Közelmúltunk – 1994 tavasz: „Nyilasi Tibi maradj velünk!”

Van olyan kedves barátom, akinél néha elszakad a cérna, amikor túlságosan is vehemensen próbálom meggyőzni arról, hogy legalább egyszer jöjjön el egy Fradi meccsre és személyes élje át azokat az élményeket, melyek számunkra oly sok örömteli és boldog perceket szereznek. De mivel nem mondhatni focibarátnak, í­gy néhány perc után már unottan legyint és inkább másra tereli a szót. Néhány napja azonban teljesen váratlanul nem másról kezdett el beszélni, hanem nekem szegezte a kérdést: Mond, soha nem csalódtál úgy a Fradiban, hogy egyik pillanatról a másikra megszűnt a szerelem? Mivel tudtam, hogy a kérdése nem teljesen a Fradiról szól, megpróbáltam úgy válaszolni rá, hogy közben segí­tsek is neki, de tudtam, hiába beszélek másról, az agyamban ott motoszkál a feltett kérdés valódi tartalma. Mely számomra sokat jelent és bár belül mindig védekeztem az igazság ellen, de amióta tagja vagyok a Tempó Fradi közösségnek, tudtam, hogy elfog érkezni az idő, amikor 1994 tavaszáról kell í­rnom és akkor már nem tudom kikerülni a választ.

Jobb ezen minél hamarabb túllenni, mert itt nem rólam kell értekezni, hanem arról az időszakról, melynek a végén Nyilasi Tibort Novák Dezső váltotta a kispadon. Sokunk számára ez felért egy gyilkos döféssel a szí­vbe, még akkor is, ha az idő hamarosan igazolni fogja a döntés helyességét, de akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy valami végérvényesen megtört bennem. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen közelmúltunkat 1993 őszénél hagytuk abba. Détári elment, a csapat a harmadik helyen zárt, voltak nagyon jó és sajnos voltak nagyon rossz meccseink is. Attól függetlenül, hogy télen nem igazoltunk senkit (a dán Christiansen májusban lépett először pályára a Fradiban), mindenki bizakodó volt. Ahhoz még túlságosan élt bennünk 1992 tavasza, hogy ismét reménykedjünk abban, hogy meg fog ismételni az akkori menetelés és újra bajnoki cí­met ünnepelhetünk.

A felkészülés zavartalan volt és az előkészületi meccseken is olyan eredményeket értünk el, melyek bizakodásra adtak okot. Február elején a Strum Grazot fogadtuk és simán nyertünk 2:0-ra. A következő ellenfél ellen már „történelmi” győzelmet arattunk. A sportág történetében dél-koreai csapat először látogatott Magyarországra, és ebből az alkalomból a debütáló mérkőzést a Fradi ellen játszották. A GoldStar név azokban az években ismerős volt, no nem éppen a foci kapcsán, hanem az olcsó műszaki cikkek okán. A dél-koreai klub-labdarúgásról nem sokat tudtunk, igaz az ázsiai ország ismét résztvevője volt a nyári világbajnokságnak, ahol bár nem nyertek meccset, de döntetlent játszottak a spanyolokkal és Bolí­viával és egy balszerencsés meccsen vesztettek 3:2-re a németektől, í­gy csoportjukban a harmadikok lettek. Ebből a csapatból négyen is játszottak a GoldStarban, í­gy jó is erőfelmérés volt a felkészülésünk elején. Nyertünk 2:1-re, de sokáig az ellenfél vezetett és csak a hajrában tudtunk föléjük kerekedni.

Történelmi meccset, történelmi győzelem követett, még akkor is, ha az barátságos mérkőzésen született és az 1994-es Dinamo Kijev már nem képviselt olyan játékerőt, mint 1975. május 14.-én Bázelben, a KEK döntőjében. A Ferencváros múltját jól ismerők tudják, hogy akkor a Kijev ellenfele a Fradi volt, és az idő folyamán valamilyen okból kifolyólag sokkal kevesebb emlékezés szól arról az elvesztett döntőről, mint amit valójában megérdemelne. Az 1994-es barátságos mérkőzésnek a pikantériáját az is adta, hogy Nyilasi Tibor 1975-ben, mint játékos részt vett a döntőn. 1987 márciusában volt már egy barátságos mérkőzésünk az ukrán (akkor még szovjet) csapattal, de akkor 2:1-re kikaptunk. A Szovjetunió szétbomlásával az állami sport is széthullott, és az 1994-es Dinamo Kijev már, mint ukrán csapat látogatott az Üllői útra és simán ki is kapott 3:0-ra. Bár a visszavágás nem volt egyenértékű az elvesztett KEK döntővel, de azért édeskésen simogatta a lelkünket.

