Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 28.

Egy világkarrier végjátéka, avagy búcsú a meggypirostól

Azt talán mondanom sem kell, ha valakit Albert Flóriánnak hí­vnak, s olyan remekmí­vűre cizellált pályafutást tud maga mögött, mint amilyet ő, akkor annak a válogatottbeli pályafutása sem fejeződhet be egy drasztikusan durva dán karambol okán.

Feltéve, ha egy olyan súlyos sérülést követően, mint amilyen a Fradi futballistáját érte azon az 1969-es koppenhágai délutánon még valaha egyáltalán kifut futballmezben a pályára.

Márpedig (mint az a korábbiakban kiderült) Flóri 1970 áprilisában már újra élvonalbeli bajnoki mérkőzést játszik, azaz elméletileg válogatható, s nagy a gyanúm, ha a világ sok-sok alberti-formátumú futballistája él át hasonló traumát, felépülése után nem kell 22 hónapot és 29 napot várnia arra, amí­g ismét nemzeti szí­nekbe öltözhet.

Még akkor sem, ha ebből 11 hónapot játék nélkül tölt, hiszen a számokból világosan kitűnik: Flóri már közel egy esztendeje újra meggypirosban feszí­thetne, de féléve mindenképpen, hiszen néhány hónapot azért áldozzunk a játékba lendülés fontosságának oltárán.

S kezdetben tényleg csak keresi önmagát még a Fradiban is, a szövetségi kapitány Hoffer József pedig szereti őt annyira, hogy ne égesse le totálisan a legjobbak között.

Egy Albertnak igazi Albertként kell visszatérnie, hiszen neve hallatán akkor már 69 válogatott mérkőzés hol édes, hol bús (de inkább mézédes) emléke él a drukkerekben.

Az 1959-es belgrádi tripla, majd az NSZK-nak lőtt álomgól szerzője, a chilei, és az angliai világbajnokság abszolút hőse nem botorkálhat „péklapátlábú” kezdőként a magyar válogatott csatársorának tengelyében, mondván: még keresi a formáját.

Balszerencsés abból a szempontból, hogy a magyar futballban sérülése, majd közvetlenül a felépülése idején egészen más folyamatok játszódnak le, mint amelyek egy nagy traumából visszatért, akkor már 30 esztendős futballistának kedveznek.

Marseille betesz egy korosztálynak, és Hoffer sem azért vállalja a pozí­ciót, hogy „öregfiúk” válogatottját vezessen.

Első mérkőzésén Belgrádban hét újoncot avat, s ehhez a másodikon, itthon a lengyelek ellen a pécsi Konrád személyében hozzáteszi a nyolcadikat is.

Aztán még jönnek többen is tiszteletüket tenni a cí­meresben, de miután jönnek a szerényebb döntetlenek, majd a vereségek is, lassan a kapitány elkezdi „visszaöregí­teni” a csapatát.

Ahogy múlnak a hónapok, sorjáznak a mérkőzések, úgy bontakozik ki mind inkább a vita az úgynevezett Albert-kérdésben, amelynek lényege: kell-e Albert Flórián a magyar válogatottnak?

Olyan kiseszű ember nincs, aki a ’66-os, ’67-es, ’68-as formában futballozó zöld-fehér center esetében ezt a kérdést egyáltalán felvetné, de ne feledjük, Hoffer József kapitányságának első tétmérkőzésén, a Norvégia elleni Eb-selejtezőn már 1970 októberét í­rjuk.

1970 őszét Flóri végig játssza a Fradiban, mindig kezd, s ha nem is termeli egy régi sztahanovista módjára a gólokat, de azért pöttyinget egyet-kettőt. Az ominózus Eb-selejtező előtt nyolc nappal például a Népstadionban a Liverpool (1-1) elleni EVK- (ekkor éppen í­gy hí­vják a régi VVK-t) találkozón is végig a pályán van.

Hoffer azonban még mindig kivár, s miután a nemzeti gárda 3-1-re veri a norvégokat, s ennek köszönhetően remekül rajtol a selejtező sorozatban, nincs örült nyomás rajta, hogy Albertet újra csatasorba hí­vja.

