Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 17.

Egy elveszí­tett VVK-döntő, és egy Albert gól Rióban…

1968 egyszerre volt drámai és varázslatos Albert Flórán (s, persze a Ferencváros) életében.

Ha sokkal nehezebben is, mint 1967-ben, de újra megnyerik a bajnokságot, ezzel szemben elveszí­tenek egy VVK-döntőt és egy csatárzsenit.

A Leeds United a Népstadionból vitte haza magával Angliába a mérkőzésen látottak alapján minden létező tekintetben a Fradinak járó serleget, Varga Zolit pedig valami belülről fakadó, legyűrhetetlen elégedetlenség és a 23 évesek lángoló becsvágya hajtotta egy új, egy más világ felé.

Pedig a csapat olyan dí­szes keretet varázsol az esztendő képe köré, amelybe Munkácsy festményeket szoktak helyezni.

Január 9-én (kéretik figyelni a dátumra) 1:0-ra nyerni Liverpoolban, ráadásul úgy, hogy, ahogy apám fogalmazott „a csapat korábbi tengelye” a Géczi-Mátrai-Albert hármas nincs a pályán, még akkor is világraszóló eredmény, ha akkoriban ezt megtapsoltuk bár, de hasra olyan nagyon nem estünk előtte.

(A valaha volt egyik legnagyobb fradista, Mátrai Sándor már semmiképpen sem lehetne ott a bokáig érő hóval borí­tott Anfield Road-i stadionban, mert a legkülönbözőbb, pályán kí­vüli történések okán annyira megfagy körülötte a légkör, annyira elfogy körülötte a levegő, hogy jobbnak látja, ha távozik. Az NB I-be éppen akkor feljutó Egyetértéshez igazol, pedig ma már pontosan tudjuk: maradhatott volna! Minden, amit a rovására í­rtak, amivel támadták, gyanúsí­tották – egy merő tévedés volt! Apám foggal, körömmel küzd a maradásáért, de egy idő után feladja, mert belátja: Mátrainak tesz jót, ha elengedi.)

A liverpooli 1:0 után dicsérjük Takács Bélát, aki remekül helyettesí­tette a kapuban Géczit;  kijut az elismerésből Novák Dezsőnek, aki a szakértő szemtanúk szerint a mezőny legjobbja volt; megveregetjük Branikovits Laci vállát, aki egy Albertet idéző gólt „bokáz” a liverpooli kapus Lawrence hálójába, de az abszolút siker Vargáé, aki átérezve, hogy Flóri hiányában most aztán tényleg „övé” csapat, néha már sajnálni, sőt szánni való vergődésre kényszerí­ti cseleivel az amúgy is mackós mozgású angol bekkeket.

Horváth Api, Páncsics, Havasi, Varga Zoli, Fenyvesi dr. a bolognai mérkőzés előtt (Lakat T. Károly gyűjteményéből)

Albert nélkül (ne felejtsük: Flóri sérülés miatt már az első, itthoni meccsen sem játszott) kétszer 1:0-al elbúcsúztatni a Liverpoolt, az még 1968-ban is olyan volt, mintha ma a Barcelona Messi nélkül verné a Realt vagy a Manchester Unitedet!

De annak a Fradinak „egy” Liverpool nem jelent különösebb gondot.

Mint ahogy (a VVK-vonalat követve) hol elsöprő magabiztossággal, hol kisebb nagyobb nehézségek árán, de voltaképpen simán jutnak túl az Athletic Bilbaón, s a soványkának látszó itthoni 3:2-es győzelem után, egy kinti 2:2-vel a Bolognán is.

Az olaszok a Népstadionban már 2:0-ra vezetnek (a csapat az összeállí­tást illetően nincs éppen a topon, hiszen sérülés miatt Rákosi és Albert sem játszik, és Szűcs Lajos a középcsatár…) amikor a Varga – Branikovits duó „zenélni” kezd.  A csapat pedig nemhogy kiegyenlí­t, de néhány perccel a befejezés előtt Varga egyik legzseniálisabb góljának köszönhetően a minimális előnyt is megszerzi.

A VVK-döntő első meccsén viszont Leedsben az angolok szereznek egy gólnyi fórt maguknak a budapesti visszavágóra. 1:0-ra nyernek úgy, hogy egy baloldali szöglet után Géczit nem kevesebb, mint négy angol játékos löki be a kapuba, hogy aztán az ötödik (bizonyos Mick Jones) a hálóba fejelje a labdát.

