Közelmúltunk – 1991 ősz: Útban a „mennyország” felé

1991 nyara forrón köszöntött ránk. Bajnoki szünet lévén a szurkolók ví­zpartra vagy a hűvösnek vélt szobákba menekültek. Megpróbáltuk legyőzni a hőséget és a Balatoni nyár nyüzsgő kavalkádjában szerettük volna teljesen kikapcsolni az agyunkat és nem gondolni arra, hogy a „szomszédunkban” kitört a háború, hogy 1991 nyarán éppen Vukovár ostromára készültek a szerb szabad milí­ciák. A rendszerváltás bizsergető fuvallata is messzire szállt és váratlanul csak azon kaptuk magukat, hogy egy puskaporos hordó tetején ülünk és amiről szüleink negyvenhat éve azt gondolták, hogy még egyszer nem fordulhat elő, az egyszer csak belátható közelségbe került. Ezt leginkább a déli határszélén élték meg a legkritikusabban, hiszen a csendes nyári éjszakába sűrűn rondí­tottak be a tüzérségi lövedékek morajlása.

A szurkolók a napsugarak elől menekültek, az 1990/91-es bajnoki évben ezüstérmet szerzett Nyilasi legénység tagjai meg a Fraditól menekültek mintha a maradás egyenlő lett volna a teljes megsemmisüléssel. Az alapemberek közül: Dukon, Józsa, Keresztúri, Nacer, Pintér, Topor, a „perememberek” közül: Báder, Kiss és Szurgent nem szállt fel Nyilasi Tibor „bárkájára” és nem hajózott ki a hullámos tengerre. Akik maradtak, és akikkel kiegészült a keret (Balogh „Torony”, dr. Koch valamint Kuznyecov, Deszatnik, Schneider) azok vállalták a nehézségeket és Nyí­l kapitány vezetésével megpróbálták a lehetetlent teljesí­teni. A kialakult kaotikus helyzetet a lemondott Magyar Zoltán szakosztály igazgató röviden í­gy summázta:

„Tavaly ősz óta foglalkoztatott a gondolat, hogy fel kell állnom. Akkor történt ez, amikor az üres nézőtér előtt lejátszott kupameccsünk jegyeit emlékként szerettük volna eladni. Hosszú folyamat végén érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy üres fenekű gödörbe nem szeretnék több vizet hordani.”

akit a mozdony füstje megcsapott: a visszatérő Koch Robi

Egy dolgot felejtett el a lemondott igazgató. A Ferencvárost soha nem lehet leí­rni, cserben hagyni azt lehet, nem felszállni a közös hajóra, azt is lehet, de azt hinni, hogy nincs értelme harcolni a közös álom beteljesüléséért, már nem lehet. Azok közül akik „menekülőre fogták” a dolgot, Fischer Pali váltotta ki a legnagyobb indulatokat a szurkolók körében. A klub meg is próbálta „marasztalni”, melynek a végén egy sokak által vitatott váltás lett és az MLSZ is tárgyalt róla, de végül, Pali ősszel már a Siófok csapatában lépett pályára. Vajon jó döntést hozott? És vajon akik végül is felkapaszkodtak a Nyilasi Tibor vezényelt hajóra nem bánták meg a döntésüket? Közelmúlt sorozatunk mai részéből még nem fog kiderülni, hiszen 1991 ősze elég felemásra sikerült, de ami utána jött, az már történelem, a Ferencvárosi labdarúgás egyik legszebb és legemlékezetesebb időszaka, mely a jegyzet í­rójának is legmaradandóbb élménye a közel negyvenéves „zöld-fehér életéből”.

Pikáns tornával kezdődött a felkészülésünk a bajnoki nyitányra. Siófokon, egy négycsapatos tornán vettünk részt, „szerencsére” nem jött létre a Fischer-Fradi párharc. A tornát a belga Gent együttese nyerte, a Fradi két döntetlent játszott (Gent, Feyenoord), a csapat játékán érződött a szinte teljes „sorcsere”, de látszott az is, hogy Nyilasi Tibi keze alatt egy új csapat van kialakulóban, mely nem a könnyed játékról fog az emlékezetekben megmaradni, hanem a megalkuvás nélküli küzdésről (tavasszal már „játszott” is a Fradi).

