Mindkét mezben játszott

Pusztai László

Amikor a szegedi egyetemi csapat leigazolta a Szentesi Kinizsi villámemberét, a húsz esztendős Pusztai Lászlót biztosra vették, hogy hosszú időre megoldották jobbszélső gondjukat. A fiatal csatárnak ugyanis volt egy egészen kivételes adottsága, mégpedig az, hogy egyszerűen nem lehetett utolérni. Ha megiramodott a szélen, akkor a leggyorsabb hátvédről is szakadt ing és gatya, mí­g végigrohanta a sarkában a játéktér egy részét, de még í­gy is kérdéses volt, utoléri-e vagy sem. S bizony sokszor csak a hátát látták s ilyenkor teljesen egyedül érkezett meg a labda társaságában az ellenfelek kapuja elé, s ha nem minden helyzetét, de többségét kihasználta. Nos a hosszú időből végülis alig három esztendő lett csupán, mert Pusztai Lászlóra felfigyeltek az NB I-es nagycsapatok is. A Bp. Honvéd lett a győztes s vitte Kispestre emberét.

1969-ben húzta fel először magára a szentesi „rakétaember” a Bp. Honvéd mezét, s 1974-ben utoljára. Akkor egy házzal arrébb költözött: Az Üllői útra. — Távozása viharos volt s nem kis meglepetést okozott annak idején.

Név: Pusztai László
Születési év: 1946. III. 1.
Egyesületei: Szentes, Szegedi Épí­tők, Szentes, SZEAC, Bp. Honvéd, Ferencváros

Milyen érzésekkel ment el Kispestről s milyen tervekkel lépett a ferencvárosi öltözőbe? — indí­tottam a beszélgetést a válogatott jobbszélsővel.

— Meglehetősen gyorsan peregtek az események ahhoz, hogy különösebben mélyre merülhettem volna helyzetem elemzésében. Rám volt bí­zva a elöntés, gyorsan kellett határoznom, megyek, vagy maradok. A Honvédnál őszintén megmondták, hogy harmadik vagyok a szélsők között, az újonnan igazolt Bartos, és Morgós Gabi mögött s nem biztos, hogy kezdő ember leszek. Kértem egy kis időt a döntésre, egészen pontosan két percet, aztán felhí­vtam a feleségem, tájékoztattam az eseményekről, majd amikor letettem a kagylót, közöltem, átmegyek az FTC-hez. Az ilyesfajta távozás nem számí­t a kifejezett örömünnepek közé, de én nem sértődtem meg a vezetőimre, nem nehezteltem rájuk, nem dúltam, fúltam, hanem egyszerűen tudomásul vettem a dolgot. Végülis ez az élet, nem én vagyon az egyedüli, akit válaszút elé állí­tottak. A profiknál nálam sokkal nagyobb tudású, nevesebb futballistákat is sűrűn érte hasonló sors. Úgy vettem hát kézbe először a zöld-fehér mezt, hogy ebben megint első számú szélső legyek s ne csak harmadik. Ügy kezdtem el dolgozni a hétköznapokon s úgy hajtottam a meccseken…

— Ki ellen játszotta első mérkőzését a Ferencvárosnál?
— Egy nemzetközi tornán mutatkoztam be. Külföldi résztvevőként a spanyol Celta és a holland Telstar szerepelt még rajta.

— Könnyű, vagy nehéz volt a beilleszkedés az FTC együttesébe?
— Mondhatom, hogy nem volt nehéz. Vonatkozik mindez lényegében véve minden átigazolásomra, hiszen minden új klubban hamar megtaláltam a helyem. A Ferencvárosnál ráadásul nem egy hosszú ideje együtt játszó társaságba csöppentem bele, hanem lényegében véve egy újonnan alakuló együttesbe. Akkor épí­tett Dalnoki Jenő egy új, fiatal gárdát, akkor dobta tűzbe a „csikókat”. Rabot, Nyilasit, Ebedlit, Szabót, az újak voltak túlsúlyban, a fiatalok s mondhatom jól éreztem magam közöttük.

— A régi barátaihoz vonzódott még akkor, vagy a Ferencvárosnál szerzett új kapcsolatokat?
— Barátsággal váltam el játékostársaimtól a Bp. Honvédnál s éppen olyan jó volt a viszonyom az Üllői úti fiúkkal is. Otthon ülő tí­pus vagyok, nem amolyan mészkálós, de í­gy is közel kerültem mindenkihez.

A „csikók” között Pusztai László is megújhodott. Élen járt a lelkesedésben, a küzdeni akarásban, s lendületes, gólveszélyes játékával nagy részt vállalt a sikerekben.

— Mi hozta a nagy lobogást, a sok jó teljesí­tményt?
— Elsősorban a cél, amit akkor kitűztem magam elé, mindent megtegyek azért, hogy bebizonyí­tsam, többet érek annál, amire akkor taksáltak. Volt ehhez elég akaraterőm, kitartásom s munkabí­rásom, ráadásul a bizonyí­tásra nagyszerű közeg állt rendelkezésemre. Olyan fiatal együttes, amelyik még „éhes” volt a dicsőségre, a sikerre, akit lehetett tüzelni, hajtani, felpaprikázni arra, hogy kibontakoztassa igazi képességeit. Én is húztam, ők is húztak, mindenki húzott s mondanom sem kell mennyire feldobott engem is a sűrű siker. Mind közöltebb került a nagy vágy, az hogy egyszer bajnokcsapatban búcsúztathassam a labdarúgó évet, aranyérmet , vehessek a kezembe. És végül sikerült…

— Milyen volt az első találkozás a régi együttesével?
— Számomra felettébb emlékezetes. 4 : 3-ra győztünk a Bp. Honvéd ellen s én két gólt szereztem. A másodikat az utolsó percben s ez jelentette a végső győzelmet.

— Érzett elégtételt akkor?
— Nem í­gy fogalmaznék. Nagyon akartam, bizonyí­tani szerettem volna, hogy igenis s érek valamit. Azt hiszem minden játékos í­gy van ezzel, ha túl könnyen lemondtak róla. Nos mondanom sem kell, mit éreztem, amikor jöttem le a játéktérről. Nem bosszú volt ez, sokkal inkább önigazolás.

— Még mindig tart ez a bizonyí­tási vágy, ha a piros-fehérek ellen szólí­t csatába a játékvezetői sí­p?
— Most már a rangadók iránti tisztelet parancsol inkább nagyobb akarást, lelkesedést, becsvágyat. A Honvéd nagy ellenfél, dicsőség legyőzni. Becses lenne az a két pont.

Pusztai László már 34 éves, de lendületes, gyors lelkes játéka még ma is döntő tényező a ferencvárosiak csapatjátékának. Pláne ha még most is akarja emlékeztetni egykori klubját…

V.S.

1980. május 17.