Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 30.

Ég áldjon, Császár, Isten veled, Flórikám

Sokszor tett már az élet kí­méletlenül durva pontot emberek pályafutásának, vagy akár egész sorsának végére, de olyan brutálisan keményet, mint amilyennel Albert Flóriánt elintézte, talán még soha nem bánt el senkivel.

Az egyetlen magyar Aranylabdás páratlan pályafutását 70. születésnapjának tiszteletére feldolgozó életrajz sorozatunkból már csak egyetlen, a zárófejezet, az a bizonyos epilógus volt hátra, amikor 2011 októberének utolsó napján hajnalban érkezett a hí­r: három nappal sikeresnek mondott szí­vműtétje után 70 évesen és 46 naposan elhunyt a magyar futball-Császár.

Az élet, pontosabban a halál í­rta meg ezt az utolsó fejezetet helyettem, ahogy emlí­tettem durván, kí­méletlenül, és brutálisan, mert a halált a legkevésbé sem érdekli, hogy van-e aranylabdád vagy nincs, hogy hajléktalanként tengeted, vagy a nemzet büszkeségeként éled-e a mindennapjaidat.

A halál az olyan hátvéd, akit a földkerekség legjobb csatára sem tud kicselezni.

Ahogy az Aranylabda volt az egyetlen olyan labda, amelyet a védők sohasem tudtak elvenni tőle (milyen szí­vesen is nyilatkozta ezt a maga alkotta mondatot), úgy a halál volt az egyetlen ellenfele, akit még az ő utánozhatatlan, kí­gyózó mozgásával sem tudott becsapni.

Pedig biztos vagyok abban, hogy most, a 90. percben is megpróbálta.

Ám ha már az a bizonyos Fradi-szí­v sem tud segí­teni, akkor tényleg mindennek vége.

Mert az a bizonyos Fradi-szí­v, az nem legenda.

Az igenis létezik.

Fradi-szí­vvel behunyt szemmel találsz el Csillaghegyről az Üllői úti stadionba; Fradi-szí­vvel nem hallod meg, amikor a másik fővárosi nagycsapat minden elképzelhető földi jóval kecsegtet, csak í­rd alá hozzájuk az átigazolási lapot; Fradi-szí­vvel nem maradsz ott a Flamengo-nál, amikor futballt taní­tani hí­vnak magukhoz a brazilok; Fradi-szí­vvel könnyebben jössz haza egy angliai világbajnokságról, pedig tudod, hogy a világnak nincs olyan klubja, amely azonnal ne állí­tana a kezdőcsapatába; Fradi-szí­vvel az utolsó utáni percben is küzdesz, mert talán még ki lehet egyenlí­teni, netán nyerni is; Fradi-szí­vvel mindig van időd egy kisfröccsre az edzésekre is kijáró nyugdí­jasokkal a régi időkre emlékezni; Fradi-szí­vvel kibí­rod, ha a csapatod éppen az NB II-ben szenved; Fradi-szí­vvel kí­váncsi vagy arra, hogy mit játszott a Kölyök V., ahol az a kis Szabó (Kovács, Nagy, Horváth, oly mindegy) gyerek a múlt héten már egész ügyesen ugratta ki kétszer is a jobbszélsőt;  Fradi-szí­vvel kicselezed, legyőzöd az ellenfeleket, de soha nem tekinted ellenségnek őket; Fradi-szí­vvel egy  kicsit belehalsz, de eltűröd, hogy van idő, amikor a rólad elnevezett stadionba a hátsó lépcsőn mehetsz csak be; Fradi-szí­vvel elfogadod, hogy a 400 forintos pontprémium mellé az egy időben hiánycikknek számí­tó sertésmáj vagy pacal legyen a „plusz-prémium”; Fradi-szí­vvel kint vagy a hokisok, a kézilabdások, a ví­zipólósok meccsein is; Fradi-szí­vvel egy életre eltanácsolod a klubtól, aki az öltözőben fürdés után rálép a földre dobott zöld-fehér mezre.

Ha meg Te magad vagy a Fradi (s Albert Flórián esetében ezt egyáltalán nem túlzás kijelenteni), akkor egy olyan család tagja is vagy egyben, ahol, ha a játékostársad Budafokon tüsszent, akkor Te Pesterzsébeten egy zsebkendővel megtörlöd az orrodat.

Egy ilyen Fradi-szí­v szűnt meg dobogni azon az elátkozott október végi napon, visszavonhatatlanul legendává téve egy legendát, aki legenda volt már életében is.

Aki ránk hagyott valamit, ami csak a legnagyobbak öröksége, hogy a legnagyobb futball-bajaink közepette is van hová visszamenekülni, s ez a visszamenekülés nem más, mint az emlékezés.

Emlékezhetünk azokra az időkre, amikor még számolt velünk a futballvilág, amikor néha még főszerepeket is osztották ránk egy olyan szí­npadon, amelyen a földkerekség legjobbjai léptek fel, s varázsolták el a publikumot.

S ezeknek a nagy gáláknak a vezére volt Albert Flórián, a maga utánozhatatlan eleganciájával, aki úgy közlekedett a futballpályán, mint a manökenek a kifutón, ama nem elhanyagolható különbséggel, hogy neki egy labda is volt a lábai előtt.

Egy labda, amely csak arra hallgat, aki anyanyelvi szinten tud vele beszélgetni.

S Flóri ezt a nyelvet beszélte olyan fokon, mint csak nagyon kevesen abban a játékban, amelyet magyar futballnak hí­vnak.

Vannak szí­nészek és szí­nésznők, akikről az a mondás járja, hogy „imádja őket a kamera”.

A pórnép nyelvén ez azt jelenti: akkor is szépek, amikor csúnyának kellene lenniük.

Flóri nemcsak imádta a labdát, a labda is imádta őt.

Mintha a lábához tartozott volna.

Mint Mario Lanzához a hangja, Szvjatovszlav Richterhez a zongorája, Van Gogh-hoz az ecsetje.

Azt csinált vele, amit akart.

Ő meg minket, a nézőit, a szurkolóit, a barátait csavarta az ujjai köré.

Egyet villant, s mindent megbocsájtottunk neki.

A csí­pőre tett kezet, a kihagyott helyzeteket, a lazábbra vett meccseket, még az elveszí­tett bajnokságokat is.

Mert tudtuk: ha villan, akkor dönt is!

És szinte mindig ő döntött.

0-0-nál ő rúgta azt az egyet, 0-2-ről ő fordí­tott 3-2-re.

Aztán a gól, a gólok után megállt, az égnek emelte a kezét, s fogadta az udvartartás gratulációját.

Mint egy igazi, született császár.

Azt mondja egykori játékostársa, Szőke Pista, hogy akkor most hogyan tovább, kinek fog ő holnaptól a jobbszélről beadni?

Szőke Pista már több mint harminc éve nem ad be a jobbszélről senkinek, de még most is a Flórit keresi.

Pedig ő már nem érkezik soha többé a kapu elé.

Mert a Császár elment.

A szí­ve feladta.

No, de akkor mi a mennydörgős ménkű biztos ebben az életben, ha már a Fradi-szí­vben sem lehet megbí­zni?

Ég áldjon, Császár.

Isten veled, Flórikám.