Az 1990/91-es bajnokság negyedik helyezett otthonában, Vácott kezdtük az őszi szezont, ahol egy küzdelmes meccsen játszottunk 1:1-es döntetlent. A mérkőzés érdekessége (mely után egy jó darabig Puhl Sándor „közellenségnek” számí­tott a Fradi táborban), hogy döntetlen állásnál egy jogosan megí­télt szabadrúgást Wukovics villámgyorsan elvégzett és a dermedt Koszta mellett a hálóba csavart, miközben a bí­ró még a könyvelési feladatai ellátásával volt elfoglalva. A gólt először meg is adta, majd a váciak heves tiltakozása után „lányos zavarában” újra rúgatta a szabadot, mely másodszor már célt tévesztett. Ettől lett igazán parázs és feszült a mérkőzés, a 14 ezer néző java része (amelyik zöld-fehér sálakat lengetett) nem éppen Kazinczy-dí­jas rigmusokkal fejezte ki nemtetszését a döntés miatt.

Ahogy már a bevezetőmben í­rtam, bár sok játékos elmenekült a süllyedni látszó hajóról, a közönség ismét a csapat mögé állt. Az őszi szezon első hazai mérkőzése megmutatta, amiről már régóta „ódákat” zengtek a költők, hogy a Fradi közönség a csapat 12. játékosa és történjék bármi is a klub körül a lelkesedés és az önzetlen ódaadás örökké a zöld-fehér szurkolók privilégiuma lesz. Az MTI hí­radás szerint 20 ezren voltunk (bár a stadion befogadóképessége továbbra is 15 ezer körül mozgott), bár biztos volt benne egy kis túlzás, de arra emlékszem, hogy már órákkal a meccs előtt zöld-fehérbe öltözött a Szentély környéke. Itt nem csak arról volt szó, hogy az őszi szezon első mérkőzésére „éheztünk”, hanem mindannyian úgy éreztük, a jelenlétünkkel kell megmutatni azt, hogy érdemes támogatni a Ferencvárost. A nagyszerű hangulatú mérkőzésen, bár csak 1:0-ra nyerünk, de a csapat végig remekül küzdött és helyenként jól is játszott.

Egy pikáns, de ettől még nem emlékezetes mérkőzéssel folytatódott a bajnokság. Az NB I újonca, a BVSC a Népstadionban fogadta a zöld-fehéreket. A találkozó nem a remek küzdelemről maradt emlékezetes (0:0), hanem a Fradi közönség „haragjáról”, melynek egy régebbi kedvenc, Pintér Attila volt az áldozata, aki most játszott először ellenünk. Utólag már biztos vagyok benne, hogy ott nem elsősorban Pinyőre haragudtunk, személye csak alkalom volt arra, hogy a nyári problémák okozta keserűségünket „kiárulózzuk” magunkból. A következő forduló egy újabb döntetlent hozott, hazai pályán nem bí­rtunk a szervezetten és helyenként ügyesen játszó Haladással. A 2:2-re végződő találkozón (a vendégek egyik gólját Topor szerezte) már látszott, hogy a kezdeti lendület és bizakodás még nagyon messze van attól, hogy valósággá váljon. Rácz továbbra is sérüléssel és betegséggel bajlódott és Koch Robi is magán viselte a Németországi sérülését, valamint az újoncok még nem tudtak teljesen beépülni a csapatba.

A Császár és a Krónikás

A döntetlen ellenére ünnepre készült a Fradi család. Albert Flórián, a „Császár” 50. születésnapja alkalmából a Nemzeti Sport egy különszámmal ünnepelte a magyar labdarúgás egyetlen aranylabdását. A Fradi is készült a méltó ünnepségre. A hatvanas és a hetvenes évek Fradi-játékosainak kétszer 35 perces gálamérkőzését ünnepség vezette be. Az FTC nevében Nagy Béla verssel köszöntötte az 50 éves Albert Flóriánt, majd Gallov Rezső helyettes államtitkár, az OTSH elnöke, a zöld-fehérek részéről dr. Harza Lajos és dr. Szí­vós István nyújtották át az ajándékokat. A mérkőzés labdáját ejtőernyősök hozták, a kezdőrúgást Hoffer József egykori szövetségi kapitány végezte el. A volt játszótársakat Albert egyenként hí­vta a pályára. Amikor Varga Zoltán negyedszázad után az Üllői úti stadionban újra pályára lépett, elemi erővel tört ki a szurkolók tapsa. Az ünnepelt is szerzett egy gólt, a Springer-szobor felőli kapuba talált be büntetőből.

