Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 2.

A „hátsó földesen” csillag születik…

Ha nincs a Füles Jóska, akkor a magyar futball ma szegényebb lenne egy Aranylabdással!

De Füles Jóska szerencsére volt, mi több az akkoriban már Hercegszántóról Budapestre költözött Albert család Flórián nevű fiú gyermekének legszűkebb baráti köréhez tartozott.

Ő volt az, aki egy szép napon lecipelte magával Flórit a Fradi pályára, ahol a kölyök-csapatok edzői tartottak „triált” (akkoriban még í­gy nevezték a játékos-toborzót), nem volt könnyű a megjelent 200-250 srác közül kitűnni, kiváltképp úgy, hogy tí­z-tizenöt percenként cserélték egymást a komplett csapatok.

Könnyen elképzelheti bárki, hogy a Flóri-gyereknek mit kellett alakí­tania ahhoz, hogy a rá jutó néhány perc végén a Fradi kölykök akkori atyamestere Száger Misi bácsi azonnal szólt neki, el ne tűnjön a nagy kavarodásban, sőt holnap délután 4-kor jelentkezzen itt a pályán egy fényképpel a kezében, mert leigazolják, a játékengedélyt jelentő könyvecskéhez pedig elengedhetetlen szükség van egy igazolvány képre.

Az Albert család ekkor már Budapesten élt.

Otthagyták Hercegszántót, a családfő úgy í­télte meg, neki is, a fiúknak is könnyebb lesz a fővárosban boldogulni.

A Landler Jenő utca 26-ban egy albérletnek kinevezett és előléptetett sufni jelentette ettől kezdve az „édes otthont”, ahol olyan vizesek voltak a falak, hogy Flóri szerint, ha zuhanyozni akartak elég volt csak a falnak támaszkodni.

A papa géplakatosként a Jász utcai Szegkovács ktsz-ben kapott munkát, sőt, a kor szóhasználatával élve „beszerezte” oda Jani fiát is, Flóri pedig a Hernád utcai általános iskolában taní­totta futballozni az osztálytársait. Minden egy kicsit jobbnak, egy kicsit kerekebbnek tűnt a család életében, amikor kiderült 1952 Magyarországán nem puszta szándék és elhatározás kérdése az, hogy valaki hercegszántói lakosból budapesti polgárrá váljon.

A fiatalabb generáció számára talán hihetetlen, talán felfoghatatlan, de történelmi tény: akkoriban tartózkodási engedéllyel lehetett csak Budapesten tartózkodnia, élnie, dolgoznia annak, aki nem volt echte fővárosi. A tartózkodási engedélyek természete azonban már csak olyan (gondoljunk csak a ví­zumra), hogy az egy bizonyos időpontban lejár az érvényességük, s akkor bizony menni kell.

Alberték Őrszentmiklóson leltek új otthonra. Flóri első fradista éveiben naponta onnan vonatozott be Budapestre, hogy aztán a suli és a délutáni edzés után valamikor késő este hazaérjen.

De számára a legfontosabb a Fradi-pálya és a Népstadion közelsége, hiszen most már a lelátóról nézheti az akkori nagy futballcsillagok, köztük legnagyobb kedvence, Kocsis Sándor játékát!

Ne felejtsük! Egy akkoriban még csak 11-12 éves kissrácról van szó, akinek minden új és a hercegszántói léptékhez képest minden szinte befoghatatlan, amit Budapest és benne a Fradi jelent.

Ám a csodák hamar elkezdődnek, s a csodák ugye sokat tudnak segí­teni az ember életében!

Albert és Száger Mihály kézfogása a búcsúfellépés előtt. Balról: Novák, Albert, Rákosi, Száger Mihály és Juhász (takarásban). (Fotó: Novák Dezső gyűjteményéből)

A Fradi akkori utánpótlás edzőinek (Száger Misi bácsi, Hajabács Géza bácsi, Agárdi Feri bácsi), meg volt az a felbecsülhetetlen értékű tulajdonságuk, hogy nem csak futballedzőik voltak a klubhoz kerülő gyerekembereknek. Személyes tapasztalatból tudom ezt, hiszen amikor 1963-ban magam is a klub kölyök csapatához kerültem ugyanez az edző-trió dolgozott a csapatoknál, s bizony egy–egy matek kettest sokkal nehezebben vallottam be bármelyiküknek, mint mondjuk apámnak, aki pedig igazán nem arról volt hí­res, hogy az ilyen kettesekért jutalmul a Vidám Parkba viszi ki az ő kisfiát.