A visszavágó 76 000-es közönsége a Népstadionban mégis olyan biztos a VVK-győzelemben, mintha nem is Európa egyik legjobb klubcsapata, hanem az Eger vagy a Salgótarján lenne az ellenfél. A meccs rangját jelzi: a döntőre Budapestre érkezik Sir Stanley Rous a FIFA elnöke, hogy személyesen adhassa át a serleget 1967 Aranylabdásának, Albert Flóriánnak.

A kupát aztán a kis vörös skót, Billy Bremner veszi át az elnök úrtól, mert bár a Géczi – Novák, Páncsics, Havasi – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Katona összeállí­tásban kezdő Ferencváros tí­z mezőnyjátékosa a találkozó 90 perces időtartamára a szó szoros értelmébe beköltözik a Leeds 16-osán belülre, nincs az az ordí­tó helyzet, amelynek végén a labda a hálóban kötne ki.

Egy egyszerű magyar bajnokit ugyanezekkel a helyzetekkel minimum 6:0-ra nyert volna a csapat, no, de ez a VVK-döntő volt, az ellenfél kapujában a mindent védő Sprake nevű portással, a védelem tengelyében bizonyos Jackie Charltonnal, a „Zsiráffal”, Bobby Charlton szintén világbajnok testvérével.

A szurkolók csalódása mély és jelentős, ám mégsem mondanám drámainak, hiszen azokban az években olyan futballja volt Magyarországnak, hogy méltán lehetett bí­zni abban: ha az egyik nemzetközi kupadöntőt elveszí­tettük, akkor majd megnyerjük a másikat.

Albertékre ráadásul, éppen az 1967-ben nyert bajnoki cí­m jogán már az őszi BEK meccsek is vártak volna (minden túlzás nélkül akár a végső győzelem esélyével) ám a Ferencváros nemhogy nem nyeri meg az 1968-69-es Bajnokcsapatok Európa Kupáját, hanem… el sem indul abban!

A futballpályán kí­vüli világ ugyanis forrong. Politikai szempontból viharos a tavasz Lengyelországban, kitörnek a párizsi diáklázadások, Csehszlovákiát pedig az esztendő augusztusában (egészen pontosan augusztus 21-én) megszállják a Varsói Szerződés tagállamai közül a szovjet, a lengyel, a bolgár, a magyar és (jelképesen) a kelet-német katonai csapatok.

Utóbbinak óriási a jelentősége a magyar futball szempontjából, hiszen a BEK sorsolásakor kiderül: a nyugati országok klubjainak döntő többsége (közöttük a Fradi első ellenfelének kisorsolt, a BEK-et védő Celtic) nem hajlandó olyan országban pályára lépni, amely szerepet vállalt a Csehszlovákiában történtekben.

Az UEFA tesz egy elkeseredett kí­sérletet a kupasorozat megmentésére. Jelesül úgy, hogy összesorsolja egymással a keleti és a nyugati tömb csapatait, ezt viszont mi nem vállaljuk (a Fradi a Levszki Szófiával játszott volna) s megszületik a verdikt: a magyar kupacsapatok nem vesznek részt a BEK (FTC) és a KEK (Győri ETO) 1968-69-es küzdelmeiben!

Futball-szempontból (is) drámai a döntés, hiszen a Ferencvárosnak olyan csapata van, amely megsimogathatná, de akár le is hozhatná a csillagokat az égből.

Azokban a napokban még nem lehet tudni, hogy Varga Zoli akkor sem játszott volna BEK-meccset zöld-fehérben, ha nincs a politikai közjáték, hiszen ő egy felejthetetlen Ferencváros-Bp. Honvéd rangadón a Népstadionban a 89. percben 0:0-ás állásnál lőtt, mára gólikonná lett szabadrúgásával elköszön a budapesti publikumtól, majd játszik még egy meccset Székesfehérvárott a Videoton ellen, de ez az utolsó magyar bajnoki találkozója.

Az októberben kezdődő mexikói olimpia megkezdése előtt egy nappal ugyanis a nálunk akkor szabadnak mondott világot választja, a kor szóhasználatával élve – disszidál.

Zsenijét veszti ugyan a gárda, de Branikovits már nyugodtan a csapatba állí­tható, í­gy egy esetleges BEK-szereplés esetén a végső győzelem esélye ugyanúgy adott az együttes számára, mint ahogy adott lett volna Zolival a 8-as számú mezben.

Sokan (mind a mai napig) Albertet hibáztatják azért, mert Varga elhagyta az országot, ám ez a kérdés ennél jóval bonyolultabb, amit fényesen bizonyí­tanak az azóta történtek. Részint az a tény, hogy Albert 50. születésnapjára rendezett gála-meccsre Varga Zoli az első szóra már repült is Magyarországra, pontosabban az Üllői útra, majd jóval későbbi ferencvárosi trénersége alatt is ők ketten speciel harmóniában dolgoztak együtt.