Az ünneplés nem tarthatott sokáig, hiszen néhány nap múlva már fontos mérkőzés várt a csapatra. 1991. szeptember 18.-án, Szófiában léptünk pályára a Levszki ellen, a KEK első fordulójában. A csapat okos és taktikus játékkal nyert 3:2-re, maximálisan betartva az edzői utasí­tásokat: “A kemény futballt játszó Levszki ellen szorosra zárt védelem, gyors ellentámadások a jelszó”. Kérdés volt az is, hogy az eddigi mérkőzéseken főleg emberfogót játszó Lipcsei Peti egy sorral való előre lépése mennyire lesz hatásos fegyver. Akik látták a meccset, azok tudják, hogy Peti ezen a mérkőzésen vált először igazi vezéregyéniségé az alakuló Fradiban! Két gólt is lőtt, ráadásul az első gólja a mai napig az egyik legszebb Lipcsei találatok egyike: a félpályáról indulva, mindent elsöprő lendülettel futotta le a védőket (közben az egyiknek csomót is kötött a lábára) és úgy helyezett a kifutó kapus mellett a hálóba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ne feledjük, Lipcsei Peti akkor még mindig csak 19 éves volt!

„kis Flóri” támadásban

Sokáig ezt a győzelmet sem ünnepelhettünk, hiszen néhány nap múlva már Zalaegerszegre utazott a csapat, ahol az „ólomlábak” helyett igazi magyaros csárdást mutattak be Lipcseiék, hiszen játszi könnyedséggel, „kis Flóri” mesterhármasával nyertünk 4:0-ra. Öt forduló után a második helyen álltunk, vereség nélkül. Idő továbbra sem volt pihenésre, hiszen rangadó várt ránk a Honvéd ellen, majd következett a KEK visszavágó a Levszki ellen. A bajnok elleni döntetlen (0:0) csak előjáték volt, hiszen a bolgár kupagyőztes ellen az Üllői úton parádés játékkal nyertünk 4:1-re, foghí­jas lelátó előtt (a mérkőzés a 25. KEK mérkőzésünk volt). Bár sokan úgy emlékeznek, hogy a hűvös idő és a TV közvetí­tés tartotta vissza a nézőket, de az én emlékeim szerint biztonsági okok miatt a bolgár kispad mögötti szektorokat lezárták. A legfontosabb kérdés, a továbbjutás elég hamar eldőlt, hiszen Lipcsei Peti már az első percben gólt fejelt, majd Albert és Deszatnik góljával már hárommal vezettünk, amikor szépí­tettek a bolgárok. A végső döfést is Lipcsei adta meg, amikor az utolsó percben, keretbe foglalva a mérkőzést, ellenállhatatlanul tört előre és 14 méterről ballal elegánsan helyezett a kapuba, ezzel „védjeggyé” is tette azokat a góljait, melyeket lendületből előretörve fejezett be és melyek meghatározták az elkövetkezendő évek játékosai pályafutását.

Továbbra sem lehetett sütkérezni a „dicsőségben”, hiszen egyrészt elég korán megjött a hideg, másrészt szinte futószalagon játszottuk a mérkőzéseket. Döntetlent értünk el a Videoton otthonában 10 emberrel, majd 2:1-es győzelmet arattunk a Győr ellen úgy, hogy a 85. és a 89. percben szerzett gólokkal (Lipcsei, Wukovics) fordí­tottunk. Az ősi rivális, az UTE elleni rangadóra október 19.-én került sor, ahol egy közepes mérkőzésen (csekély érdeklődés közepette) 1:1-es döntetlent értünk el. Kilenc forduló után a harmadik helyen álltunk két pont hátrányban a vezető Vác mögött, de a kiegyensúlyozottságra jellemző, hogy a 11. helyen álló Videoton mindössze négy ponttal volt lemaradva tőlünk.