Feleki László a Képes Sport remek í­rója (többek között az egyik legkitűnőbb Napoleon monográfia szerzője, emlékének adózzunk annyival is, hogy rövid „o”-val í­rjuk a nagy francia hadvezér nevét. Laci bácsi egy életen át harcolt ezért az í­rásmódért.  Sikertelenül, mert ha már mindenkit meggyőzött, az utolsó pillanatban egy-egy nyomdai korrektor mindig „visszajaví­totta” hosszú „ó”-ra), akinek í­rásai mindig nagy visszhangot váltanak ki, két terjedelmes oldalon meditál „Albert” cí­mmel a hetilapban, ami megint néhány lépéssel közelebb viszi hősünket válogatottbeli visszatéréséhez.

Albert Flórián végül 1971. április 4-én Bécsben az osztrákok elleni barátságos találkozón hallgatja újra a Himnuszt a pálya közepén piros-fehér zöldbe öltözve, 9-es számmal a hátán.

1969 júniusában (idézzük csak fel) a Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Szűcs, Páncsics – Juhász I., Göröcs – Bene, Albert (Zámbó), Dunai II. (Dunai III.), Farkas összeállí­tású csapatból sérül „ki”, közel két évre rá a Práterben a Rothermel – Noskó, Mészöly (Juhász P.) Vidáts, Páncsics – Dunai III., Kocsis (Szűcs) – Fazekas, Bene, Albert, Zámbó alkotta egyletbe tér vissza.

Ekkora már nagyjából-egészéből a múlté a Hoffer „bébik” korszaka (még Mészöly is játszik, aki ugye, 1969 decemberében azzal az ominózus mondattal saját magát „válogatta ki” a legjobbak közül, de már a következő szeptemberben, az  NSZK-val lejátszott találkozón visszatér), Flóri a tatabányai kapus Rothermel Ádám, a Vasasban futballozó Vidáts Csaba és az akkor debütáló újpesti Juhász Péter kivételével csupa régi, öreg harcos között találja magát.

„Új fiúk” a keretben (fotó: Képes Sport)

A Képes Sport vezércikke ugyan április 4-ét köszönti, s a benne a Szovjetunió Kommunista Pártjának XXIV. Kongresszusát, a cí­mlapra meg Benét teszi  (teljes joggal, hiszen a bécsi meccset az újpesti gólzsák két találatával nyerjük 2-0-ra), Flóriról annyit jegyeznek meg : „dacára annak, miszerint a meccs előtt Magyarországon komoly vita folyt arról, hogy milyen alapon előlegezett bizalmat Hoffer kapitány Szűcs Lajosnak és Albert Flóriánnak, a tudósí­tó szerint mindkét játékos bebizonyí­totta: rászolgált a bizalomra”.

Albert (a zsurnaliszta szerint) ha még nem is csillogott régi fényében, igazolta, hogy helye van a csapatban.

Hoffer többé nem is megy csatába nélküle, hiszen húsz nap múlva a franciák jönnek selejtezni a Népstadionba, s Albert megint ott van a csatársor tengelyében.

Nagy csalódás az 1-1, Flóri viszont itt már jobbat alakí­t, Feleki azt í­rja róla: „volt néhány Pelé-szerű” átadása.

(Nyilatkozatgyűjtő voltam azon a meccsen is, s pontosan emlékszem arra az öltözői letargiára, amely a hazai döntetlent követte.

Pedig, ha a játékosok (kiváltképp a kapitány) tudták volna, hogy az igazi nagy bukás még hátra van, sőt már nagyon a kertek alatt ólálkodik.)

A franciák elleni parti után Eb-selejtező következik Bulgáriában.

Ujjgyakorlatnak tűnt, 12 meccsből (1934-ben találkoztunk velük először) 9-et mi nyertünk, kettő volt döntetlen (mindkettő Szófiában, s az is már mikor… 1950-ben és 1953-ban), egyszer veszí­tettünk, 1948 novemberében…

Annál nagyobb és annál fájóbb a második vereség, amely Szófiában ér bennünket.

Úgy kapunk ki 3-0-ra, mintha magyar nem is lenne a pályán, kaphatnánk akár hatot is, mindenesetre a látvány olyan, hogy Hoffer a találkozó végén az MTI-nek önmaga diktálja telefonba a lemondását.

