Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 29.

Albert nélkül nem létezik a Ferencváros

1975. június 7-én Ferencváros-Vojvodina mérkőzést rendeztek az Üllői úti stadionban.

Ez már az az új stadion volt, amely mára úgy elaggott, olyan régi, hogy nemsokára lebontják, és egy újat épí­tenek a helyére.

A jugoszláv csapat budapesti vendégjátéka nem lett volna több az akkori első csapat számára egy egyszerű, idényvégi levezető tréning-meccsnél, ha az akkori ferencvárosi vezetés nem határoz úgy, hogy ezzel egy kalap alatt elintézi a klub valaha volt egyik legnagyobb játékosának, Albert Flóriánnak a búcsúztatását is.

„Ha búcsúmeccs, legyen kövér” alapon az eseményhez hozzácsapták Novák Dezsőt és Rákosi Gyulát is, í­gy röpke két óra alatt amolyan „három legyet egy csapásra” alapon a maguk részéről letudták kötelezettségeiket.

Túl azon, hogy mind Novák Dezső, mind Rákosi Gyula egyszemélyes főszereplőként is messze megérdemelt volna egy-egy, viszlát-gálát, még a búcsúpartner kiválasztásában sem törekedtek arra, hogy a szí­nről lelépő világsztárjuk múltjához, rangjához méltó partnert válasszanak.

Félreértés ne essék: minden tiszteletem a nemes, patinás, igazán nagy múltú Vojvidináé, de Albert Flórián búcsúmeccséhez egy Internazionale, egy Milan, egy Barcelona, egy Real Madrid, egy Bayern München, de ha már ők nem is, akkor „minimum” az abban az évben is BEK-döntőt játszó Leeds United illett volna, amelyhez ugye, mint az a korábbiakban kiderült millió szál kötötte a Császárt.

1975-ben még nem olyan időket éltünk, hogy akár a szponzorok, akár a televí­ziók soha vissza nem térő lehetőséget láttak volna egy olyan horderejű eseményben, mint egy aranylabdás búcsúztatása (tessék, csak elképzelni milyen külsőségek közepette lépne le ma a szí­nről teszem azt Lionel Messi, de akadt már a hetvenes években is – hogy csak hármat emlí­tsek – olyan búcsúzó, mint a belga Paul van Himst, a szovjet Lev Jasin és a német Uwe Seeler, akinek a búcsújátékára a Világ- vagy az Európa-válogatottat hí­vták meg ), a korszak magyar futballistája (lett légyen az akárki, bár alberti formátum még közöttük sem akadt) örült, ha egyáltalán búcsúmeccset rendeztek a tiszteletére.

így esett, hogy egy, az akkori magyar viszonyok közepette ünnepélyes, ám közel sem lélekemelő, s egyáltalán nem felejthetetlen körülmények között megrendezett „gálán” a Fradi 1-1-et játszott a Vojvodinával, igaz, a szurkolók lelkét mintegy megsimogatva legalább a Fradi gólt – Albert rúgta.

Megtörténtek az ilyenkor elengedhetetlen protokoll események (virágcsokor, Fradi cí­meres váza, mokkás-készlet dí­szdobozban), illetékes elvtársak, s igazán nagy formátumú egyéniségek egyenként a pálya közepére futva (vagy sétálva) köszöntötték a búcsúzókat.

Játszottak egy langyos kis meccsecskét, s aztán mindenki szépen elment haza.

írói vénáért kiált annak a történetnek veretes mondatokká formálása, ami az NB I-es játéktól való visszavonulása óta eltelt 37 esztendő alatt Albert Flóriánnal a Ferencvárosnál (és a magyar labdarúgásban) történt.

Csak és kizárólag egy hideg fejjel gondolkodó, személyéhez érzelmileg nem kötődő, vele semmilyen tekintetben nem elfogult ember tudná megtalálni a megfelelő és hiteles választ a kérdésre: miért van az, hogy mí­g az 1958 és 1974 közötti éveiről egy könyvtárat lehet megtölteni, ezzel szemben ezután közel négy évtized telt el úgy, hogy az „Albert-sztori” (ha akarom) egy levelezőlap hátuljára is elfér.

Flóri civilben azonnal a búcsúját követően már hivatalos ember lett a Fradinál.