A Száger Misi bácsik, a Hajabács Géza bácsik, az Agárdi Feri bácsik észrevétlenül, egyáltalán nem tolakodva, hihetetlen finomsággal és diszkrécióval tudtak minden kezdő Fradi játékos második apjává válni, úgy vették át a gondjaikra bí­zott srácok életének irányí­tását, hogy azok azt szinte észre sem vették.

Miközben bármelyikük, bármikor hajlandó volt órákig kint maradni veled a pályán edzés után, csak azért, hogy gyorsabban fejlődjön az ügyetlenebb lábad, pontosan tudták mindenkiről, hogy otthon milyen körülmények között él;  ki az, akinek dupla, netán tripla adag jár a csak már leigazolt fradisták kiváltságának számí­tó trénig utáni kannás tejből és a mindig még melegen (hogy, hogy csinálták azóta sem tudom) a pályára kiérkező két kilós barna kenyérből; ismerték az édesanyádat, az osztályfőnöködet, néha még azt a kislányt is,  aki iránt először éreztél valami olyan nagyon furcsát és olyan nagyon szokatlant, s amiről csak évek múlva tudtad meg, hogy szerelemnek hí­vják.

Flóri ilyen remek emberek mindenre figyelő szeme és aggódó gondoskodása mellett élt végig hat teljes esztendőt, amelyek végén 1958. november 2.-án a Diósgyőr ellen bemutatkozott az NB I-ben.

17 évesen és 47 naposan.

Fotó: Képes Sport

A bemutatkozás nagy napjáig, persze átí­rta néhányszor a zöld-fehér klub kölyök és ifi csapatainak a történelem könyvét.

A bajnoki és kupa meccseken lőtt/fejelt góljait egy idő után már maga sem jegyezte, hiszen azokból annyit helyezett el az ellenfelek hálójába, hogy maga a pontos számszerűség gyorsan értelmét vesztette. A kölyök bajnokikon (akkoriban még ezzel a csodálatos névvel illették a később úttörővé, mára meg egy betűvé és egy számmá csúnyult csapatokat; U12… brrrrrrrr) ötösével, hatosával lőtte a gólokat, aminek az lett a következménye, hogy szinte mindig „felfelé” játszott, azaz két-három évvel idősebbek ellen. A saját korosztályához képest magas termete azonban sokat segí­tett az őt felfelé játszató edzőknek, hiszen részint Flóri bí­rta testtel és erővel a mérkőzések megpróbáltatásait, részint első ránézésre nem különbözött idősebb társaitól. Már kölyök játékosként simán „eladható” volt, mint ifista, í­gy az ellenfelek edzői kevésbé haragudtak fradista kollégáikra, hogy éppen ellenük veti be az FTC „csodafegyverét”.

Mert Flórinak akkor már hí­re volt.

Az őt érintő korosztállyal foglalkozó edzők széles körben tárgyalták, hogy a Fradi már megint egy gyémántra lelt, „minket is egyedül vert meg vasárnap…”.

Egészen érthetetlen módon a futballban amúgy professzornak számí­tó Bukovi Marci bácsi volt az egyetlen, aki fanyalgott.

„Mit akartok ettől a péklapát lábú gyerektől?” – kérdezte nem kis éllel azoktól, akik Flórit ajánlották unos-untalan a figyelmébe, mondván, szóljon már az ifi kapitánynak, hogy hí­vja meg a válogatottba.

Marci bácsi becsületére mondva: évekkel később személyesen kért elnézést Flóritól, volt ereje elismerni, hogy első ránézésre tévedett, s a „péklapát lábút” „gólyalábúra” változtatta.

Talán ez volt az egyetlen olyan eset Albert Flórián pályafutása során, amikor ha csak nagyon rövid ideig is, de valaki megkérdőjelezte kivételes tehetségét.

Mert vitatkozni vitatkoztak ugyan róla jószerivel az 1974. március 17.-én ráköszöntő visszavonulásáig, sokan nem tudták elviselni azt a stí­lust, ahogyan ő a futballt játszotta, de hogy kivételes, egyedi talentum azt sohasem vitatta senki.

A bí­rálói is a jót akarták még jobbá tenni, a klasszisból akartak zsenit faragni, amikor az „ácsorgásairól”, a csí­pőre tett kézről, meg a néha 20-30 perces holtidejeiről beszéltek, csak azzal a ténnyel nem nagyon tudtak mit kezdeni, hogy a „már megint végig álldogálta a meccset és csak reklamált” alapon tárgyalt rangadókat Albert Flórián két-három gólja döntötte el.

