MELBOURNE – MIAMI – MARGITSZIGET

„Nemcsak foci van a világon!”

Egy kicsit elkéstünk a válogatott keret első edzéséről.

Nem, nem az United Airlines ezüstmadarai voltak a hibásak ebben. Azok másodpercnyi pontossággal röpí­tettek bennünket San Franciscótól—New Yorkig. A Pan-American kontinensek közötti járata is megtette a magáét. New Yorktól—Bécsig… csak égy halálpontosán kiszámí­tott macskaugrás volt az út.
A hatos villamos azonban piros lámpát kapott a Majakovszkij (szerk: ma Király utca) utcánál…

Vagy talán az óráink a ludasok? Elfelejtettük volna London és Óbuda között a pesti „hullámhosszra” állí­tani őket?

Tény, hogy mire az uszodába értünk, már az egész társaság ott kuporgott a Fedett lépcsőin. Azonnal észrevettek bennünket és mi is észrevettük, hogy összesúgnak. Markovits Kálmán vitte a szót, de nem azért nyertünk már két olimpiát együtt, hogy lelki fülünkkel ne halljuk mit mond.

— Srácok, ha idejönnek, egyikünk se szól semmit. Úgy teszünk, mintha csak ma délelőtt váltunk volna el tőlük.

Mi pedig „vettük a lapot” és ugráló szí­vvel, de faarccal masí­roztunk el a parton, végig a drága, csibész társaság előtt. Amikor már túljutottunk rajtuk, visszanéztünk egy pillanatra.

— Szervusztok — böktük oda unottan.

Azután egyik fél sem bí­rta tovább. Kitört a nevetés, boldogan, az egymásra talált kis kutyakölykök túláradó örömével borultunk egymás nyakába és ezzel egyszer s mindenkorra hazajöttünk.
Amerikából jöttünk…

Mi vonzott bennünket erre az óriási, zajos földre, a rikí­tó fények hazájába?
Nem lehet letagadni: minden fiatalemberben él bizonyos nosztalgia Amerika iránt. Eljutni a ragyogó nők, hatalmas luxusautók országába, körülnézni a csapott vállak, dübörgő táncdalok, guruló aranyak, gigászi felhőkarcolók birodalmában. Amerika… maga az ifjúság – gondoltuk mi is.

Volt, bőven volt részünk minden szépségében.

Lődörögtünk a Fidzsi-szigetek éjszakájának fehér derengésében, fahéjbőrű táncosnők járták előttünk a hula-hulát Honoluluban, ültünk a Strato-Clipper repülő csodapalotájának bárjában és kártyaszobáiban hatezer méterrel a Csendes-óceán sötétkék bársonya fölött, bámultuk San Francisco felejthetetlen panorámáját a Mark Hopkins hotel huszonöt emeletes üvegkalitkájának tetejéről, felnéztünk az Empire State Building százkét emeletére, pihentünk a New York-i Hudson-szálló televí­zióval ellátott szobáiban…

És most mégis itt vagyunk a csendes Óbudán, meg a szürke Népszí­nház utcában.

Itthon.

„Csí­kot húztunk a föld körül” a kalandvágy Oberonjának parancsszavára, körülutaztuk a világot Verne hősének, Fogg Phileasnak nyomdokain, alig több, mint nyolcvan nap alatt. És ez a három hónap, ez a negyvenezer kilométer lehántotta rólunk a cinizmus és a blazirtság álarcát, amelyet oly tetszelegve viselünk, fiatalok. Amerikáról álmodtunk a Lajos utcában, de Miami pálmái alatt kellett lefeküdnünk, hogy megtanuljunk álmodni a Margitszigetről is. Frissen szüretelt ananászt ettünk szülőföldjén, Hawai-ban és akkor valaki azt mondta:

— Paprikáskrumpli.

Csak egymásra néztünk és letettük a villát.

Akinek nem volt része benne, el se hiszi. Mi se hittük, de… nagyon tud fájni a honvágy.

Elmeséljük ezt az utat. Elmondjuk, leí­rjuk, aztán betesszük a fiókba a lemezek közé, hogy olykor-olykor elővegyük, újra meghallgassuk melódiáját, visszalüktessen bennünk ritmusa; hétköznapokon pedig elégedettebben rójuk majd Óbuda macskaköveit, a Ferencváros aszfaltját, mint annak idején, a Nagy Út előtt. Haza kell jönni ahhoz, hogy az ember igazán megtudja, mit jelent ez az egyszerű szó: itthon.

Jól van ez í­gy…

Az illusztrációkat rajzolta: Sajdik Ferenc

-részlet a könyv „Happy enddel kezdődik…” c. fejezetéből-

JENEY LÁSZLÓ ÉS KÁRPÁTI GYÖRGY elbeszélése nyomán í­rta: PETERDI PÁL
Kiadó: Sport Lap- és Könyvkiadó Vállalat – 1957