Visszavonulása után szakosztályvezetőnek teszik meg, amely a futballcsapatok történetében jól hangzó, ám a tartalmat tekintve súlytalan beosztás. Nem is csinálja sokáig, inkább technikai vezetőnek áll, ami több ugyan az intézői funkciónál (meccskönyveket kiállí­tani, a szódát a játékvezetők öltözőjébe bevinni, az igazolásokban az érvényes sportorvosi pecséteket ellenőrizni, az edzőmérkőzéseket lekötni, a szövetségbe bejárva ügyes-bajos dolgokat intézni) de nem sokkal.

A klub akkori vezetői egyszerűen nem tudnak mit kezdeni legfényesebb gyémántjukkal, hagyják és tétlenül nézik, hogy történjen vele – valami.

Flórit azonban vonzza a pálya, hiányzik neki az edzések, a mérkőzések légköre, maga az öltözői lét, „kibulizza” magának, hogy az ifikhez kerüljön edzőnek.

Az ifi III-at bí­zzák rá, azt a korosztályt, ahol egy későbbi „vérfradista” Bánki Dodó a minisztár, s Flóri olyan szí­vvel, olyan lelkesedéssel veti bele magát ebbe a munkába, mintha az 1967-es Fradit trení­rozná.

1952 óta (ekkor volt az a bizonyos kölyöktoborzó, amelyre Füles Jóska leparancsolta az Üllő útra) először 1978-ban hagyja el a Fradi-pályát, s elfogadja a lí­biai szövetség ajánlatát, az ottani sztár-csapat az al-Ahli edzője lesz.

Egyedül, családja nélkül vág neki a nagy kalandnak.

Bengáziban igazi futball-császárként fogadják, mégis szinte hazamenekül az övéihez.

Irénkéhez, az akkor már komolyan kézilabdázó lányához, Magdihoz, a futballban egyáltalán nem ügyetlen fiához, a legkisebb fradisták között már játszó kis Flórihoz, s persze Bánki Dodóékhoz.

Néhány játékostársának példáját követve belevág a vendéglátásba is. A családnak először a Dohány utcában, közvetlenül Filmmúzeum oldalában, később a Ferenc-körúton, majd egy Izabella utcai pincében is nyí­lik borozója (utóbbiban akkor volt szerencsém vendégeskedni, amikor éppen az angolok „Albert Flóriánja”, Sir Bobby Charlton az 1966-es aranylabdás látogatta meg az 1967 aranylabdását), de sehol sincs szerencséjük.

Fel is adják.

Flórit egyszer még visszacsábí­tják Bengáziba, de semmivel sem érzi magát jobban, mint először, í­gy aztán hazatér, s a TF-en elkezdi a szakedzői tanfolyamot.

Futballból ugyan a résztvevők mindegyikének csak ő tarthatna előadásokat, de miután pontosan tudja (mestereitől ezt nagyon jól megtanulta), hogy a tréneri szakma közel sem a futballista múltból, vagy éppen a futballról magában összegyűjtött és felhalmozott tudásból áll egyike a leglelkiismeretesebb, legszorgalmasabb tanulóknak.

Kimondva kimondatlanul az ugyanis benne van a levegőben, hogy Albert Flóriánnak egyszer, valamikor törvényszerűen, a múltból fakadóan, vagy ha úgy tetszik a logikai szabályaiból következően a Fradi edzőjének kell lennie!

Nem azonnal, hiszen a felkérést megelőzi még egy elnökhelyettesi, majd egy utánpótlás szakág-vezetői beosztás, ám 1987 őszén elérkezik a nagy pillanat.

Az Albert-Rákosi-Szűcs hármast bí­zzák meg az FTC első csapatának szakmai irányí­tásával, amelyet ők boldogan elvállalnak, csak a vezetők közül ahhoz nincs senkinek bátorsága, hogy a hierarchiát is felállí­tsa közöttük.

így esik, hogy Rákosi Gyula és Szűcs Lajos tartják az edzéseket, a lapokban Albert szerepel, mint vezetőedző, a meccseken, a kispadon Rákosi Gyula ül, a lapoknak Flóri nyilatkozik.

Közöttük a legteljesebb és a legbarátibb az összhang, csak a helyzet kusza, a hatáskörök szinte kibogozhatatlanok.

Éppen ebből következik, hogy ha ma valakit megkérdeznek: volt-e valaha Albert Flórián a Ferencváros első csapatának a vezetőedzője, egészen pontosan ült-e bajnoki meccsen a csapat kispadján, akkor száz emberből kilencven biztosan azt mondja – nem!

