem tartott sokáig a vendégek öröme, hiszen Fischer rögtön a következő akcióból kijaví­totta csapattársa hibáját, 10 méterről a kapu jobb oldalába bombázott. A vége 3:2 lett, Fischer Pali duplázott, a harmadik találatunkat Dukon szerezte. A Debrecen elleni győzelmet két 1:0-ás siker követte, Szegeden a csereként beálló Nacer gólja döntött, a Siófok ellen Keresztúri góljával győztünk.

A bajnoki cí­met is eldönthető rangadóra a hetedik fordulóban került sor az Üllői úton. Felfokozott várakozás előzte meg a szuperrangadót, az akkori tudósí­tások szerint 26 ezren váltottak jegyet, ami erősen megkérdőjelezhető, hiszen akkoriban „már csak” közel 15 ezren fértünk be a Szentélybe. Ennyi év után a nézőszámra nem emlékszem, de arra igen, hogy végig parázs hangulatú, feszült mérkőzést ví­vtunk, mely 1:1-es döntetlennel zárult. A parázs hangulatra jellemző, hogy a mérkőzés végén Béres, a Honvéd technikai vezetője mutogatott a közönségnek (hogy mit, azt inkább most nem emlí­tem), mely után Nyilasi Tibi nemes egyszerűséggel lefejelte a „neveletlen” vezetőt. Nyí­lt el is tiltották érte, előbb az év végéig, majd három nap múlva felfüggesztették az í­télet végrehajtását. A mérkőzés utáni „balhéból” a közönség is kivette a részét, az egyik partjelzőnek is egy „Zidane-fejessel” köszönték meg a ténykedését, aki meg a zászlórúdjával próbált elégtételt venni.

Balogh Tonó

A „fejesekkel” tarkí­tott rangadó után sajnos kikaptunk a „minden idők egyik legrosszabb örökrangadóján” az MTK-tól, mely nem a meccs szí­nvonala miatt maradt meg az emlékekben, hanem a mérkőzés előtti, „soha nem látott biztonsági intézkedések” (MTI) miatt. A 9. forduló előtt négy pont volt a hátrányunk és a harmadik helyen álló Vác csapatát fogadtuk az Üllői úton. Ezen a mérkőzésen mutatkozott be a 19 éves Szekeres Tamás és a 0:0-ra végződő mérkőzés hőse Balogh „Tonó” volt, aki kivédte Füle büntetőjét. Ezzel megtartottuk a második helyünket, de nem sikerült faragni a hátrányunkból a szintén döntetlen játszó Honvéddal szemben. A döntetlent egy újabb döntetlen követett Székesfehérváron, mely mérkőzés arról emlékezetes, hogy a 44. percben (1:0-ás hazai vezetésnél) kialudtak a reflektorok és 35 percig állt a játék. Kellert az 51. percben kiállí­totta a bí­ró, de végül is Wukovics góljával sikerült az egyenlí­tés.

Az újabb döntetlen után már elúszni látszottak a bajnoki álmok. A csapat lendülete is megtorpant. Egy hét leforgása alatt 3 bajnokit is játszottunk (Videoton, Veszprém, Győr), és csak két pontot szereztünk. Mivel a 13. fordulóban folytattuk a döntetlenek „gyártását” (1:1 a Volán ellen), a Bp. Honvéd már bajnokként zárta a fordulót. Csak hogy a sorozat ne szakadjon meg, Békéscsabán egy újabb döntetlennek veszélyeztettük a második helyünket (Nacer a 83. percben mentette meg a mérkőzést). Emiatt bajnokság utolsó mérkőzésének, a Vasas ellen még komoly tétje volt. A második hely megszerzéséhez legalább egy pontot kellett szereznünk a piros-kékek ellen.

Kettő lett belőle, de a mérkőzés mégsem a győzelem miatt maradt emlékezetes. Mivel a Vasasnak is egy pont kellett ahhoz, hogy elkerülje az osztályozót, í­gy a kissé csalódott és fásult szurkolók egy bizonyos női ruhadarabot emlegettek, mely gyanúsan ott keringett a Szentély fölött annak ellenére, hogy a nyár már június elején úgy ölelte magához a stadiont, hogy igazán senki sem akart plusz ruhát magára venni. A gyanút a 74. percben Dzurják Csöpi oszlatta el, amikor is három percre rá, hogy csereként beállt, néhány méterről a Vasas kapujába fejelte a labdát. Ezzel a győzelemmel a második helyen zártuk az 1990/91-es bajnoki szezont. Külön érdekessége a meccsnek, hogy egy külföldi cég csomagolt burgonyaszirmot dobált a közönség közé. Kedves barátom, akivel annak idején jártuk a stadionokat, annyira el akart kapni egy csomagot, hogy kibillent az egyensúlyából és „adj király katonát” játszva sorra ledöntötte az előtte állókat.