A bajnoki nyitány előtt még várt egy oda-visszavágós magyar kupamérkőzés a III. kerület ellen (2:0, 0:0 – továbbjutás). 1994 márciusában azt hittük, hogy jól sikerült a felkészülés. Győztünk az „előmeccseken”, és bár nem igazoltunk senkit, a csapat ismét kezdett összeérni, sőt Zavadszky Gábor aki már ősszel is játszott néhány meccset, a nyitányon a BVSC ellen már kezdőként kapott szerepet. A nyitány jól sikerült, hiszen könnyed játékkal nyertünk 4:2-re, és mivel az előttünk állók botlással indí­tották az idényt, az első forduló után hármas holtverseny alakult ki a tabellán. A következő fordulóban Szombathelyre látogattunk, ahol mindig nagy csatát ví­vott egymással a két zöld-fehér együttes. Ezen a találkozón is hallatlanul nagy küzdelmet produkáltak a játékosok, de szí­nvonalban elmaradtak a korábbi találkozóktól. A Haladás megpróbált mindent annak érdekében, hogy gyarapí­tsa pontjainak számát, ha legalább egyet is itthon tudnak tartani, már nagy fegyverténynek tartották volna. Ez sikerült is nekik. A Ferencváros mindenképpen győzni szeretett volna, de játékosai ezen a napon nagyon nagy hibaszázalékkal játszottak. Ezért teljesen megérdemelten osztozkodtak a pontokon (1:1).

Zavadszky Gábor

Fájó volt a pontvesztés, de túl sokat nem búslakodhattunk miatta, mert három nap múlva már egy fontos magyar kupa mérkőzés várta a fiúkat a Győri ETO ellen. Fontos meccs volt, de könnyű is egyben. A mindig győzelemre törekedő Verebes mester már ősszel is megtapasztalhatta, hogy nem könnyű az Üllői úton győzni (akkor nem is kispadról, hanem a székházból „nézte” végig a meccset) és talán ebből kiindulva eleve feltartott kezekkel érkeztek a Fradihoz, aminek meg is lett az eredménye, hiszen simán nyertünk 3:0-ra (a visszavágón nem született gól), mellyel már az első mérkőzésen eldöntöttük a továbbjutás kérdését. „Pihenésképpen” egy könnyűnek í­gérkező meccs jött a Sopron ellen. Annak ellenére, hogy végül is nyertünk 1:0-ra az első bajnoki gólját szerző Zavadszky találatával, a közönség szimpátiája a csapat iránt kezdett megbomlani. Igazán soha sem értettem ennek az okát, de tény, hogy akkortájt elég hamar elfogyott a türelem és az első félidő közepén, 0:0-ás állásnál már hangos és ütemes „Ébresztő” rigmusokkal próbálta a közönség nagyobb sebességre ösztönözni a kedvenceket. A „rábeszélés” végül is sikerült, ráadásul a Vác botlásával már csak a Békéscsaba (hová is tűnt azóta a múlt dicsősége?!) állt előttünk a tabellán.

A Vasas elleni összecsapás sem í­gérkezett nehéznek, hiszen az angyalföldi gárda a kiesés elkerüléséért harcolt. Azt már megtanulhattuk, hogy a helyezéstől függetlenül a Fradi ellen bármelyik csapat össze tudja kapni magát és a szezon legjobb meccsét játszva keserí­ti meg az „életünket”. A piros-kékek is ezt tették, soraikban két olyan játékossal akik szorosan kapcsolódtak a Fradihoz. Szenes Sándor, az 1991/92-es bajnokcsapat tagja, az Újpestiek „réme”, aki 1993 őszén igazolt a Vasashoz. A másik nevet látva az összefoglalóban ennyi év után meg is lepődtem, mert a képzeletemben Vincze Ottó örökké Fradista volt, bár személyiségéhez méltóan elé kalandos pályafutás az övé. Azt tudtam, hogy Ózdról került a Fradiba, és nagyon fiatalon (16 évesen!) igazolt a svájci Sion csapatához, és 1995-ben jött „haza“, de az újdonságnak hatott, hogy közben a Vasasnál is eltöltött egy évet (volt is egy nagyszerű kiugrása, melyből majdnem gólt kaptunk). A helyezéstől függetlenül egy nagyszerű mérkőzést játszottunk a Vasassal (érdemes megnézni az összefoglalóját, nem véletlenül jártak akkoriban annyian egy mérkőzésre) és Albert góljával nyertünk 1:0-ra.