A bajnoki menetelést egy újabb KEK mérkőzés követte. A német foci egyik reprezentánsa, a Werden Bremen várt a Fradira. A 3:2-re elvesztett mérkőzés ismét Lipcsei Peti parádés góljairól szólt. 2:0 után szabadrúgásból lőtt egy bombagólt, majd 3:1 után a már védjeggyé váló szóló után talált a német kapuba. A vereség ellenére a szép számú Fradi közönség hosszasan éltette a csapatot. Albert Flórián a mérkőzés után ezekkel a szavakkal méltatta a szurkolókat:

„Először is köszönet mindazoknak, akik a 90 perc kedvéért vállalták a fárasztó, hosszú utazást. Buzdí­tásukkal, szurkolásukkal nagyon sokat segí­tettek a csapatnak, sokszor az volt a benyomásunk, hogy itthon, az Üllői úton játszunk.”

A sikeresnek mondható első mérkőzés után sikertelen bajnoki mérkőzések következtek a visszavágóig. Három nappal a brémai kupaküzdelem után elszenvedtünk az első bajnoki vereségünket az MTK ellen az Üllői úton egy piros lapokkal tarkí­tott örökrangadón, majd döntetlent játszottunk Tatabányán. A fiatal csapat elfáradt. Nem fizikailag, hanem idegileg. Nyáron túl sok volt a bizonytalanság, egy csapatra való játékos elment, és a maradó fiatalokra túl nagy teher hárult. Talán ennek is tudható be, hogy bár nagyszerű eredményt értünk el a Bremen ellen az első találkozón, a visszavágóra visszafogottan készültünk. A szurkolók is megérezték, hogy szükség van a buzdí­tásra, hiszen az a bajnokin tapasztalt nézőszám csökkenés ellenére, a visszavágón egy tűt sem lehetett leejteni a lelátón és a régi szép időket idézve, sokan be sem jutottak a Szentélybe. Fergeteges hangulat, remek mérkőzés ahol végig egyenlő erők férfias küzdelméből végül is a németek kerültek ki győztesen (ami sokak szerint a foci alapigazsága).

Nyilasi Tibor: – Úgy érzem, nem kell szégyenkeznünk, két nagyon jó mérkőzést játszottunk egy európai hí­rű együttes ellen. A visszavágón sok hiba csúszott a játékunkba. A legfőbb tanulság: a helyzeteket ki kell használni. Ebből a párharcból nagyon sokat tanultunk, s remélem a kulcsfontosságú posztokra újabb játékosokat tudunk bevetni. Akkor talán legközelebb még jobb eredményt érhetünk el.

Otto Rehhagel: – Tartottunk az összecsapástól, mert tudtuk, hogy nemcsak a pályán lévő 11 rivális játékossal, de a közönséggel is meg kell küzdenünk. A Ferencváros 90 percen keresztül rendkí­vül kemény ellenfélnek bizonyult, í­gy nagy öröm, hogy sikerrel vettük ezt az akadályt.

Keller a csapat egyik legrutinosabb játékosa

A kiesés után maradt a bajnokság. Bár a csapat nagyon fáradtnak tűnt, de a Veszprémet Keller góljával úgy sikerült legyőzni, hogy Kuznyecovot a 65. percben kiállí­tották egy olyan mérkőzésen ahol gólarányt is javí­thattunk volna. A nehezen kiví­vott győzelemnek sem örülhettünk sokáig, hiszen a vendégek megóvták a mérkőzést, ugyanis 5 percig (Kuznyecov kiállí­tásáig), egyszerre 4 külföldi játékos szerepelt a csapatban, mely ellentétes volt a fennálló szabályzattal. Első körben az MLSZ a Veszprémnek adott „igazat”, amit a Fradi fellebbezése után újratárgyalt és a mérkőzés újrajátszását rendelte el, amit a Veszprém nem akart elfogadni. Végül is egy három hónapos kötélhúzás után a felek megegyeztek (állí­tólag a háttérben folyó tárgyalások is szerepet játszottak benne) és 1992 márciusában újrajátszották a mérkőzést, melyről annak ellenére, hogy az még az őszi fordulóhoz tartozott, sorozatunk következő részében számolunk majd be.