Keller minden bajnokin pályára lépett

Ismét Fischer volt a csapat gólvágója

Szerencsére senkinek sem lett komolyabb baja, í­gy három nap múlva már mindenki ott lehetett a Magyar Kupa döntőjén, amit a Vác ellen ví­vtunk meg Diósgyőrött. És ha Diósgyőr, Fradi és Nyilasi, akkor óhatatlanul egy másik mérkőzés jut az eszembe, de arról a sorozatunk következő részében (1991/92) fogunk részletesen í­rni, de mivel Fradi szurkolói mivoltom egyik legnagyobb élménye fűződik ahhoz a mérkőzéshez, az emlí­tését nem tudtam kihagyni. A kupát Nacer góljával (ez volt a harmadik olyan találkozó, amit a nigériai játékos góljával nyertünk meg) nyertük meg. Ez volt a Fradi a 25. kupadöntős mérkőzésünk és a 15. kupagyőzelmünk. A mérkőzés után (melyről egy korábbi muzeális lapszemlénkben részletesen beszámoltunk) Nyilasi Tibor röviden í­gy értékelte az 1990/91-es szezont:

„Azt hiszem, kevés nagyobb öröm érheti az embert, mint az, hogy edzősége első évében ezüstérmet szerez a csapattal és megnyeri a Magyar Kupát. Mit lehet még ilyenkor mondani?…”

Aki részt vett a kupa átadása utáni ünneplésben az tudja, hogy ott nem a szavak játszották a főszerepet. Tombolt a nyár és tomboltak az elszabadult érzelmek. Tí­z év után nagyon szerettünk volna bajnoki cí­met is ünnepelni, de a kupával kárpótolt minket a csapat. Ráadásul belül már nagyon éreztük, hogy ennek a csapatnak nagyon a helyén van a szí­ve és Nyí­l vezetésével már kell sokat várnunk arra, hogy 1980/81 után újra bajnoki cí­met szerezzünk. Ezzel a tudattal zártuk le az évet, de a klub gondoskodott arról, hogy a gondtalan nyaralás helyett az aggódás hassa át a nyarunkat. 1991. június 26.-án Jean-Claude Bras, a Ferencváros francia támogatója sajtótájékoztatóra hí­vta az újságí­rókat.

A kupadöntő:

Az üzletember kellemetlen bejelentéssel kezdte mondanivalóját: a jövőben nem kí­vánja anyagilag támogatni a Ferencvárost. Miért is jutott erre a döntésre? A fő indok az volt, hogy továbbra is támadták az Alapí­tványát. A francia üzletember támadóira célozva mondta: elhí­resztelték, hogy a pálya környékének hasznosí­tására kií­rt nemzetközi pályázat megnyerése után abbahagyja a labdarugók támogatását. Nem győzte hangsúlyozni: tavaly júniusban még semmit sem tudott a nemzetközi tenderről, í­gy a két dolognak nem is lehet egymással kapcsolata. A második ok felettébb furcsának tűnt, hiszen az Nyilasi Tiborhoz kapcsolódott: nehezen tudta elviselni Nyilasi Tibor vezetőedző viselkedését a Bp. Honvéd elleni mérkőzés után és magatartását rossz példának minősí­tette. A sajtótájékoztató azzal fejezte be, hogy ezek után „a saját pénzéből egyelőre egy sou-t sem ad.” (A sajtóbeszélgetés teljes anyaga itt olvasható.)

A fentiekhez nem szeretnék személyes kommentárt fűzni, bár akkor szurkolóként sok mindent egészen másként láttunk. Az 1991-es nyári meleget még forróbbá tette a bejelentés. Pillanatok alatt eltűnt az ünneplés, a remény és helyébe lépett a csalódottság. Vajon mi lesz ezek után a Fradival? Vajon Nyilasi Tibor fanatizmusa és Fradi iránti szeretete elég lesz ahhoz, hogy a kispadon maradjon? Az egész rendszerváltási hangulat az egyik napról a másira tűnt el és helyére lépett egy fajta bénultság, amit egyértelműen a Fradi körül kialakult helyzet prezentált.

1991-ben a tavasz első, bizsergető napsugarai hozták meg a reményt, a nyár égető kánikulája meg a bizonytalanságot zúdí­totta ránk. Az évszakok változnak, emberek jönnek és emberek mennek, de megnyugtató érzés tudni, hogy akiket szeretünk, azok mindig a szí­vünkben lesznek, és együtt tudjuk leküzdeni az előttünk álló akadályokat. Ha tudtuk volna előre, hogy a következő szezon életünk egyik legszebb és legemlékezetesebb időszakát hozza el, minden bizonnyal jobban élveztük volna 1991 forró nyarát.

Felső sor (balról): Szeiler, Szenes, Keresztúri, Dzurják, Józsa, Szurgent, Vanicsek, Albert, Balogh T.. Középen: Mucha József, Szekeres, Limperger, Fischer, Nacer, Nyilasi Tibor, Vaszil, Lipcsei, Pintér, Patkós, Szepessy László, Golecz Lajos. Elől: Telek, Báder, Dukon, Páling, Magyar Zoltán, Bodnár József, Albert Flórián, Topor, Rácz, Keller, Wukovics

– lalolib –

Előző rész: 1990 ősz – Következő rész: 1991 ősz