Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 21.

Felfordul a világ, csak a bicegés a régi…

A Ferencváros történetének valaha volt egyik legnagyobb csapatának széthullását Albert Flórián nem az Üllői úti öltözőben, hanem orvosi rendelőkben, az Árpád fejedelem úti lakásban és a gödi nyaraló teraszán éli végig.

1969 őszének Albert nélküli kudarcsorozata közben nagy élet zajlik a klubon belül, az erőviszonyok jelentősen kezdenek átrendeződni.

Szerencsére apám mániákus naplóí­ró volt (ne hosszú fejezetekre, csak egy-egy odavetett mondatra kéretik gondolni, ám ezekből a félszavakból tökéletesen nyomon követhető minden későbbi változás előtörténete), í­gy onnan tudom, hogy Flóri hetekig a Sportkórház lakója, hiszen valamelyik játékos társaságában a napi edzés után minden nap meglátogatja, (előfordul olyan is, hogy csak egy kórházi szobával kell tovább mennie, mert ott meg a sérült Páncsics fekszik) de, hogy augusztus 11-én már a gödi nyaralóban pihen az biztos, hiszen a naplóbejegyzésben ezen a napon ez áll: „Katonával, Novákkal Albertéknál Gödön!”.

Közben az is biztossá válik, hogy ők ketten, mint edző és középcsatár nem dolgoznak már többé együtt, hiszen annak ellenére, hogy a Ferencváros vezetése augusztus 1-én az Élelmezési és Mezőgazdasági Minisztériumban megtartott ülésen (miért nem a Fradi pályán?…) szerződéshosszabbí­tást ajánl, apám erre a leghatározottabban nemet mond!

Mindez sajnos a kelleténél jóval hamarabb kiderül, márpedig ha a játékosok a világ bármelyik klubjánál neszét veszik, hogy az edző már csak néhány hónapig lesz a főnökük, akkor tiszteljék, becsüljék vagy szeressék bármennyire, már közel sem úgy viszonyulnak hozzá, mintha a következő esztendőket is az irányí­tása mellett élnék és futballoznák végig.

Albert távollétében a csapat úgynevezett „öreg magja” vezérét veszí­ti. Géczi, Novák, Szűcs, Rákosi, Katona (azaz a feltétlen Lakat-pártiak) Flóri nélkül már nem jelentenek akkora erőt az öltözőben, mint jelentettek akkor, amikor a Császár is közöttük élt, edzett, játszott és döntött a legfontosabb, a játékosokra is tartozó kérdésekben.

Mátrai régen nincs közöttük, Fenyvesi Máté visszavonult, Varga valahol Németországban várja, hogy az eltiltása lejárjon és a Hertha-hoz szerződhessen, vagyis: az 1967-es csapat már csak nyomaiban/romjaiban fedezhető fel az Üllői út 129-es szám alatt.

Az edző elválása szerelmetes klubjától mégis elegánsra sikerül, egy napon nem emlí­thető a manapság megszokott szakí­tásokkal.

Az utolsó bajnoki mérkőzést követően (2:5 a Bp. Honvéd ellen) éjjel a konyhaasztalon (fogalmam sincs, hogy miért éppen ott, mert volt a dolgozó szobájában rendes, tisztességes í­róasztala is) 72 levelet fogalmaz és í­r meg. Mindenkitől, az elnöktől az utolsó pályamunkásig í­rásban, személyre szóló levélben búcsúzik el, akikkel a Ferencvárosban 1967. január 1. és 1969. december 7. között együtt dolgozott.

A leveleket másnap a Rákóczi úti Bástya étteremben Rákosi Gyulának adja át, őt kéri meg, hogy ossza szét a cí­mzettek között.

1971-ben a Tatabánya edzőjeként

Legkedvesebb játékosaival azonban a szakí­tás ellenére olyan a viszonya, hogy bár december 3-án délelőtt már új csapatánál a Tatabányánál tárgyal a legendás tröszt igazgatóval, Gál Istvánnal, a klubelnökkel Bödecs Józseffel és a szakosztályvezetővel Kaszás Istvánnal, este éppen Albertékhoz hivatalos vendégségbe, amelynek okát a naplójában í­gy indokolja: „Flórika 2 éves!”.