Nem kellett volna úgy kapkodnia, hiszen a kapitális bulgáriai bukás ellenére a magyar válogatott végül kijut az 1972-es belgiumi EB négyes döntőjére, amelyen az NSZK, Szovjetunió, Belgium, Magyarország készül eldönteni, hogy ki a legjobb Európában.

És a kontinensbajnokságra utazó csapat tagja Albert Flórián is!

Két világbajnokság (1962 – Chile, 1966 – Anglia) után a második EB-t is megadja neki a sors (már Illovszky Rudolf a kapitány), igaz az első, a szovjetekkel lejátszott derbin még csak becserélik. Kocsis Lajost váltja a 60. percben, de miután kikapunk, a 3. helyet eldönteni hivatott másfél órára (kí­sért 1964 szelleme: spanyolországi EB-döntő, akkor is a bronzért játszottunk), de a belgák ellen már kezdő, végig a pályán van, ám miután egy hallatlanul balszerencsés meccsen 2-1-re kikapunk a házigazdáktól negyedikek leszünk, s olyan mély letargiában utazunk haza, mintha ki se jutottunk volna.

Ez az a pillanat, amikor a magyar labdarúgás egyik legfénylőbb csillagának válogatott karrierje gyakorlatilag véget ér.

Legközelebb egy hónap hí­ján két év múlva (…) kap behí­vót, s bár középcsatárként kezd, már nem igazán centernek invitálják!

Utoljára piros-fehér-zöldben (A Félezerszer a Fradiért c. könyvből)

1974. március 17-i NB I-es búcsúja után két hónappal az MLSZ illetékesei is úgy látják: azért mégis csak illene elbúcsúztatni a magyar futball egyetlen aranylabdását, s erre a Székesfehérvárott a jugoszlávok elleni barátságos játék mutatkozik számukra a legmegfelelőbb alkalomnak.

Ahogy az Aranylabda-átadás nem adatik meg hozzá igazán méltó környezetben, úgy a válogatottól való elköszönésének szí­nhelye sem az örök nagy harci terepe, óriási mérkőzéseinek, vert aranyértékű játékainak és góljainak helyszí­ne – a Népstadion.

A mérkőzés nélkülöz minden szí­npadias látványosságot, pedig ha valaki szupergálát érdemelne, akkor az éppen ő.  Kap persze virágot, meg porcelánvázát az MLSZ-től, a játékostársak is meglapogatják, kezd is, de negyedórányi játék után lejön a pályáról, s Fazekas áll a helyére.

A szünetben ugyan a vendégek vezetnek 2-0-ra, de a fordulást követően fordí­tunk, s bár akkor Flóri már régen civilbe öltözve a lelátón ül, legalább azt elmondhatja magáról, hogy győztes mérkőzésen mondott agyőt a nemzeti tizenegynek.

1959 júniusában a svédek ellen a Népstadionban 70  000 néző előtt debütál, 15 év múlva 16 ezren Székesfehérvárott búcsúztatják.

Kész szerencse (vagy vakvételen) hogy mind a két meccs 3:2-re végződőik.

75 válogatott szereplést, s az azokon szerzett 31 gól emlékét hagyja maga után, s bár arra nincs az égvilágon semmi garancia, hogy egy-egy sérülés miatt néha ne hagyott volna ki válogatott meccset, ám ha nincs Engedahl, ő pedig Koppenhága és Székesfehérvár között minden meccsen játszik, akkor 117-szeres válogatottként áll utoljára az öltöző zuhanyrózsája alá.

De vegyük azt, hogy a dán kapus a balsors küldötte volt, azaz vonjuk le a miatta kihagyott 13 meccset, optimális esetben akkor is 88 cí­meres szereplés regisztrálhatna, amellyel Bozsik (101) és Fazekas László (92) mögött a harmadik helyen állna ma az örökranglistán.

Mindez, persze csak játék, bizonytalan számokra épülő matematika, ennél sokkal fontosabb: lehetne 102 szerepléssel akár listavezető is, senki sem tisztelné, becsülne, szeretné jobban, mint ahogy tiszteli, becsüli és szereti í­gy, hogy 75-nél bezárta a boltot, mert nem akart segédinas lenni ott, ahol évtizedeken át ő volt a cégvezető.

Már amennyiben a Császárok tudják egyáltalán, hogy létezik ilyen munkakör.