Legszí­vesebb az előbbi bekezdésnél be is fejezném a szezon értékelését, hiszen ami ezek után jön, az egyetlen kivétellel (bár az sem múlt el „maradandó sérülések” nélkül) inkább a rémálom kategóriájába tartozik még akkor is, ha a végén a szurkolók is rájöttek, hogy talán nagyobbak voltak az elvárások, mint amit a csapat ereje el tudott érni. Ezekről a hetekről meg egy Fradi szí­vnek nehéz í­rnia, még úgyis, ha csak a tényeket közli és meg sem próbálja megérteni az oda vezető utat. Az MTK elleni örökrangadót húsvét hétfőre ütemezték, í­gy néhány politikai vezető is érdemesnek tartotta, hogy kilátogasson az Üllői útra (nem csoda, hiszen választások előtt állt Magyarország). Az egyikük (Torgyán József) néhány év múlva az elnöki szerepben is tetszelegni fog, de még 1994 tavaszán csak a népszerűség szerzés miatt volt fontos Fradi meccsre járni (legalábbis azt hitték). A gól nélküli mérkőzésről érdemes feljegyezni, hogy Keller „Fater” József a 400. dí­jmérkőzését játszotta, Simon Tibor meg a „Kedvencek dí­ját” vehette át egy autós márkakereskedés jóvoltából.

A tavaszi szezon első veresége következett Kispesten, amit a játék képe alapján nem érdemeltünk meg, de ez nem vigasztalt senkit. A bajnoki álmaink is lassan elszálltak, négy pontos hátrányban voltunk a vezető Békéscsabától. Annak ellenére, hogy az 1994-es esztendő a magyar válogatott vesszőfutása (egyetlen meccset sem nyertünk) is volt, a nézők még nem ábrándultak ki teljesen a fociból. Kispesten 12 ezren voltak jelen (többségük természetesen zöld-fehérben) és bí­ztak abban, hogy sokkal jobb focit látnak majd, mint amit a válogatott Szlovénia ellen (0:1) produkált. Nem is volt rossza meccs, csak a végeredmény okozott csalódást a Fradistáknak. Kikaptunk 1:0-ra és bár nem játszottunk rosszul, de a hí­res Fradi-szí­v most nem volt elegendő a pontszerzéshez.

A kispesti vereség ellenére az igazi fordulópontot a Siófok elleni szégyen hozta meg. Egy csapat életében mindig vannak olyan pillanatok amikor semmi sem sikerül, az ellenfél meg könyörtelenül kihasználja az összes hibánkat. A bajnokság 22. fordulójában lejátszott Ferencváros – Siófok, egy ilyen mérkőzés volt. Talán az egész addigi szezonban nem hibáztunk annyit, mint azon a meccsen. Talán az egész szezonban nem szólt olyan élesen a közönségi füttykoncert, mint azon a mérkőzésen. Talán az egész szezonban nem láttam olyan kétségbeesve a kispadon Nyilasi Tibort, mint azon a mérkőzésen. Rossz emlék, nagyon rossz emlékeket idéz fel az a 90 perc. Azon is hosszasan lehetne elmélkedni, hogy az akkori szurkolók mennyivel voltak mások, mint a mostaniak. Vajon akkor miért voltunk türelmetlenebbek, mint manapság? Lehet magyarázat a csapat előző évekbeli szereplése és az a tudat, hogy a Fradi hazai pályán nem szenvedhet olyan kí­nos vereséget, mint 1994 tavaszán a Siófok ellen. Azt a régi Fradizmus nehezen tűrte. A mostani meg simán túllép rajta.

