Lakat Károly dr.: ITÁLIAI JEGYZETEK 5.

Van, aki hegedűművésznek születik

„Testhezálló” kérdés következett: H. H. ugyanis hosszú időt töltött egy csapatnál és utána távozott.

— Hány év az ideális idő egy edzőnek ugyanazon a helyen?
Ez volt az első kérdés, amelynek hallatán megtorpant. Kicsit nyugtalan lett, de azért megfontoltan válaszolt.
— Ez lehet hat hónap és lehet hét év. A rövid edzőségnek ugyanúgy megvannak a buktatói, mint a hosszúnak! Általában nem szabad sokáig maradni! Addig maradjon az edző, mí­g nem kell csapatot cserélni! Ne én állí­tsam félre azokat, akik sikereim részesei voltak! Az edző maradjon meg szép emléknek …

Mutatóban a sok szakmai kérdés közül kettő:
— Készí­t-e évi edzéstervet, programot, napi edzésvázlatot? Három edzést láttam és csak labdát. Másfajta segédeszközt nem használnak?
— Sorrendben válaszolok. Én és más olasz edző sem készí­t í­rásos tervet. A terv az én fejemben van, a program a játékosaim lábában. Van elképzelésem, de ezen az ész határain belül menet közben változtatok.

A rögtönzés hí­ve vagyok:

az edzőnek nemcsak látnia, hanem éreznie is kell, mit csináljon! Ezt egy évre előre leí­rni nem lehet!

— Segédeszköz? Az augusztusi alapozás idején van, de kevés! Ezt csinálják az angolok, a németek! A latinoknak sebességre és játékra van szükségük. Mi kell ehhez: labda, labda, labda. Ezt kell változatosan csinálni és kész!

No, ilyen és ehhez hasonlókérdések boncolgatásával töltöttük el az időt. Nem akartam túlfeszí­teni a húrt, mégis feltettem egy utolsó kérdést.

— Kedves H. H. ön nem régen világkörüli utat tett — a labdarúgást tanulmányozta. Mondjon erről néhány szót!
— Erről pár szót? A futballról lehet egyáltalán pár szót mondani? Éppen abban van a varázsa, hogy mindenki mást lát benne, és máshogyan látja! Egy azonban biztos: mi edzők, tudjuk az egyetlen utat, sokat kell munkálkodnunk azért, hogy a világ labdarúgása jó legyen!

— Kolléga úr ezzel egyetért? — és kezdett felcihelődni, jelezve, hogy ennél a pontnál tovább úgy sem juthatunk.

Újabb kézfogás és egy kérés: Igaz ugyan, hogy nincs „számozás” merev taktika, de jegyzeteim közé rajzolja le csapata hadrendjét, és aláí­rásával tegyen pecsétet friss barátságunkra.

Ez kérem a Roma hadrendje

És miután engedélyem volt (játékos különben e nélkül nem nyilatkozhat) a sérült kapussal, Ginulfival beszélgettem.

— Kedves Ginulfi úr! Lenne szí­ves őszintén mondani néhány mondatot. H. H-ról, mint edzőről és mint emberről. Van rá engedélyem! — nyugtattam meg a jóképű, de most kissé szomorú kapust.
— Ha valamelyik volt játékosból edző lesz, bizonyos plusznak kell benne lennie. Átlagos edző lehet valakiből, aki szorgalmas és megtanul valamit, de ha nincs benne isteni szikra, többre nem viszi. Van, aki hegedűművésznek születik, H. H. edzőnek született. Kemény legény a „Mago”. Ha arról az emberről — és a labdát cipelő gyúróra mutatott — elgondolja, hogy vasárnap ő lesz a jobbszélső, akkor ő lesz! Ebben igaza is van! Mint embert nem ismerem. Ő edző, mint ember

nem mutatja magát előttünk

— mondta a szimpatikus fiatalember a lehető legtermészetesebb hangon.

A H. H-nap éjjel ért véget Elfelejtettem volt közölni, hogy együtt laktam Rómában Gácsi Miskával, egyik legtehetségesebb grafikus művészünkkel. Eleinte örültem neki, mivel szerencsésebb választás, mint művésszel lakni Rómában, a szí­nek városában, nem is lehetne. Amikor arról kérdezősködtem, igaz-e, hogy Rómának a nap minden szakában más-más szí­ne van, és ehhez egy művész szeme kell, méla „mackósággal” válaszolta:

— Édes öregem, én csak két szí­nösszetételt ismerek: a fekete-fehéret. Ezért vagyok grafikus. A másik zöld-fehér. Ezt már könnyen kitalálod.

Egyébként az volt a „tragédia”, hogy az éjjeli beszélgetések eléggé egyoldalúak voltak: én a művészetekről beszéltem, ő a fociról.

Miután tudta, hogy milyen „nagy napom” volt, imigyen szóla:
— Szerencsés fickó vagy, komám! Te elmehettél H. H-hoz, de én hogyan látogassam meg Michelangelót? No és elmondta a „Nagyvezí­r”, hogyan kell futballistát faragni?

Mit lehetett erre válaszolni?
— El! Emlékszel a hí­res történetre? Michelangelói megkérdezték, hogyan készí­ti csodálatos szobrait. Válasza: benne van az a márványtömbben! Csak a felesleges részeket ki kell faragni belőle!

Barátom maga elé nézett, és csendesen dörmögte:
— Ez í­gy igaz! De a szobrászat nem futball! Könnyű volt Bounarottinak: Mózes és Dávid — nem beszélt vissza.

Hát, művész barátom „csak” ennyit ért a futballhoz…

(Folytatjuk)