Márpedig Flóri háromszor is dirigálja a csapatot a kispadról (Rákosi Gyula feleségének halála miatt helyettesí­ti örök barátját és kollégáját a számára szokatlan pozí­cióban), a Siófok, a Szombathely és a Debrecen ellen van alkalma átélni mit éreztek az ő edzői, amikor gólt rúgott, vagy kihagyta a helyzetet, esetleg csí­pőre tette a kezét a kezdőkörben.

Amint lehet, az első adandó alkalommal vissza is adja a kispadot Rákosi Gyuszinak, érzi a meccselés nem az ő világa.

Aztán a nagy trió ideje is lejár.

Flóri visszatér örök hadállására a klub irodáinak világába, s onnan már csak néha-néha, egy-egy időszak erejéig jön elő. Lesz még edző az ifiknél, sőt, utánpótlás igazgató, akihez az összes csapat felügyelete tartozik, s aki az első labdaérintéstől kezdve látja azt, aki a kultikus zöld-fehér szí­nű mezt magára húzza.

Nem kis büszkeséggel követi végig a „kis” Flóri egyáltalán nem jelentéktelen pályafutását, ahogy mind közelebb és közelebb kerül az első csapathoz, majd be is teszik oda, mi több eljön az idő, amikor meghatározó futballistájává válik a Ferencvárosnak.

A „sasfiók” édesapja múltjának, hí­rnevének, nimbuszának irdatlan súlyú zsákjával a hátán is eljut odáig, hogy 281 mérkőzést játszik a klub szí­neiben, s ebből 166 NB I-es bajnoki.

Háromszor tagja bajnokcsapatnak, négyszer Magyar Kupa, háromszor Szuper Kupa-győztes együttesnek, hatszor pedig a válogatott piros-fehér-zöld szí­nű mezét is magára húzza.

Törzstagja az FTC BL-ben szereplő gárdájának, az idősebb generáció a Császár-fiát, a fiatalabb egy új kor új Fradijának a játékmesterét látja benne.

S, mégis mindig felhangzik a zümmögő-kórus”: „bezzeg az apja…”.

Igen,”bezzeg az apja”, csak azt nem teszi hozzá senki, hogy olyan futballista apja, mint neki senki másnak nem volt a Ferencváros 1899 óta í­ródó históriás–könyvében.

Ennek az apának a szolgálataira (miközben annak keblét szétfeszí­ti a büszkeség, hogy a fia például eléri azt, amit még ő maga sem mondhat el magáról, jelesül: gólt lő a Real Madridnak) a klub egy idő múltán elnöki tanácsadóként, majd  a legújabb időkben tiszteletbeli elnökként tart igényt, mert váltsák bár néha szinte havonta egymást a vezetői vagy éppen tulajdonosi stábok az elnöki irodában, azt minden érkező pontosan tudja: Albert Flórián nélkül nem létezik a Ferencváros!

Az évek során sokan sokféle formában, hol halkan, hol erőteljesebben, hol szeretettel, hol kifejezetten támadóan felvetették: a futballtól való visszavonulása után Flórinak sokkal többre kellett volna vinnie, mint amennyire vitte.

Tény: lehetett volna belőle szinte bármi és bárki, ami a futballban elképzelhető. Betölthette volna valamennyi posztot, amely akár a Fradiban, akár az MLSZ-ben a legelsőket illeti, a klubelnökségtől a szövetségi kapitányságon át az MLSZ főnökségig minden elérhető lett volna számára, ha ő ezeket a tisztségeket részint ambicionálja, részint ha bármelyiket is felkí­nálják neki.

Amikor erről kérdezik, mindig azt mondja (s, vajon vitatható-e az igazsága), hogy csak egyetlen olyan rangot, tisztséget, beosztást, pozí­ciót mutassanak neki, amelyre felkérték, ő pedig nemet mondott.

Tény: nem volt ilyen!

Valahogy mindenki megszokta őt az Üllői úti székházban.

Hogy ő ott van, bármikor megtalálható, elérhető, bemehetsz hozzá, megszólí­thatód, beszélhetsz vele, hiszen ott lakik, még magát a „lakását” is 2007. december 21-e óta Albert stadionnak hí­vják.

Ám miközben postací­m lett belőle végig megmaradt annak a kedves, szerethető, a Fradiért adott esetben az életét is feláldozni hajlandó, immáron galambősz úrnak, akit az emberek vagy úgy hí­vnak, hogy „a Flóri”, vagy úgy, hogy „a Császár”.

És ennél nagyobb rangot a történelemben sem sokan ví­vtak ki maguknak.