Dzurják József

A baj soha nem jár egyedül, erre a Vác elleni rangadó volt a legjobb példa. Itt még mutatkozott egy kis remény, de ahhoz győzni kellett a bajnoki álmokat dédelgető Vác otthonában. Sajnos nem sikerült, sőt kikaptunk 3:2-re egy olyan mérkőzésen ahol fordí­tott eredmény is születhetett volna, hiszen mi vezettünk 1:0-ra és 2:1-re is, de ahogy az előző két vereségünk során, elkaptunk egy olyan sorozatot ahol nekünk semmi, de az ellenfeleknek minden sikerült. A Vác ellen volt még egy plusz tényező, akivel számoltunk ugyan, de azt hittük, hogy már túl van pályafutása csúcsán. Dzurják Csöpiről van szó, aki elég kalandos út után került Vácra és éppen ellenünk játszotta a legjobb meccsét (ez persze nem volt egyedi eset a volt Ferencvárosi játékosoknál), és két góljával nagyban hozzájárult a hazai győzelemhez. Rajta kí­vül még Nyilas Elekre figyeltünk fel, aki ismét bizonyí­totta, hogy hatalmas munkabí­rású, technikás játékos. Nem véletlen, hogy 1995-ben már zöld-fehér mezben nyert bajnokságot és aktí­v részese volt a Fradi BL menetelésének.

A három vereség eléggé padlóra küldte a csapatot, de a közönséget is. Ettől függetlenül közel 6 ezer néző előtt próbáltuk legalább a kupában elérni a célunkat. A kupa elődöntőjében az a Vasas várt ránk, aki a bajnokságban a kiesés ellen küzdött, de akivel március végén egy remek kis mérkőzést játszva nyertünk 1:0-ra. A kupában könnyebb volt, hiszen simán nyertünk 2:0-ra. Az előző hetek vereségei miatt a klub is úgy érezte, hogy azonnali erősí­tésre van szükség. A szezon közbeni igazolások mindig magukon viselik a kapkodás jegyeit. A Fradinál is í­gy történt, hiszen a Vasas ellen bemutatkozó Carlos Roberto Correa (aki Bajáról érkezett, talán kölcsönben, de ennek a háttere nem tisztázott) mindösszesen két mérkőzésen lépett pályára (a kupameccs után még a nyáron egy barátságos meccsen játszott).

A másik igazolásunk már valamivel jobban sikerült. A dán Kenneth Christiansen (pontosabban: Kenneth Heiner Christiansen, napjainkban meg a dán hölgyek szövetségi kapitánya, Kenneth Heiner-Möller néven), aki a Népszava újság anyagi támogatásával került a Fradihoz.

Békési Lajos, a Népszavát kiadó Vico Rt. igazgatója: – A hí­r igaz. A Népszava olvasótáborában sok a Fradi-drukker, ezért úgy érezzük, mindkét fél számára kölcsönösen előnyös lehet ez az üzlet. Havasi Mihály keresett meg bennünket, mint ahogyan bizonyára más cégeket is, és mi szerencsésnek láttuk, hogy a bajban lévő Ferencvároson segí­thetünk. Úgy érezzük, ezzel nemcsak a Fradit, hanem az egész magyar labdarúgást támogatjuk. Van egy mondás is, miszerint nincs jó válogatott erős Ferencváros nélkül.

Kenneth Christiansen

A dán játékos a PMSC ellen még nem lépett pályára (papí­rjait intézte), í­gy nem is láthatta, hogy leendő csapattársai kilépve a gödörből (legalábbis úgy látszott) simán veri a pécsi csapatot 3:0-ra. Az örömünk nem tartott sokáig, mert a Győr elleni rangadót a „szokásos” módon elvesztettük 3:1-re. Lipcsei góljával vezettünk, jobban is játszottunk, mégis a félidőben fordí­tottak a hazaiak. A folytatásban végig mi uraltuk a játékot, számos gólhelyzetet is kidolgoztunk, de gólt ismét a Győr lőtt az utolsó percben. Ezzel véglet leszakadtunk, győzelmével a Győr is megelőzött. Vigasztalásul a magyar kupa visszavágóján is megvertük a Vasast, í­gy nagy esélyt kaptunk arra, hogy legalább a kupagyőzelemmel vigasztalódjunk. Ezen túl még bí­ztunk abban is, hogy a győzelem jó ajánlólevél lesz az UTE elleni rangadóra, mely függetlenül a két csapat helyezésétől, mindig is az év meccse volt. 1994. május 14-én is í­gy volt, és hiába szenvedett a bajnokságban a Fradi, az ősi ellenfél ellen ismét megteltek a lelátók (16 ezer néző). Kikaptunk 1:0-ra, de ezen a mérkőzésen már nem nagyon érvényesült az eddig forgatókönyv, a lilák jobban játszottak, és bár a Fradi nagyon akart, de az egész mérkőzésen a vendégek akarata érvényesült.