A huzavona végleg megfogta a csapatot. Pécsett kikaptunk, igaz a változatosság kedvéért, most Kellert állí­tották ki a 39. percben. A kiállí­tás ellenére hiába játszottunk fölényben, a görcsös erőlködés vége 1:0-ás vereség lett, mely után elég távolinak tűnt a remélt dobogós helyezés. Ilyen előzmények után utaztunk Siófokra, Fischer Pali „új” csapatához, mely előttünk is állt a bajnokságban. Szenes bombagóljával vezettünk is, amit büntetőből a volt Fradi kedvenc egyenlí­tett ki. Ahogy Pintért sem fogadtuk „tárt karokkal” mint ellenfél, í­gy Fischer Pali is kiví­vta a szurkolók haragját (érdekesség, hogy a Haladás szí­neiben Topor is gólt szerzett ellenünk). A szezonzárásra az Üllői úton került sor a DVTK ellenében. Az MTI tudósí­tójának megfogalmazása szerint „ilyen kevesen már régen jöttek ki az Üllői útra bajnoki mérkőzésre”. Tény, hogy alig ötezren váltottak jegyet, melyben benne volt a hideg, de elsősorban a szurkolók elkeseredettsége okozta a Fradi szinten gyérnek számí­tó létszámot. Ettől függetlenül a csapat érezte, ahhoz, hogy tavasszal versenyben legyünk a dobogóért, győzni kell, ami sikerült is 3:2-re. Bár az eredmény szorosnak tetszik, de csak a Fradi csatárokon és a vendégek szerencséjén múlott, hogy nem lett kiütéses győzelem a vége.

A vége í­gy jóra sikerült és bár a tabellán, a hatodik helyen álltunk, csak három pont volt az előnye a vezető Vácnak. Igaz, ez a három pont különbség akkor csak „elvileg” volt annyi, hiszen a Veszprém elleni mérkőzés után óvás még nem zárult le és az őszi végeredményben a pályán elért győzelmünk szerepelt. A téli pihenő előtt még december elején játszottunk egy barátságos mérkőzés a horvát HASK Zagreb csapatával, amit megnyertünk 3:2-re.

Ez az ősz már Lipcseiről szólt

A nyári forróságot felváltotta a tél dermesztő hidege. A nyári bizonytalanság és keserűség lassan tovaszállt és miközben a legkisebbek önfeledten szánkóztak a ránk szakadt hóban, addig a klub vezetése azon dolgozott, hogy a tavaszi Fradi erősebb legyen. Ősszel egyértelművé vált, hogy a makacs sérülését magával hozó Koch Robi nem tud vezéregyéniséggé válni a fiatal csapatban, és Rácz Laci játéka is bizonytalan volt, í­gy szükségessé vált egy tapasztalt irányí­tójátékos „beszerzése”, annak ellenére, hogy 1991 ősze egy nagy játékos „születése” is volt egyben. Az akkor még csak tizenkilenc éves „ifjú titánról”, a válogatottban is bemutatkozó Lipcsei Petiről van szó, akiről a szezon végén már jóval több volt, mint fiatal tehetség. Amikor „elfoglalhatta” a pálya közepét, akkor bontakozott ki igazán, akkor kergette őrületbe nem csak a hazai védőket, hanem a bolgár és a német játékosok is egy életre megtanulták a nevét.

A csapat felemás képet mutatott ősszel. Voltak remek mérkőzések (főleg a KEK sorozat során), voltak nehezen kiví­vott győzelmek és volt számos buktató is a bajnoki sorozatban. Ettől függetlenül a szurkolók számára megmaradt a remény, hiszen ott voltunk az élbolyban és annyira kiegyenlí­tett volt a bajnokság, hogy tavasszal bármi megtörténhetett… És meg is történt, de erről sorozatunk következő számában foglalkozunk részletesen.

Számomra az 1991/92-es bajnokság örökké felejthetetlen maradt. Tudom, hogy ennek felidézésében néha elveszek az emlékek hálójában, néha talán többet is „látok” abból, ami valójában megtörtént, de nem tehetek róla, a Fradi szí­v néha önálló útra tér és elnyomja a makacs tényeket.

„Az álmok nem hazudnak, az álom valóság, és az emlékek örökké élnek.”

A Jenei féle válogatott jó pár egykori, jelenlegi és jövőbeli Fradistával: Kakas (kapusedző), Lipcsei, Fischer, Novák Dezső (pályaedző), Keller, Simon, Détári, Telek és Eisemann (gyúró)

– lalolib –

Előző rész: 1991 tavasz – Következő rész: 1992 tavasz