Egy szóval sem állí­tom, hogy soha, semmilyen ellentét nem volt közöttük játékos korukban. De azt igen, hogy ennek az öltözőben, de kiváltképp a mérkőzéseken élő ember a jelét nem láthatta. Zolit nyilván zavarta az Albert körüli (ahogy ő fogalmazott) hihetetlen felhajtás és a már-már ajnározásba hajló dédelgetés. No, de kit ajnároztak és dédelgettek volna (akár a szurkolók, akár a vezetők), ha nem azt az embert, aki góljaival sorozatban döntötte el a fontosabbnál fontosabb mérkőzéseket (megengedem, ahhoz, hogy ezeket a gólokat belője elengedhetetlen szüksége volt mindenekelőtt Varga, de nagymértékben Rákosi Gyula segí­tségére); aki a magyar válogatott sztárjátékosa volt, s aki éppen az aktuális Aranylabdát nézegette otthon a vitrinjében.

Kisebb-nagyobb, sajátságos, Varga nézőpontjából talán még érthető történések bekavarhattak persze ebbe a viszonyba.

Mert Albertnek kétségkí­vül voltak kiváltságai.

Csak egyetlen példa az „apróságok” közül.

1965-ben például Izlandra, jelesül Keflavikba utazott kupameccset játszani a Fradi.

Flóri három korábbi, rettenetes emlékű repülőútra hivatkozva azt mondta, ő inkább itthon marad, de fel nem száll a csapatot szállí­tó IL 14-es gépre.

Márpedig a csapat gépet nem változtatott, elindultak az IL 14-essel – Flóri nélkül.

Honti György, az MLSZ legendás főtitkára lépett közbe, s úgy oldotta meg a helyzetet, hogy elintézte Flóri egy másik társaság gépével utazhasson a csapat után.

Lehet, hogy Zoli szí­vébe az ilyen (és az ehhez hasonló) „kiváltságok” szúrták az első tüskét Albert-ügyben, bár ha azt veszem, hogy 1965-ben ez tényleg „császári” kiváltság volt, nem hallgathatom el azt sem: amikor 1981-ben már Mészöly Kálmán szövetségi kapitánysága alatt Norvégia válogatottja érkezett hozzánk világbajnoki-selejtezőt játszani, a vendégek egyik legjobbja, bizonyos Tomas Lund szintén autóval tette meg az Oslo-Budapest, Budapest-Oslo utat, mert annyira félt a repüléstől.

Csakhogy közben eltelt 16 év, s amí­g Albert gépcseréjét a sajtó által is lehetett különcködésnek, „császárkodásnak” minősí­teni, mi több lehetett szí­tani az ellentétet közte és Varga Zoli között, addig Tomas Lund esete, mint kedves bohóság, mint a nyugati futballisták „különös ügyeinek” elegáns megoldása szerepelt a lapokban…

A magyar olimpiai csapat mindenestre 1968-ban Mexikóban is megnyerte az olimpiát (soraiban a fradisták közül Novákkal, Páncsiccsal, Juhásszal, Szűcs Lajossal), a Fradi meg a magyar bajnokságot, igaz csak egy sóhajtásnyival az abban az idényben 102 gólig, de ezzel is csak az ezüstéremig jutó Újpesti Dózsa előtt.

Ez már amolyan a „célfotó” döntésére bí­zott aranyérem volt (valljuk be, kellett hozzá a Vasas „nagyvonalúsága” is, egy, a végső helyezések szempontjából sorsdöntő, 2:1-es zöld-fehér győzelemmel végződött rangadón), de ettől még a 30 meccsen szerzett 49 pontnak (akkoriban még csak két pont jár a győzelemért), a 21 győzelemnek, a 65:26-os gólaránynak „valahogy” csak össze kellett jönni…

1968. november 7-én Rióban Flórinak még van egy kis dolga. Novák Dezső, Szűcs Lajos és Farkas János társaságában Dettmar Cramer meghí­vására a világválogatotthoz (hivatalosan FIFA All Star-nak hí­vják a csapatot) utazik, hogy annak tagjaként megmérkőzzön Brazí­liával.

Három (…) Világválogatott egy klubból.

2:1-re kikapnak.

A Világválogatott gólját Albert lövi.

Állnak (balról): Granatkin, a FIFA alelnöke, Kramer edző, Beckenbauer, Schultz, Mazurkiewicz, Jasin, Albert, Seszternyov, Farkas, Szűcs, Dzsajics. Elől: Overath, Metreveli, Amancio, Rocha, Marzolini, Perfumo. A képről hiányzik Novák Dezső. (Novák Dezső gyűjteményéből)