De több mint jelzésértékű az is, hogy december 20-án a Nyugati éttermében randevúzik dr. Kalocsay Gézával, aki az utódja lesz a Fradinál („Mindent elmondtam Gézának, amit feltétlenül tudnia kell a játékosokról!”), 24-én pedig a legendás szí­nész Tompa Sándor (Pufi) temetése után Mátraival és Rákosi Gyulával ül be a Tik-Tak eszpresszóba egy kávéra.

December 27-én Mátraiék, Rákosiék és Albert Flórián érkezik a Tizedes utcába „Boldog Újévet” kí­vánni, gondolom nem formalitásból, nem smúzolásból, nem kötelességszerűen, hanem szeretetből és barátságból, hiszen minden résztvevő számára egyértelmű: a közös nagy éveknek, egy csodálatos szárnyalásnak egyszer és mindenkorra vége!

Mindezt csak és kizárólag azért meséltem el ilyen már-már  dokumentarizmusba hajló részletességgel, hogy az a fiatalabb generáció, amely abban a tévhitben él, hogy mindent tud a magyar edzőkről, az edzőségről, az edzők lélektanról, s arról a közegről, amelyben a honi trénerek egykor dolgoztak, ha akarja, ha nem, szembesüljön részint a téma történelmének egy darabkájával, részint egy percig se higgye, hogy csak az kizárólag olyan stí­lusban és módszerekkel lehet edzőt váltani egy klubnál, ahogyan azt az utóbbi években mondhatni kivétel nélkül teszik.

Az 1969 karácsonyán történt Tizedes utcai látogatása mindenesetre ékes bizonyí­téka annak, hogy Flóri már javában „közlekedik” ugyan, ám a tervezett októberi visszatérése jócskán kitolódik.

Pedig, hihetetlenül elszánt, betűről betűre betart minden orvosi utasí­tást, a lábára legalább úgy vigyáz, mint a súlyára! Soha sem volt hí­zásra hajlamos tí­pus, ám egy ilyen futball nélküli helyzetben még a legszikárabb alkatúak is felszednek jó néhány kilót.

De ő szinte aszkétaként éli mindennapjait, semmi mással nem foglalkozik, mint a gyógyulásával.

Mihamarabb visszavárunk!

A már többször is citált monumentális Képes Sport interjúban (még júliusban) azt mondja Kutas Istvánnak: „Semmi mással nem foglalkozom csak a gyógyulásommal. Elmúltak a nagy fájdalmak, most már merem remélni, hogy a koppenhágai sérülés csak rossz emlék lesz. Minden lépésemet, minden percemet a gyógyulás vágya hatja át. Fordulópontot jelenthet pályafutásomban ez a sérülés, azt szeretném, ha nem lenne körülöttem vita, nyugodtan készülődhetnék, nyugodtan játszhatnék, mint akárki más.”

Pusztán az a tény már abszolút jellemző a kor magyar futball helyzetére, hogy vita lehetett egy olyan futballista személyét illetően, aki a sérülése (vagy éppen az ominózus interjú) pillanatában az 1967-ben és 1968-ban is magyar bajnokságot nyert Ferencváros toronymagasan legjobb játékosa volt, s az Aranylabdája sem porosodott még másfél esztendőnél többet a vitrinjében…

Kutas István azonban nem az az ember volt, aki ha ráharapott egy csontra, akkor azon akár csak egy mikronnyi húst is rajta hagyott volna (bár, az igazság kedvéért tegyük hozzá: Albertet tisztelte és szerette, az Adidas céghez fűződő kivételes kapcsolata révén elérte, hogy  a már akkor is világmárkának számí­tó sportszergyártó cég első magyar reklámembere Albert Flórián legyen)  már az Albert interjú után két héttel (szintén a Képes Sportban) ezt kérdezi Baróti Lajostól, aki akkoriban éppen a Ferencváros legnagyobb riválisának számí­tó Újpesti Dózsa trénere:

– Csak úgy közbevetőleg: Ön szerint van Albert kérdés?

Baróti válasza:

– Van. És í­gy hangzik: mikor gyógyul meg Albert? Jó lenne, ha mihamarább elfoglalná a helyét a magyar labdarúgásban!

Lajos bácsi tehát ismét tanúbizonyságot tesz abszolút úriemberi mivoltáról, nem beszél mellé, nem kerüli meg a választ (megtehetné), hanem kifejezetten hangot ad ama reményének, hogy csapata legnagyobb ellenfelének legjobbja, az Újpest kapujára biztos, hogy legveszélyesebb magyar csatár újra gólokat lő, ad abszurdum éppen az Újpesti Dózsának!

