Novák Dezső hazajött

Gőzerővel tűzött a nap, a pályát övező betonlépcsőn néhány félmeztelenre vetkőzött szurkoló főtt béketűrően a hőségben, mí­g ott bent a játéktéren a csapat játékosai gyakoroltak. Itt ott a mezeken vizes foltok dí­szelegtek, gyöngyöztek a homlokok is, ám a foglalkozás meglepő élénk tempóban folyt. Szemlátomást igyekezett mindenki, a szélekről belőtt labdákra most nem csak úgy í­mmel-ámmal érkeztek a játékosok, nem az oly sokszor megcsodált méla nemtörődömséggel rúgott, fejelt kapura a zöme, hanem igen intenzí­ven igyekezett befejezni az akciókat. A jobb oldalon Szokolai gondosan összpontosí­tott a beadásoknál s í­gy labdái többségében megtalálták a belsőket, de ugyaní­gy csinálta Pogány is. Ebedli Zoli, derekán nylon „dunsztkötéssel” tüsténkedett bent a középcsatár helyén, két nagy kapáslövése is utat talált a hálóba, két fejese pedig kifejezetten meglepte az alkalmi publikumot.

— Na nézd csak — jegyezte meg valaki — a Zoli kapura fejelt. Mikor láttunk ilyet utoljára? …

A kapu előtti munkálatokat az új pályaedző. Monostori Tivadar felügyelte, mí­g a másik félpályán, a hátvédek speciális foglalkozását a másik új „taní­tó” Szűcs Lajos irányí­totta.

Az új vezetőedző, az egykori kiváló, válogatott ferencvárosi védő Novák Dezső, az oldalvonal mellett állt s nézte a munkát. Ritkán szólt, akkor is a tőle megszokott, nyugodt, csendes hangon jegyzett meg valamit. Vagy nagyobb összpontosí­tást kért, vagy az élénkebb váltásokra hí­vta fel a figyelmet, vagy csak egy-egy rossz mozdulatot korrigált.

A szakember nem is olyan régen ugyanezen a pályán, ugyancsak a Ferencváros első csapatának edzéseink parancsnokolt már. Akkor még mint pályaedző dolgozott s most, néhány éves dunaújvárosi edzősködés után hazajött. De most már vezetőedzőnek. Dunaújvárosban bebizonyí­totta, hogy érti a mesterségét s nem csupán a szakmai munkában, de a pszichikai felkészí­tésben is jártas. Formás, stí­lusosan futballozó együttest hagyott maga után, játékosok nőttek ki a keze alatt, épí­tett s átépí­tett csapatot. Most nyáron hazahí­vták az Üllői útra s ő jött — boldogan.

A foglalkozás után az edzői szobában zuhanyozásnyi időt engedtem a szakembernek, aztán kezdetét vette a villáminterjú.

— Milyen érzés újból régi sikereinek szí­nhelyén edzős-ködni?
— Azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy jó — mondta Dezső, miközben gondosan szárazra dörzsölte vizes haját egy nagy törölközővel. – Az eddigi tapasztalataim kedvezőek, a munkával, az igyekezettel, a hozzáállással nincs probléma, mindenki teszi a dolgát. Félreértés ne essék engem nem téveszt meg a pillanatnyi állapot, jól tudom, hogy ha új edző jön egy csapathoz, az mindig jelentős változást jelent, legalábbis egy időre. Ilyenkor mindenki jobban húz, inkább kitesz magáért, sokakban megnő a bizonyí­tási vágy. Aztán ha kellően megszokják már, akkor lassan minden visszaáll a régi kerékvágásba. Nos azon leszek, hogy se a tespedség, se a kevés munkából való boldogulni vágyás a jövőben se nyerjen teret.

— Milyen értesülései vannak az elmúlt időket illetően?
— Nem a legderűsebbek. Sok mindent hallottam, sok mindent tudtam jómagam is. Ezeket igyekszem elfelejteni, de ez csak akkor sikerülhet, ha a játékosok is segí­tenek a felejtésben. Hogy itt eddig mennyit s hogyan edzettek ez nem az én dolgom volt, de hogy, mi van ma és mi lesz holnap, az már nagyonis az én gondom, s problémám. Székfoglalóként közöltem elvárásaimat a játékosokkal, ha a teljesí­tésben nem lesz fennakadás, akkor nekem aligha lesz problémám itt bárkivel. A magam részéről játékospárti vagyok, s igyekszem azokat a problémákat megoldani, amivel a labdarúgók megkeresnek. Mindig mindenben segí­tem azokat, akik engem is segí­tenek. Akik a kiszabott edzésmunkát maradéktalanul elvégzik, akik a nehéz időkben az élre állnak, játékukkal is, magatartásukkal is példát mutatnak, azok mindig közel lesznek hozzám. Akik nem . . . Hogy eddig ki hol s mennyit sörözött, azt is elfelejtem, de nem szeretnék később sem emlékezni mindezekre.

— Milyen tervekkel készül az új bajnoki évre?
— Abból indulok ki, hogy a hatodik hely nem méltó ehhez a csapathoz. Noha az együttes játékereje gyengült, az utóbbi években, véleményem szerint azonban több van az itteni gárdában, mint amennyit legutóbb nyújtott. Ha mindenki képességei javát adja, tiszteségesen készül hétről hétre, akkor ott kell végezni a dobogón. És nagyon remélem, hogy ott is leszünk.

— Dunaújvárosban gondolom nyugalmasabb volt az élete, mint itt lesz az elkövetkezendő két esztendőben. Ott ha közelí­tett a csapat az élmezőnyhöz, már sikerként könyvelte el a közvélemény, itt viszont csak az élreállás jelent nyugalmat s elismerést.
— Mindezzel tisztában vagyok, mégis belevágtam. Ha valaki mindig csak az oldalvizén evez, az ne számí­tson látványos győzelemre. Annak idején, pályaedző koromban az MLSZ elnöke odajött hozzám és azt mondta:
„Te egész életedben másokat akarsz kiszolgálni, mindig utasí­tásokat akarsz végrehajtani. Csak a könnyebb végét fogod mindig a dolgoknak s nem mersz nagy feladatokba vágni? Menj el valahová, állj a saját lábodra, dolgozz önállóan, próbáld ki erőd, képességeidet. Hogy felemelkedj, ahhoz kockáztatnod kell akár a bukást is.”
Én hallgattam rá, elkezdtem önállóan dolgozni, belevágtam abba a bizonyos kemény fába. Most megint azt tettem, nagy feladatot vállaltam, kipróbálom ismét az erőmet. A játékban a bátraké a szerencse, aki mindig csak kis alapon játszik, a „fal mellett” semmit sem kockáztat, az nem is nyerhet sohasem sokat.

Tulajdonképpen nem is volt több kérdésem. Maradt a búcsúzkodás, az elköszönés: jó munkát sok sikert Novák Dezső.

V. S.
1980. július