Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 29.

Albert nélkül nem létezik a Ferencváros

1975. június 7-én Ferencváros-Vojvodina mérkőzést rendeztek az Üllői úti stadionban.

Ez már az az új stadion volt, amely mára úgy elaggott, olyan régi, hogy nemsokára lebontják, és egy újat épí­tenek a helyére.

A jugoszláv csapat budapesti vendégjátéka nem lett volna több az akkori első csapat számára egy egyszerű, idényvégi levezető tréning-meccsnél, ha az akkori ferencvárosi vezetés nem határoz úgy, hogy ezzel egy kalap alatt elintézi a klub valaha volt egyik legnagyobb játékosának, Albert Flóriánnak a búcsúztatását is.

„Ha búcsúmeccs, legyen kövér” alapon az eseményhez hozzácsapták Novák Dezsőt és Rákosi Gyulát is, í­gy röpke két óra alatt amolyan „három legyet egy csapásra” alapon a maguk részéről letudták kötelezettségeiket.

Túl azon, hogy mind Novák Dezső, mind Rákosi Gyula egyszemélyes főszereplőként is messze megérdemelt volna egy-egy, viszlát-gálát, még a búcsúpartner kiválasztásában sem törekedtek arra, hogy a szí­nről lelépő világsztárjuk múltjához, rangjához méltó partnert válasszanak.

Félreértés ne essék: minden tiszteletem a nemes, patinás, igazán nagy múltú Vojvidináé, de Albert Flórián búcsúmeccséhez egy Internazionale, egy Milan, egy Barcelona, egy Real Madrid, egy Bayern München, de ha már ők nem is, akkor „minimum” az abban az évben is BEK-döntőt játszó Leeds United illett volna, amelyhez ugye, mint az a korábbiakban kiderült millió szál kötötte a Császárt.

1975-ben még nem olyan időket éltünk, hogy akár a szponzorok, akár a televí­ziók soha vissza nem térő lehetőséget láttak volna egy olyan horderejű eseményben, mint egy aranylabdás búcsúztatása (tessék, csak elképzelni milyen külsőségek közepette lépne le ma a szí­nről teszem azt Lionel Messi, de akadt már a hetvenes években is – hogy csak hármat emlí­tsek – olyan búcsúzó, mint a belga Paul van Himst, a szovjet Lev Jasin és a német Uwe Seeler, akinek a búcsújátékára a Világ- vagy az Európa-válogatottat hí­vták meg ), a korszak magyar futballistája (lett légyen az akárki, bár alberti formátum még közöttük sem akadt) örült, ha egyáltalán búcsúmeccset rendeztek a tiszteletére.

Így esett, hogy egy, az akkori magyar viszonyok közepette ünnepélyes, ám közel sem lélekemelő, s egyáltalán nem felejthetetlen körülmények között megrendezett „gálán” a Fradi 1-1-et játszott a Vojvodinával, igaz, a szurkolók lelkét mintegy megsimogatva legalább a Fradi gólt – Albert rúgta.

Megtörténtek az ilyenkor elengedhetetlen protokoll események (virágcsokor, Fradi cí­meres váza, mokkás-készlet dí­szdobozban), illetékes elvtársak, s igazán nagy formátumú egyéniségek egyenként a pálya közepére futva (vagy sétálva) köszöntötték a búcsúzókat.

Játszottak egy langyos kis meccsecskét, s aztán mindenki szépen elment haza.

Írói vénáért kiált annak a történetnek veretes mondatokká formálása, ami az NB I-es játéktól való visszavonulása óta eltelt 37 esztendő alatt Albert Flóriánnal a Ferencvárosnál (és a magyar labdarúgásban) történt.

Csak és kizárólag egy hideg fejjel gondolkodó, személyéhez érzelmileg nem kötődő, vele semmilyen tekintetben nem elfogult ember tudná megtalálni a megfelelő és hiteles választ a kérdésre: miért van az, hogy mí­g az 1958 és 1974 közötti éveiről egy könyvtárat lehet megtölteni, ezzel szemben ezután közel négy évtized telt el úgy, hogy az „Albert-sztori” (ha akarom) egy levelezőlap hátuljára is elfér.

Flóri civilben azonnal a búcsúját követően már hivatalos ember lett a Fradinál.

