Lakat Károly dr.: ITÁLIAI JEGYZETEK 1.

Minden út Rómába vezet

Mint í­gértem volt, most már Rómából jelentkezem, tehát: Saluto i miéi cari lettori dall’ Itália. Vagyis, üdvözlöm kedves magyar olvasóimat Itáliából. „Kis” gonoszsággal kérdezhetné valaki: az rendjén van, hogy vannak olvasók, de hol az í­ró?

Ehhez először is tudni kell, hogyan kerültem én egyáltalán Itáliába?

Az egyszerű ember í­gy gondolkodik: felül Budapesten a római gyorsra és kiszáll a Termini pályaudvaron. Vagy: felül a MALÉV római járatára és mire elfogyasztja a kitűnő reggelit, leöblí­ti egy jó pohár Kéknyelűvel, máris látja az Adria ultramarinkék vizét és landol a gépmadár a Leonardo da Vinciről elnevezett repülőtéren.

Az én útvonalam: Budapest —Marseille—Szófia—Róma. Bármennyire is hihetetlennek tűnik, í­gy van. (Külön valutába ugyan az én vargabetűs utam nem került, mégis nagy ára volt.)

A marseille-i csatavesztés után merült fel egy edzői értekezleten annak a gondolata: nézzünk mi is szét a világban, bizonyára lenne sok tanulni való!

Sajnos, a marseille-i gondolatot egy szófiai szekunda támogatta. Nos, í­gy született az elhatározás : küldjünk tanulmányútra diákokat, mégpedig kettőt. Egyet a ködös Albionba, a labdarúgás őshazájába, egyet Itália kék ege alá, a másik labdarúgó nagyhatalom országába.

„Pechemre” rám esett a választás — ráadásul Olaszország! Mit lehetett tenni? Aradszky Laci dala szerint „kibí­rtam e nagy csapást.”

„Drága” jó csapatom születésnapi „ajándékul” fehérvári vereséggel lepett meg. Ez csak megerősí­tett abban a hitemben, hogy nekem (!) is sokat kell még tanulnom és a roppant csinos légikisasszony már másnap tanújelét adta annak, hogy „futballnemzet” vagyunk. A reggelihez „felszolgált” újságok közül tapintatosan kihagyta a Népsportot, hogy minél kellemesebbé tegye utamat. Kezembe nyomott viszont egy szí­nes külföldi folyóiratot — tele gyönyörű nők fényképeivel. Nem tudta, hogy azokkal ugyanúgy nem tudok mit kezdeni, mint a futballistákkal.

Maradt az útikönyv. Első látszatra megijesztett a gondolat: jó-jó, elsősorban minden időmet a labdarúgás tanulmányozásának szentelem, de azért nincs mindig edzés, nincs mindig mérkőzés, beszélgetés, a maradék idő feltétlenül a kultúráé. Hogyan fogom ezt „vegyí­teni” az í­rásba, mert a foci mellett egy kis szí­nes anyagot még az alkalmi riportertől is csak elvárnak. És egyszer csak ezt olvasom:

Egy kihallgatás során a pápa egy külföldi vendégnek feltette a kérdést, vajon meddig marad Rómában. „Egy évig maradok, Szentatyám” — hangzott a válasz. A pápa szomorúan csóválta a fejét: „Soha sem fogja Rómát megismerni.”

Én mind össze egyetlen hetet szentelhetek Rómának, hogyan lenne idő (és főleg hely!) még csak vázlatos képet is adni róla! Mert van antik Róma, ókeresztény Róma, középkori Róma, renaissance Róma, barokk Róma, s végül egy modern Róma. Vagyis: karcsú tört oszlopok, fórumok és fürdők, í­vek és kupolák, paloták és templomok, csobogó kutak és most kihagyok egy sort, mert úgy érzem, hogy bármenynyire is szeretjük a sportot — Rómában a futballt keresni kissé különc dolog. Nem ismerem a Rómát felkereső külföldi turisták pontos létszámát, de azt hiszem, 1971-ben én voltam az egyetlen turista, aki a labdarúgás kedvéért kereste fel az örök várost.

Persze — ez sem volt véletlen! Magamnak csináltam az utitervet és í­gy gondolkodtam:

Olaszországban a labdarúgás fővárosa Milánó, erre feltétlenül kell egy hét! A második héten „vidéki” csapatot kí­vántam meglátogatni, s a Fiorentinára gondoltam, a sok magyar vonatkozás miatt, esetleg Torinóra (a bajnokság éllovasa most a nagy „JUVE”). Végül egy hetet Rómára szántam. Nos, ez az elhatározásom már nem volt egyértelmű edzőkollégáim előtt.

Huncutul nyomták a „tüskét” felém (néha én is kapok vissza néhányat!).
— Persze, ez jól beleillik a kulturális programodba!
— Most az egyszer „ráfáztatok” — válaszoltam. — Ha a nagy H. H. most éppen Arezzó-ban működnék, akkor odamennék! Egyszer végére járok a dolognak: mit tud ez az ember, a világhí­rű edző? Egy teljes hétig „ráállok”, nem sok idő ez, mégis látok valamit és mindenképpen sort kerí­tek egy „audienciára”.

Úgy látszik, még a „gonoszok” is elfogadták érvelésemet, mert bólintásukkal jelezték, egyetértenek tervemmel. (Vagy talán siettek haza?).
Mí­g mások Rómában a pápához, az egyház fejéhez mennek látogatóba, én meglátogatom a „futball-pápát”!

Azaz … hát, persze minden kezdet nehéz! Nem ment ez olyan könnyen! Az volt a legkisebb baj, hogy megérkezésem napjától, hétfőtől kezdve, teljes 4 napon át leesett az 1 évre eső csapadékátlag!

Mint legújabb barátaim elmondták, csodálatos ősz volt, cseppnyi eső nélkül! Ráadásul még engem „szidtak”, mondván: én vittem nekik ezt a sok vizet.
Nem voltam hí­vatlan vendég Olaszországban, hiszen tavaly nyáron egy olasz edzőkollektí­va — hazánkban járván — Tatabányára is elvetődött — edzéslátogatásra, majd Pesten előadást tartottam részükre. Mondták is búcsúzáskor:

„Arrivederci in Itália!” Persze, csak a formaság kedvéért. Nem számoltak azzal, hogy én komolyan veszem!

Nos, az „olasz MLSZ”-ben tett tisztelgő látogatásra csuromvizesen érkeztem kedves tolmácsom (később barátom) dr. Puskás Lajos szövetségi titkár kí­séretében. Már a bemutatkozás alkalmával belopta magát a szí­vembe. Miután nevének hallatára látta „elképedésemet”, naiv ártatlansággal nyomban hozzátette — nyilván mentegetőző szándékkal:

— Sem rokona, sem ismerőse nem vagyok a másiknak!
— Most aztán nehogy azzal folytasd, hogy debreceni vagy! — mondtam.
— Pedig az vagyok — válaszolta lehangoltan.

A tőlem már megszokott jómájúsággal tettem neki egy í­géretet: ha legközelebb hazajön, kicseréljük a két Puskás doktort!

Bejelentve a szövetségnek utitervemet (az MLSZ már jó előre elküldte levelét) olaszos melegséggel biztosí­tották nekem a 3 hétre a zöld utat.

Így, mint akik jól végezték dolgukat, távoztunk — jelvényektől és zászlóktól megkönnyebbülve.

(Folytatjuk)
Megjelent: Népsport, 1972. január