Flóritól azonban egyelőre nincs miért tartani senkinek, hiszen a visszatéréséig még hosszú hónapok vannak hátra.

Lekerül a sportlapok, az akkoriban már szép számmal megjelenő képes magazinok cí­mlapjáról, néha í­rnak róla egy-egy „kis szí­nest” (remekül lehet őt fényképezni a derékig begipszelt lábával), de mindenképpen csend és nyugalom lesz körülötte.

A csehszlovákok elleni Marseille-ben elszenvedett 4:1-es vereség amúgy is háttérbe szorí­t minden mást, ami a futballban téma lehet.  A magyar labdarúgás ott akkora pofont kap, mint 1954-ben a VB-döntőn, ama egyáltalán nem elhanyagolható különbséggel, hogy mí­g Bernben a finálét veszí­tettük el, most még lehetőségünk sem lesz a legjobbak világjátékán részt venni.

Belegondolni is rossz mit kapott volna Albert, ha mondjuk ő is pályán van azon a lidérces emlékű meccsen… Ez volt az egyetlen, amitől a dán kapus Engedahl megkí­mélte.

Mint az ilyen helyzetekben általában újra fókuszba kerül a teljes magyar labdarúgás totális átszervezésének a kérdése. Értekezletek, fórumok, szimpóziumok, kerekasztal beszélgetések, stúdió viták elemzik, hogy „márpedig ez í­gy nem mehet tovább!”, s a megoldást, naná, hogy az adminisztratí­v, szervezeti kérdésekben vélik felfedezni: átszervezik a bajnokság lebonyolí­tását…

Az európai futballtrendhez kitűnően idomuló tavaszi-őszi bajnoki rendszert visszaváltoztatják őszi-tavaszi pontvadászattá, holott az éppen erről való átállás óta (1964) még csak öt és fél esztendő telt el.

No és, persze, mint a sorsfordí­tó vereségek esetén nálunk szinte mindig: megtörténik a szövetségi kapitányváltás is.

Hoffer József

Sós megy (küldik), jön helyette egy kitűnő ember Hoffer József, aki addig még nem próbálta ki vagy használta el magát az NB I-es edzősködés viharaiban, hiszen főállásban az MTI sportrovatának a vezetője, viszont 1953 és 1967 között, azaz 14 éven át, ő volt az ifjúsági válogatott szövetségi kapitánya, nincs olyan kvalifikált futballistája a magyar mezőnynek, akit ne ismerne, vagy aki ne játszott volna a csapataiban.

Flórinak ez a döntés kifejezetten jó, dacára annak, hogy az ő szereplése a nemzeti tizenegyben már réges régen nem kapitányfüggő.

Ám Hofferhez duplán is kötődik, hiszen túl azon, hogy már az 1957-ben végül helyezetlenül zárt ifi-válogatottjának is tagja volt az UEFA tornán, az 1958-as bulgáriai játékokon a csapattal bronzérmet nyernek, Albertet pedig a torna legjobb játékosának választják, az új szövetségi kapitány az MTI-ben is a hivatali főnöke.

A későbbiekben már csak azért nem érnek el közös ifi sikereket, mert 1959 júniusától kezdve Flórinak két emelettel feljebb, a magyar futball tetőteraszán, az „A” válogatottban vannak elfoglaltságai.

(fotó: Labdarúgás – 1971)

Amikor Engedahl a lábára vetődik, klubcsapatának, a Ferencvárosnak a kispadján dr. Lakat Károly ül, a válogatott szövetségi kapitányát pedig Sós Károlynak hí­vják.

Amire az esztendő véget ér a Fradinak dr. Kalocsay Géza, a nemzeti tizenegynek Hoffer József az edzője.

Flóri meg biceg a gipszcsizmában.

Igazán el lehet mondani, hogy felfordult körülötte a világ.

Az a (futball) világ, amely amúgy ebben az évben ünnepli bizonyos Edson Arantes do Nascimento, ismertebb nevén Pelé pályafutásának 1000. gólját.

Egy brazil költő, Carlos Drummond de Andrade í­rta ennek ürügyén: „Ezer gólt rúgni, mint Pelé, nem nagydolog, de egy olyat rúgni, mint ő, az igen.”

Úgy elgondolkoztam, vajon mit í­rt volna a derék dalnok, ha látja Albert gólját 1959-ben a nyugat-németek ellen?…