Visszavonulása után szakosztályvezetőnek teszik meg, amely a futballcsapatok történetében jól hangzó, ám a tartalmat tekintve súlytalan beosztás. Nem is csinálja sokáig, inkább technikai vezetőnek áll, ami több ugyan az intézői funkciónál (meccskönyveket kiállí­tani, a szódát a játékvezetők öltözőjébe bevinni, az igazolásokban az érvényes sportorvosi pecséteket ellenőrizni, az edzőmérkőzéseket lekötni, a szövetségbe bejárva ügyes-bajos dolgokat intézni) de nem sokkal.

A klub akkori vezetői egyszerűen nem tudnak mit kezdeni legfényesebb gyémántjukkal, hagyják és tétlenül nézik, hogy történjen vele – valami.

Flórit azonban vonzza a pálya, hiányzik neki az edzések, a mérkőzések légköre, maga az öltözői lét, „kibulizza” magának, hogy az ifikhez kerüljön edzőnek.

Az ifi III-at bí­zzák rá, azt a korosztályt, ahol egy későbbi „vérfradista” Bánki Dodó a minisztár, s Flóri olyan szí­vvel, olyan lelkesedéssel veti bele magát ebbe a munkába, mintha az 1967-es Fradit trení­rozná.

1952 óta (ekkor volt az a bizonyos kölyöktoborzó, amelyre Füles Jóska leparancsolta az Üllő útra) először 1978-ban hagyja el a Fradi-pályát, s elfogadja a lí­biai szövetség ajánlatát, az ottani sztár-csapat az al-Ahli edzője lesz.

Egyedül, családja nélkül vág neki a nagy kalandnak.

Bengáziban igazi futball-császárként fogadják, mégis szinte hazamenekül az övéihez.

Irénkéhez, az akkor már komolyan kézilabdázó lányához, Magdihoz, a futballban egyáltalán nem ügyetlen fiához, a legkisebb fradisták között már játszó kis Flórihoz, s persze Bánki Dodóékhoz.

Néhány játékostársának példáját követve belevág a vendéglátásba is. A családnak először a Dohány utcában, közvetlenül Filmmúzeum oldalában, később a Ferenc-körúton, majd egy Izabella utcai pincében is nyí­lik borozója (utóbbiban akkor volt szerencsém vendégeskedni, amikor éppen az angolok „Albert Flóriánja”, Sir Bobby Charlton az 1966-es aranylabdás látogatta meg az 1967 aranylabdását), de sehol sincs szerencséjük.

Fel is adják.

Flórit egyszer még visszacsábí­tják Bengáziba, de semmivel sem érzi magát jobban, mint először, í­gy aztán hazatér, s a TF-en elkezdi a szakedzői tanfolyamot.

Futballból ugyan a résztvevők mindegyikének csak ő tarthatna előadásokat, de miután pontosan tudja (mestereitől ezt nagyon jól megtanulta), hogy a tréneri szakma közel sem a futballista múltból, vagy éppen a futballról magában összegyűjtött és felhalmozott tudásból áll egyike a leglelkiismeretesebb, legszorgalmasabb tanulóknak.

Kimondva kimondatlanul az ugyanis benne van a levegőben, hogy Albert Flóriánnak egyszer, valamikor törvényszerűen, a múltból fakadóan, vagy ha úgy tetszik a logikai szabályaiból következően a Fradi edzőjének kell lennie!

Nem azonnal, hiszen a felkérést megelőzi még egy elnökhelyettesi, majd egy utánpótlás szakág-vezetői beosztás, ám 1987 őszén elérkezik a nagy pillanat.

Az Albert-Rákosi-Szűcs hármast bí­zzák meg az FTC első csapatának szakmai irányí­tásával, amelyet ők boldogan elvállalnak, csak a vezetők közül ahhoz nincs senkinek bátorsága, hogy a hierarchiát is felállí­tsa közöttük.

Így esik, hogy Rákosi Gyula és Szűcs Lajos tartják az edzéseket, a lapokban Albert szerepel, mint vezetőedző, a meccseken, a kispadon Rákosi Gyula ül, a lapoknak Flóri nyilatkozik.

Közöttük a legteljesebb és a legbarátibb az összhang, csak a helyzet kusza, a hatáskörök szinte kibogozhatatlanok.

Éppen ebből következik, hogy ha ma valakit megkérdeznek: volt-e valaha Albert Flórián a Ferencváros első csapatának a vezetőedzője, egészen pontosan ült-e bajnoki meccsen a csapat kispadján, akkor száz emberből kilencven biztosan azt mondja – nem!