Sokan sütötték el vele kapcsolatban azt a butaságot, hogy „Nem tud ez a Flóri gyerek mást csak gólt lőni…”, meg azt is, hogy „Puskással egy napon sem lehet emlegetni…” ám ezek a hangok idővel elhalkultak, majd teljesen elhaltak, hiszen a gólokra lehet, ám idő múltán nevetséges fanyalgással reagálni.

1955 körül készült fotó az „Isten éltessen Császár!” c. könyvből

Időközben a család is visszaküzdötte magát Budapestre. Flóriból középiskolás, a Madách gimnázium tanulója lett, már a Gömb utcában laktak, csak az ottani falak nedvessége hasonlí­tott kí­sértetiesen a Landler Jenő utcai időkre.

Hiába volt már akkor a magyar futball messze legí­géretesebb csillaga (itt emlí­tsük meg, hogy az 1958-as UEFA-tornán már őt választották a legjobb játékosnak) akkoriban még nem olyan időket éltünk, hogy a család alapvető egzisztenciális, hogy azt ne mondjam, konkrétan anyagi helyzetén azonnal segí­teni tudjon.

A szó szoros értelmében csóró volt, mint játékostársainak döntő többsége. Már az óriási előrelépésnek számí­tott, amikor a klub vállalta, hogy a legjobbaknak a villamos jegyét kifizeti edzésre jövet és menet.

Ez is nagy segí­tséget jelentett akkoriban a családnak, akiknek még mindig nem lehetett fogalmuk arról, hogy eljön az idő, amikor a világ legjobb futballistái között emlegetik majd az ő Flórijukat.

A papa is, a bátyjai is kemény küzdelmet folytattak az élettel, dolgoztak szorgalmasan, becsületesen, egyetlen szórakozásuk tulajdonképpen az volt, hogy a hétvégéken ott szurkoltak Flóri meccsein.

Pedig akkor még csak kölyök vagy ifi bajnokikról volt szó.

Igaz, azokat a kölyök és ifi bajnoki meccseket nem lehetett a maiakhoz hasonlí­tani.

Az Üllői úti stadion hátsó földes pályáján, amelyen több generáció nőtt fel, s amely a mindenkori Fradi gyerekek örök bázisa, hogy azt ne mondjam hivatalos futballpályává felvonalazott Grundja volt, a vasárnapi reggel 9-kor kezdődő bajnoki meccseket néha 2-3 000 néző figyelte. Ők voltak azok, akik végig nézték az egymás után következő Kölyök III, Kölyök II, Kölyök I soros bajnoki mérkőzéseit, hogy aztán a következő hétvégén, amikor az ifik játszottak otthon az ifi III, az ifi II és az ifi I meccseit is végig szurkolják.

Mindenki ismert mindenkit, de ami még ennél is sokkal fontosabb: mindenki tudott örülni a másik sikerének is!

Nem létezett olyan, mint amiről ma oly sokszor hallok, hogy valakit a pénzes papája vásárolja be a kezdőcsapatba, igaz olyan sem, hogy a szülők vették volna a szerelést, vagy fizették volna a bí­rók dí­ját, gyakorta a pályabérletet.

Csak a tudás, csak a tehetség számí­tott.

S ebből a szempontból Flóri eleve nyerő helyzetből startolt.

Ez volt az ő kincse, ez volt az, amit soha, senki nem vehetett el tőle.

Vasárnaponként belebújt a necc trikóból egy Ferencváros felirattal futballmezzé emelt zöld dresszbe, felhúzta a térden alul érő nadrágot, az ólomnehéz, bunkóorrú futball cipőt, kiment a pályára és kicselezte Magyarország teljes gyerek-futballista társadalmát.

Egyszer egy ifi bajnokin csak négy gólt rúgott.

A pályáról lefelé menet mindjárt meg is szólí­totta egy ősdrukker, abból a fajtából, aki nemcsak a meccsekre, hanem a hétközi tréningekre is mindig kijárt.

– Mi volt veled, Flórikám? – kérdezte.

– Ma nem ment, Pista bácsi… – válaszolta Flóri őszinte bocsánatkéréssel a hangjában.

Később, már fent a klubban egy üveg Bambi mellett aztán még hosszasan megbeszélték a „gyengébb” játék okát…