Lakat Károly dr.: ITÁLIAI JEGYZETEK 10.

Egy svéd melegsége Olaszországban

Firenzére leszállt az alkony… Edzés után türelmesen várakoztunk az öltöző folyosóján és miután nem akartam udvariatlan lenni tolmácsnőmhöz, én sem mentem be az öltözőbe, hiába volt a kedves invitálás. Éppen a labdarúgás rejtelmeibe avattam be a kedves Orsyt (Orsolya a magyar neve), amikor nyí­lt az ajtó és megjelent a „Kicsi”, a segédedző és rögtönzött ötórai teát szolgált fel utolérhetetlen kedvességgel.

Már teljesen felkészültünk az interjúkészí­tésre, kezemben jegyzetfüzettel, Orsy még egyszer elismételte a speciális kifejezéseket, amikor kilépett Liedholm és széles gesztusokkal invitált bennünket — kifelé. A bejárat előtt parkí­rozó autójához vezetett, hiába szabadkoztunk, irány haza, a lakására. Áthaladtunk a most szelí­d folyónak mutatkozó Arnón és már Firenze „Budáján” jártunk. Mintha felszálló repülőgépen ültünk volna, egyre magasabbra törtünk és az autó ablakából ráláthattunk a városra.

Fékezés és a S. Miniato Al Monte, Firenze egyik legrégebbi és leghí­resebb temploma előtt álltunk. Mellette régi temető, előttünk pedig a csodás panoráma, az esti fényben úszó Firenze, mint drágakövekkel dí­szí­tett ékszerdoboz.

Egy „született“ firenzei nem állt volna olyan büszkén mellettünk, mint ez a svéd óriás. Mindennap erre vezet az útja, mégis látszott rajta, nem tud betelni a látvány szépségével. Szót sem szóltunk egymáshoz: ezt a látványt nem lehet kommentálni. Aztán újra csikorgott a fék, szép villa előtt álltunk meg. Gyorsan felí­rtam a cí­mét:

Via San Bemardino di Siena 38.

„Li” nem kis büszkeséggel mutatta a villa különleges fáit (ide is áttörtek Firenze fényei) és kí­vülről is körbejártuk ezt a XVI. századbeli épületet. A klub egyik vezetője a tulajdonos, miután lánya, „vidékre” ment férjhez, a felső traktust eredeti berendezéssel most Nils („Li” svéd keresztneve) és családja bérli. Fogadásunkra meg is jelent Li olasz felesége és tündéri kisfia.

Mí­g a vacsora készült, elhelyezkedtünk a kényelmes XVII. századbeli „trónszékeken” és kezdődött az esti mese, miről másról, mint a futballról!

Először „összecsendült két pohár” (Orsy nem ivott), majd jött az „emlékszel még?”

1949. júniusa Stockholm, Rasunda Stadion. Svédország-Magyarország 2:2.

A mi szempontunkból „fájdalmasan” alakult a mérkőzés, miután a 80. percig 2:0-ra vezettünk. És ekkor jött a „héjjá-héjjá!” — a svéd szurkolók ütemes biztatása és 2:2 lett az eredmény. Utána fényes bankett.

Már minden ajándékot kiosztottak, mikor még 3 kétágú, szép mí­vű ezüst gyertyatartó — benne kék és sárga csavart gyertyákkal — állt a svéd elnök asztalán, aki ekkor szólásra emelkedett:

— Most pedig 3 kitűnő játékosunktól veszünk búcsút, akik hazánkból a messzi Olaszországtól távoznak. Köszönjük eddigi játékukat és mi büszkék leszünk arra, ha Itáliában megbecsülést szereznek a svéd labdarúgásnak!

Eddig jutottam a visszaemlékezésben, Li szó nélkül felállt és a szekreter felé indult. Nagy dobozt vett elő, tele fényképekkel. (Ekkor kissé megnyugodtam. Úgy látszik nemcsak nálam nincs még sajtó alá rendezve az oklevéltár.) Erről a mérkőzésről is volt egy fényképe, ez volt a búcsúmérkőzése Svédországban!

És ki volt a másik kettő? Emlékeznek a „Gre—No—Li” néven emlegetett svéd agytrösztre, a Milánban? Persze, hogy ők voltak: Gren (ő volt a jobbösszekötő, őt kellett volna „fognom” — no de búcsújátékon?) Nordahl és mostani barátunk, Liedholm.

Miután a fényképen én is „előfordultam” — az örömet felváltotta a visszaemlékezés némasága … Ezt már Tokaji arany nektárjával kellett felejthetetlenné tenni.

Utána megnyí­lt a szózsilip. Mindketten elmondtuk, hogyan volt tovább.

Li 1949-ben jött Olaszországba és 1961-ig játszott. Szeretettel beszélt Czeizler „Laja” bácsiról, aki a Milánnál mestere volt és akitől sokat tanult.

Miután abbahagyta az aktí­v labdarúgást, a Milán utánpótlásának vezető edzője lett — a „Milanello” egyik létrehozója volt.

1968-tól Verona — Monza — Varese az életútja. Ez utóbbival bajnokságot nyert és í­gy „behozta” az A-ligába.

Tavaly óta a Fiorentina edzője.

A nem bőbeszédű Nilsből csak úgy ömlött a szó — ha a múltról beszélt. Nem akartam megzavarni a „csak a szépre emlékezem” hangulatában — de a pillanatnyi szünetben megkérdeztem:

– Miért mondod el ezeket?

Csodálkozott a kérdésen, majd maga elé nézve mondta:

—- Tudod, az emberek olyan gyorsan felejtenek!

—- De nem Téged!

És már itt is voltunk a mában.

(Folytatjuk)