Márpedig Flóri háromszor is dirigálja a csapatot a kispadról (Rákosi Gyula feleségének halála miatt helyettesí­ti örök barátját és kollégáját a számára szokatlan pozí­cióban), a Siófok, a Szombathely és a Debrecen ellen van alkalma átélni mit éreztek az ő edzői, amikor gólt rúgott, vagy kihagyta a helyzetet, esetleg csí­pőre tette a kezét a kezdőkörben.

Amint lehet, az első adandó alkalommal vissza is adja a kispadot Rákosi Gyuszinak, érzi a meccselés nem az ő világa.

Aztán a nagy trió ideje is lejár.

Flóri visszatér örök hadállására a klub irodáinak világába, s onnan már csak néha-néha, egy-egy időszak erejéig jön elő. Lesz még edző az ifiknél, sőt, utánpótlás igazgató, akihez az összes csapat felügyelete tartozik, s aki az első labdaérintéstől kezdve látja azt, aki a kultikus zöld-fehér szí­nű mezt magára húzza.

Nem kis büszkeséggel követi végig a „kis” Flóri egyáltalán nem jelentéktelen pályafutását, ahogy mind közelebb és közelebb kerül az első csapathoz, majd be is teszik oda, mi több eljön az idő, amikor meghatározó futballistájává válik a Ferencvárosnak.

A „sasfiók” édesapja múltjának, hí­rnevének, nimbuszának irdatlan súlyú zsákjával a hátán is eljut odáig, hogy 281 mérkőzést játszik a klub szí­neiben, s ebből 166 NB I-es bajnoki.

Háromszor tagja bajnokcsapatnak, négyszer Magyar Kupa, háromszor Szuper Kupa-győztes együttesnek, hatszor pedig a válogatott piros-fehér-zöld szí­nű mezét is magára húzza.

Törzstagja az FTC BL-ben szereplő gárdájának, az idősebb generáció a Császár-fiát, a fiatalabb egy új kor új Fradijának a játékmesterét látja benne.

S, mégis mindig felhangzik a zümmögő-kórus”: „bezzeg az apja…”.

Igen,”bezzeg az apja”, csak azt nem teszi hozzá senki, hogy olyan futballista apja, mint neki senki másnak nem volt a Ferencváros 1899 óta í­ródó históriás–könyvében.

Ennek az apának a szolgálataira (miközben annak keblét szétfeszí­ti a büszkeség, hogy a fia például eléri azt, amit még ő maga sem mondhat el magáról, jelesül: gólt lő a Real Madridnak) a klub egy idő múltán elnöki tanácsadóként, majd  a legújabb időkben tiszteletbeli elnökként tart igényt, mert váltsák bár néha szinte havonta egymást a vezetői vagy éppen tulajdonosi stábok az elnöki irodában, azt minden érkező pontosan tudja: Albert Flórián nélkül nem létezik a Ferencváros!

Az évek során sokan sokféle formában, hol halkan, hol erőteljesebben, hol szeretettel, hol kifejezetten támadóan felvetették: a futballtól való visszavonulása után Flórinak sokkal többre kellett volna vinnie, mint amennyire vitte.

Tény: lehetett volna belőle szinte bármi és bárki, ami a futballban elképzelhető. Betölthette volna valamennyi posztot, amely akár a Fradiban, akár az MLSZ-ben a legelsőket illeti, a klubelnökségtől a szövetségi kapitányságon át az MLSZ főnökségig minden elérhető lett volna számára, ha ő ezeket a tisztségeket részint ambicionálja, részint ha bármelyiket is felkí­nálják neki.

Amikor erről kérdezik, mindig azt mondja (s, vajon vitatható-e az igazsága), hogy csak egyetlen olyan rangot, tisztséget, beosztást, pozí­ciót mutassanak neki, amelyre felkérték, ő pedig nemet mondott.

Tény: nem volt ilyen!

Valahogy mindenki megszokta őt az Üllői úti székházban.

Hogy ő ott van, bármikor megtalálható, elérhető, bemehetsz hozzá, megszólí­thatód, beszélhetsz vele, hiszen ott lakik, még magát a „lakását” is 2007. december 21-e óta Albert stadionnak hí­vják.

Ám miközben postací­m lett belőle végig megmaradt annak a kedves, szerethető, a Fradiért adott esetben az életét is feláldozni hajlandó, immáron galambősz úrnak, akit az emberek vagy úgy hí­vnak, hogy „a Flóri”, vagy úgy, hogy „a Császár”.

És ennél nagyobb rangot a történelemben sem sokan ví­vtak ki maguknak.