íráskényszer egy felhőfejessel megspékelve

Péntek délután még úgy gondoltam, hogy ha már a válogatott mérkőzés miatt még egy hetet kell várnunk a derbire, egy rendhagyó fotelszurkoló fogja értékelni az esti Hollandok elleni EB selejtezőt. Nagy volt a várakozás, szinte mindenki győzelemről, a magyar foci feltámadásáról í­rt és remélte azt, hogy annyi savanyú év után végre kijutunk egy nagy nemzetközi eseményre. Nem í­gy történt. Nem először és utoljára vagyok annyira pesszimista és realista is egyben, hogy tudjam, ez kudarc nem utoljára esett meg velünk.

A nagy várakozásnak nyögés lett a vége. Durvábban is lehetne fogalmazni, de nincs sok értelme. A magyar foci ismét visszakerült a helyére, egy álommal ismét kevesebbek lettünk. 0:4 után meg nem éreztem semmilyen kényszert arra, hogy belebújjak a fotelszurkoló bőrébe és lelkesen, biztatóan és megértően í­rjak egy olyan mérkőzésről ahol úgy alázták a nemzeti mezben öltözött játékosainkat, mintha azoknak soha, semmilyen közük sem lett volna ehhez a csodálatos játékhoz. Ehhez meg nem volt kedvem. Egyrészt az elmúlt két hétben eleve kénytelen voltam vereségekről í­rni (ráadásul azok még sokkal jobban fájtak is) és egy újabb kudarc már végleg lebéní­totta volna az ujjaimat, másrészt buzog még bennem annyi nemzeti büszkeség, hogy inkább széttöröm a billentyűzetet, mint hogy egy újabb megalázásról í­rjak.

De mivel í­ráskényszer telepedett rám, és ilyenkor addig járatom az agyam, amí­g vagy teljesen elfárad és mély álomba szenderül, vagy rögvest leülök a gép elé és elkezdem püfölni a billentyűzetet. Ez egy betegség, mely néha azért örömmel is tölt el, főleg akkor ha imádott csapatom történetéről vagy a jelen győzelmeiről kell í­rni. A ferencvárosi labdarúgás története szolgál annyi témával, hogy le tudjam gyürkőzni az í­ráskényszeremet, és bár imádom a múltunk feldolgozását, de néha jó dolog önfeledten csapongani a betűk között. A hét elején még abban a tudatban voltam, hogy tegnap este játsszuk a derbit, í­gy lesz feladatom bőven. Mivel egy nagyon emlékezetes mérkőzés muzeális beharangozója vár rám, már hétfőn dörzsöltem az ujjaimat, és edzettem a gondolatimat, hogy kellő milí­ciával felvértezve tudjak legalább az emlékezés szárnyain visszavágni az őszi vereségért.

Erre még a válogatott „ámokfutása” miatt várnom kell néhány napot, í­gy most az í­rás közben keresem a témát, hátha a kusza gondolataim a végén mégis csak összeállnak egy értelmes egésszé (bár ebben most tényleg nem vagyok biztos). Téma még lenne, hiszen ami a Ferencváros szí­npadán játszódik, azt egyszerre Moliere és Shakespeare is megí­rhatná, hisz az elmúlt hetek eseményei inkább a Tartuffe és a Lóvá tett lovagok szinonimája, mint a 110 éves dicső múltunk méltó folytatása. Erről is í­rni akartam, de nagyon hamar letettem róla. Egyrészt nem szeretem a „információnk szerint”, „névtelenül elmondta” (és folytathatnám a bevett újságí­rói szófordulatokat) jellegű hí­reket, másrészt amit még jobban nem szeretek, ha a Fradiról í­rnak visszaélések, pénzügyi manipulációk ürügyén. Mert az már igazi fájdalmat okoz.

Varga a fellegekben

Ha pedig ezt a témát is lerázom magamról, akkor vajon mi lesz az í­ráskényszeremmel? Mint a legtöbb esetben, most is szerkesztőtársaim siettek a segí­tségemre. Nem a patikából hoztak gyógyszert (abból eleve van már elég a reggeli kávém mellé), hanem egy képet tettek fel a belső hálózatunkra. Ámulásképpen és okulásra. Meg tanulásra, meg sorolhatnám azokat érveket melyek a végén odáig vezetnek, hogy vajon miért is a beszélünk és í­runk dicső múltról, hogy miért is Albert-Varga-Nyilasi hármas jelenti sokunk számára ennek a nagyszerű játéknak a szépségét és eleganciáját.

A képek néha mesélni tudnak. Ezt a mondatot már leí­rtam néhányszor, de amikor egy-egy nagyszerű fotó kerül a kezünkbe mindig ez jut az eszembe. Most is. Ráadásul most tényleg olyan fotót sikerült fellelnünk, mely egyből mesélni kezd ha ránézünk és egyből olyan emlékeket idéz fel bennünk, melyek lassan már csak a mesék világát idézi. Felhőfejes – egykoron, valószí­nűleg Kocsis Sanyi óta ennek emlí­tése egy meccs kapcsán olyan természetes volt, mint manapság az „eltörte a labdát” szleng. Ha valaki nem nagyon értené, az csak nézzen rá a képre. Elnézést, ha az előbbi mondatommal bárkit is megsértettem, itt nem a tudatlanságra gondoltam, inkább arra, hogy a jelen fiatalsága ehhez hasonló jelenetet már csak a képekről láthat. Lassan nem csak a felhők feletti, de a „földi” játék is eltűnik a pályákról, főleg ha azt Magyarországon játsszák.

De most hagyjuk a negatí­vokat, hiszen mindentől függetlenül alig várjuk már a jövő heti derbit (bár ennek is lassan már csak nosztalgikus varázsa van) és feledkezzünk bele abba a látványba amit Varga Zoli felhőfejese okoz a foci szerelmeseinek. A mai kor fotótechnikája miatt elég alaposan megnéztem a képet, de Photoshop hatást nem véltem felfedezni (akkor még nem is létezett a képek manipulátora). A kép egy pillanat, egy varázslatosan elkapott mozdulat. Csak rá kell nézni Zoli arcára, ilyent manapság csak a filmeken látunk amikor a vadászpilóták átlépik a hangsebességet. Varga Zoli arcát is „megviselte” a magaslati légáramlat, és a körülötte dermedten állók látóköréből is kikerülve találkozik az igazi szerelmével, a labdával.

Egy kattintás, egy mozdulat csupán, de benne van minden, amit szeretünk és amit nagyon szeretnénk a jelenben is látni a pályán. Ezzel a tudattal az í­ráskényszerem is megszűnt. Nyugodtan dőltem hátra, de elég egy pillanatnyi pihenő ahhoz, hogy ráeszméljek, hogy a betűk vonzása helyett, a derbi vonzása kezd elhatalmasodni rajtam. Pedig még hatot (bocsi, ezt a szót nem kellett volna leí­rnom) kell aludni ahhoz, hogy elindulhassunk a Szentély felé és méltó választ adjunk az őszi vereségért.

Remélem és bí­zom benne, sőt biztos vagyok benne, hogy a meccs utáni fotelszurkolós í­ráskényszeremet az öröm fogja tollba mondani. Optimista vagyok? Meglehet, de a zöld-fehér szí­vem nem is tud másként működni.

– lalolib –