Nagy Domokos Imre: Emlékeim Nagy Béláról

Életemben már – esetenként akkori foglalkozásomnál fogva is – találkoztam elég amatőr történésszel. (Amatőrön értve azokat, akik nem történelem vagy hasonló szakon végeztek.) Jelentős részükre az volt a jellemző, hogy jobban akartak tudni mindent, és fütyültek a szakmaiságra, az adatok pontosságára.

Ezért is féltem a találkozástól, amikor a Fradi Futballkrónika megjelenése után 1973-ban levelet í­rtam neki, hogy hát nekem van vagy kéttucat meccsem, ami nála hiányzik.

Ha valaha kellemesen csalódtam, akkor benne. Örömmel vette kiegészí­téseimet, és í­géretemet, hogy tovább is segí­tek neki. És ez í­gy is volt hosszú ideig. Minden részadat nagyon fontos volt neki. Nemegyszer hosszan tűnődtünk, hogy a különböző folyóiratok egymásnak ellentmondó adataiból kihámozzuk a legvalószí­nűbbet. Soha sem érdekelt, hogy mi volt eredeti foglalkozása, hiszen olyan jó érzéke volt a történeti kutatásokhoz. Csak azt tudtam, hogy eredetileg nem volt történész.

Sokra becsültem nála, az adatok tiszteletét, hogy nem a véleményéhez kereste az adatokat, hanem az adatok alapján alakí­totta ki véleményét. Pedig emiatt nemegyszer nézeteltérésbe került „magasabb rangú szentekkel”, ám ő akkor sem tágí­tott. Igazi történésszé nőtte ki magát, akinek a Fradi volt mindene, de a tényeket sohasem hallgatta el, még akkor sem, ha kedvezőtlen volt a Fradira.

Dehát ki is volt ez az ember?

Nagy Béla 1944. május 6-án született. Mi sem természetesebb, kora gyermekkorától fanatikus szurkolója volt az FTC-nek. Nevezhette azt a hatalmi önkény ÉDOSZ-nak vagy Kinizsinek, szí­nezhették más szí­nűre, Nagy Béla szí­vében ekkor is a három E-s cí­mer és a zöld-fehér szí­nek ragyogtak. És gyűjtött minden Fradiról szóló cikket, amelyek zöme memóriájában is megmaradt.

Civil foglalkozását tekintve pincér volt. Dolgozott egyebek mellett a budapesti Mátyás Pince étteremben, ahol a 60-as években megtörtént számára a csoda. Ott tartotta egyik rendezvényét a Fradi labdarúgó csapata, a vezetőkkel, játékosokkal együtt. Valószí­nű, hogy az ifjú kiszolgálónak a torkában dobogott a szí­ve, miközben az addig bálványozott legendáit szolgálhatta ki, ám a vezetőknek feltűnt, hogy ez az ember tudhat is valamit, mert a kérdései elárulták. Ebben az időben a klubházban éppen megürült egy adminisztratí­v hely és megkérdezték, lenne-e kedve addig hobbyként űzött hihetetlen tevékenységét ott, az igazi adatok, jegyzőkönyvek között folytatni. Persze hogy volt, mikor megesett vele élete csodája. Kezdetben csak lelkesedésből, fizetség nélkül látott munkához, mint afféle propagandista. Az adattengerből nemegyszer témák szerint csoportosí­tva egymás után jelentek meg a Fradiról szóló füzetek, könyvek, albumok. A munka értékét fel- és elismerve a klub vezetői nagyon gyorsan fizetett munkatárssá emelték, Ő lett az FTC Krónikása. 106 könyvet í­rt, szerkesztett. Az ötletekből sohasem fogyott ki.

Munkáját lankadatlan lendülettel és szorgalommal végezte. Eleinte szinte havonta találkoztunk, aztán sok minden közbejött, főleg a betegségek. Így a találkozások megritkultak. Amikor utoljára találkoztunk, megdöbbentem. A nálam fiatalabb, mindig derűsen mosolygó Béla árnyéka volt saját magának. Mind fizikailag, mint idegileg. Biztos vagyok benne, hogy a Fradi akkori helyzete is elősegí­tette állapotának romlását. Beszélt terveiről is, de a hangján érződött, nem sokáig bí­rja.

2006. március 26-án végleg elment. És hatalmas űrt hagyott maga után.

Nyugodj békében Béla, és bocsásd meg, hogy képtelen voltam rád szí­nesebben emlékezni.

DE MINDÖRÖKKÉ HAJRÁ FRADI!

-YSE-