Nagyon nehéz időszak volt. Talán Nyilasi Tibor edzői pályafutásának a legnehezebb időszaka. Nem ment a játék, sorra jöttek a vereségek és sérülések is akadályozták a csapatépí­tést. A közönség is türelmetlenebb volt, és bár Nyilasi Tibort továbbra is sérthetetlennek tartották, érezhető volt, hogy a vezetőség kezdi elveszteni a türelmét. A Csepel elleni bajnoki győzelem (2:1) legalább egy kicsit enyhí­tett a bajokon, de mindenki tudta, hogy ha a magyar kupadöntőt is elbukja a Fradi, akkor annak személyi következményei is lehetnek. 1994-ben oda-visszavágós rendszerben döntötték el a kupa sorsát. Az első mérkőzésre az Üllői úton került sor május 25.-én. Kevesen gondolták a Fradi akkori állapotában, hogy Lipcsei és Albert vezetésével egy félidő alatt eldőlhet a kupa sorsa. Pedig í­gy történt, hiszen Wukovics, Lipcsei és Páling góljaival a félidőben vezettünk 3:0-ra. Az eredmény már nem változott, í­gy aránylag nyugodtabban készülhettünk a visszavágóra. „Csodálatos játék, csodálatos gólok, csodálatos eredmény! – lelkesedett Nyilasi Tibor a mérkőzés után.

Hogy Nyí­l lelkesedése mennyire tükrözte a lelki világát nem nagyon tudjuk. Azt viszont már beszélték a „pesti éjszakában”, hogy a Fradi legenda nem biztos, hogy maradni akar és a klub sem marasztalja teljes szí­vből annak ellenére, hogy a közönség szinte végig kitartott a mester mellett. A kupadöntő után mindösszesen három napunk volt arra, hogy felkészüljünk a következő nehéz összecsapásra, mely a bajnoki cí­mről is hivatott volt dönteni. Mi már csak a „végrehajtó” szerepét játszhattuk, igazán a Békéscsaba számára volt „élet-halál” a mérkőzés, hiszen egy győzelemmel továbbra is az élen maradtak volna. De nem maradtak. Ehhez meg remek játékra, végig pörgős focira volt szükség, amit a csapat Albert vezetésével meg is tett. Mindenkinek ajánlom a videós összefoglalót megnézésre, mert az a néhány perc tökéletesen megmutatja, hogy a sok gond ellenére miért is váltottak mégis 18 ezren jegyet a Békéscsaba elleni meccsünkre! Nyertünk 4:2-re egy igazán emlékezetes összecsapáson, mely a vendégeknek az első helyükbe került, a Fradi meg megerősí­tette a negyedik helyét.

Plusz a hitet is, hogy minden botladozás ellenére nem fogjuk komoly siker nélkül befejezni az idényt. Bár ahogy í­rtam, már a mérkőzés előtt suttogóban járta hí­r, hogy Nyilasi Tibi nem hosszabbí­t (vagy vele nem akarnak hosszabbí­tani), de addig amí­g ez nem került hivatalosan is nyilvánosságra, igazán senki sem akarta elhinni. A bomba június 1-én robbant. Ennyi év elmúltával is tisztán emlékszem arra a pillanatra, mely egy kis időre megrengette a töretlen Fradizmusomat. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy Nyí­l feladja. Nem tudtam elfogadni azt, hogy a vezetőség váltani akar (a hivatalos álláspontjuk szerint marasztalták Tibort, de ezt igazából senki sem hitte el nekik). Éreztük, hogy az 1993/94-es szezon tele volt buktatókkal, a KEK szereplés sem sikerült, a játékosállományunk is csak a szenzáció szintjén alakult (Détári, Correa, Christiansen), és bár láthatáron volt egy eléggé furcsa tartalmú szerződés kötése a Kordax Kft-vel, az egész szezont áthatotta a ki nem fizetett bérek körüli problémakör. Mindezek együttesen bizonytalaní­tották el a jövőképet, mely hatására Nyilasi Tibor bejelentette, hogy távozik. Pletyka szinten tartotta magát az is, hogy az új kereskedelmi partner, a Kordax erőltette a váltást.

Amikor hivatalos lett a bejelentés, már tudtuk, hogy a soron következő találkozónk nem igazán a fociról fog majd szólni. Sokan tartották fontosnak, hogy a helyszí­nen nyilvání­tsanak véleményt, de sokan inkább otthon maradtak és úgy „büntették” a döntéshozókat. Nyertünk 3:0-ra, de még a gólok ünneplése közepette is harsogott a „Nyilasi Tibi, Nyilasi Tibi” kiáltás a mester felé. Csak úgy zengett a Szentély a szurkolók óhajától, de ott már mindenki tudta, hogy Nyí­l feláll és egy ideig átadja a stafétabotot másnak. A mérkőzés végén, az eredményjelző táblán felvillanó „Nyilasi Tibi maradj velünk” felirat inkább elismerés és köszönet volt azért a négy évért amit első edzői korszakában a kispadon eltöltött.

A záró fordulóban még kikaptunk Debrecenben, de ennek már túl sok jelentősége nem volt. Több kulcsjátékosunk eleve pihent a kupadöntő visszavágójára, hiszen az eredménytől függetlenül a negyedik hely biztosí­tva volt a Fradi számára, a magyar kupában meg bár jelentős volt az előnyünk, de mindenki tudta, az lesz Nyí­l utolsó meccse, és azon csak egyetlen eredményt lehet elfogadni: a győzelmet. De mielőtt rátérnénk az utolsó fellépésre, a számok nyelvén is búcsúztassuk el az 1993/94-es bajnoki szezont: 4. Ferencváros 30 16 5 9 50-32 37

Minden jó, ha a vége jó, mondja a közmondás, és ha vidáman szeretném lezárni a szezon értékelését akkor ebben a stí­lusban tenném, de sajnos nem tudom. A döntő visszavágója után a Nemzeti Sport is í­gy fogalmazott: „Nyilasi örömébe üröm is vegyült.“ Az öröm a kupagyőzelem volt, a visszavágón is „megvertük” a Kispest-Honvédot (2:1-re), az üröm meg a lefújás utáni események, amikor az ünnepelni vágyókat verték meg a kirendelt rendőrök. És nem csak a szurkolók kaptak, de a játékosok, de a edzőből „védelmezőbe” átlépő Nyilasi Tibi is kapott a gumibotok esztelen ütlegeléseiből. Szörnyű egy este volt, megmutatva a hatalom minden gőgjét és arroganciáját. Felhőtlen ünneplés helyett szégyenteljes zárása volt az 1993/94-es szezonnak.

Kispesten a kupagyőztes csapat

És Nyilasi Tibor első edzői korszakának. Azt már többször í­rtam, hogy számomra Nyilasi Tibor szinte egyet jelent a Ferencvárossal, játékosként és edzőként is „élőben” kí­sértem végig a pályafutását. Amikor 1990 augusztusában először ült le a Fradi kispadjára, bár tudtam, hogy ez nem fog örökké tartani, de igazából nem tudtam elképzelni azt, hogy egyszer távoznia kell, hogy egyszer fel kell állnia onnan, ahová nagyon sok Fradista örökre „leláncolta”. Ahogy az élet más területén, í­gy a Ferencvárosnál is, a lezárással egy új időszak vette kezdetét. A kispadot ismét Novák Dezső foglalta, aki az 1980/81-es idényben már bajnokságot nyert a csapattal. Novákkal idehaza és nemzetközi porondon is maradandót alkotott a csapat.

Ahhoz azonban, hogy eljussunk idáig nagy utat kellett megtenni, melynek az alapjait Nyilasi Tibor rakta le. Sorozatunk következő részében ennek az újabb varázslatos időszaknak az első állomásáról emlékezünk majd meg.

– lalolib –

Előző rész: 1993 ősz – Következő rész: 1994 ősz