„Ó kapitány…kapitányom!…” – 20.

Kocsis Lajos kisarkalja magát a válogatottból, lesarkalja Szőcs Jánost a kapitányi kispadról…

Magyarország nem az az ország, amely „egy Wales elleni” futballvereséget megbocsájt!

No, nem mintha nem lett volna már komoly gyakorlatunk a „bárdok” elleni kudarcok tekintetében (emlékezzünk csak: 1958-ban a svédországi világbajnokságon az Aranycsapat maradékával, plusz olyan, később Európa-klasszissá vált futballistákkal, mint például Tichy Lajos, kettőből kétszer nem tudtuk legyőzni őket, a vb-nyitányunkat jelentő 1:1-et követően, az akkori szabályok szerint „pótselejtezőre” kényszerültünk, és veszí­tettünk 2:1-re) az mégis a totális magyar futballkatasztrófával volt egyenlő, amikor 1975. április 16-án a Népstadionban azt kellett végigszenvednie a 25 000 nézőnek, hogy egy akkoriban még voltaképpen mindig „futballtörpének” számí­tó ország válogatottja az ajándékba kapott csikóbőrös kulacson kí­vül, az Eb-selejtezők két pontját is viszi haza magával Cardiffba.

Az a tény, hogy csak 25 000-en töltötték meg a stadion patinás karéjait önmagában sokat mondó, az a nézőszám, amelyet manapság bombasikerként ünnepelnénk, akkor egyet jelentett a teljes érdektelenséggel, és maga volt a futball agóniája.

Akkorra már sorrendben a második világbajnokságtól maradtunk távol (1970, 1974), és bár 1972-ben az Eb-döntőbe jutással még jeleztük a kontinens felé, hogy „élünk”, „vagyunk”, „létezünk” (azt azért ne felejtsük el, hogy az ominózus Wales elleni vereséget megelőzően három évvel még Európa négy legjobbja között volt a magyar nemzeti tizenegy, a Ferencváros pedig a KEK-ben a Liverpool kiverésére is képes volt, mi több annak a sorozatnak a végén a második legrangosabb kupa fináléjáig jutott), az 1976-os Eb-szereplés lehetősége viszont többek között azon úszott el, hogy Wales oda-vissza megvert bennünket!

Ez volt az a bizonyos egyetlen olyan mérkőzés amelyen a Pécsen és Zalaegerszegen is számottevő edzői eredményeket elért Szőcs Jánost kényszerí­tette a válogatott kispadjára az MLSZ még egy esztendeje sem hivatalban lévő nagyhatalmú elnöke Kutas István, hogy aztán az 1:2-t követően úgy dobja el magától és, persze a válogatott éléről, amelyet talán mind a mai napig nem hevert ki ez a minden szempontból többet érdemlő, jobb sorsra érdemes, a munkáját mindig magas szí­nvonalon végző szakember.

Kutasnak azonban nem lehetett ellentmondani.

Sem előtte, sem utána nem volt még egy hozzá hasonló diktatórikus hajlamokkal „megáldott” elnöke a szövetségnek, aki néha a szó szoros értelmében egy szemvillanással döntőt pályafutások és egyben emberi sorsok fölött.

(A sok agyonrágott és szétcsócsált Kutas-sztori közül egy kevésbé ismert – bár nem tartozik a walesiek elleni vereségről szóló fejezethez – ám remek jellemrajz: apám akkoriban a Bp. Honvéd edzője volt, és olyan nagyon rosszul nem tehette a dolgát, hiszen ezüstérmet nyert a kispestiekkel, ám amikor egy gyengébbre sikeredett bajnoki mérkőzés után a Népsportban azt találta nyilatkozni, hogy „Ez a mai Honvéd nem piros-fehér, hanem legfeljebb rózsaszí­n-fehér volt…” Kutas már másnap raportra rendelte a szövetségbe és szó szerint ezt mondta neki: „Ide figyeljen, Lakat! Még egy ilyen rózsaszí­n, és úgy vágom ki a magyar futballból, hogy a BLSZ-ben sem talál munkát.” Mondta mindezt a Z. Madisz intézőjéből lett teljhatalmú futballfőnök egy olyan edzőnek, aki abban a pillanatban már túl volt két olimpiai arany, és egy ezüstérmen, a Fradival nyert két bajnokságon, egy VVK-döntőn, akinek egy Aranylabdás és három világválogatott játékosa volt.

Apám viszontválaszát a Sport plusz jelmondatának („Minden, amit a nyomdafesték elbí­r”) megfelelően itt és most inkább nem idézném, de azt a mai napig sem értem, hogy miként maradhatott még másnap is a kispestiek trénere. Igaz, nem sokáig!)

A fentiek tudatában talán nem kell különösebb képzelőerő ahhoz, hogy bárki kikövetkeztesse, mit kapott szegény Szőcs János a Walestől elszenvedett vereség után.

Pedig személy szerint neki nem volt több szerepe a kudarcban, mint amennyi egy edzőnek a vereségekben törvényszerűen lenni szokott, ráadásul (kiváltképp a mai futballisták tudásszintjét ismerve) még csak azt sem lehet mondani, hogy „falábúakat” küldött volna pályára.

Walestől (hangsúlyozom: a Népstadionban) a Mészáros – Török, Nagy III J., Bálint, Tóth J. – Csapó, Kocsis, Horváth J. – Kozma, Branikovits, Máté összeállí­tású tizenegy szenvedett arcpirí­tó vereséget, a szünetben (0-1-nél) Szőcs érzékelvén, hogy itt nagy baj lesz Benét és Pintért is a pályára küldte, ám segí­teni már ők sem tudnak.

Maga a mérkőzés voltaképpen nem volt több egy szimpla Eb-selejtezőnél, mégis külön fejezetet érdemel sorozatunkban, mert kicsiben bár, de tökéletesen leképezi azokat a futballállapotokat, amelyek azokban az időkben a magyar labdarúgásban uralkodtak, dacára az 1972-es Eb-döntőn való részvételnek.

Szigorúan fuballszakmai szempontból azért volt tanulságos ez a meccs, mert néztük, de nem láttuk magunkat abban a tükörben, amelyet az európai futball iránya elénk tartott.

A mérkőzésen ugyanis (még ez az 1969-es nagy marseillei bukást megélő tizeneggyel futballtudás tekintetében egy kontinensen sem emlí­thető csapat is) szinte lefutballozta a pályáról a „falábú” walesieket, ám ekkoriban csak az, hogy látványosabban bűvészkedek a labdával, mint az ellenfél, már nem hozott garantáltan győzelmet.

A kilencven perc jószerivel végig az ellenfél térfelén telt el, szinte a kapujukhoz szögeztük a vendégeket, akik viszont részint fizikálisan erősebbek, futógyorsaságban sebesebbek, a játék racionalitását tekintve ésszerűbbek és (mint az a végén kiderült) eredményesebbek voltak.

Hiába szegeztük őket a kapujukhoz, már akkor olyan remekül játszották a kontrát, hogy a szorí­tásból való első kiszabadulásuk pillanatában 11-est harcoltak ki, és ha Mészáros „Bubu” Ferenc nem mutat be egy hatalmas bravúrt John Toshack büntetőjének hárí­tásával, akkor már a 15. percben vezetést szereznek, holott a játék képe és a helyzetek alapján a reális eredmény 3-0 lett volna – ide.

Azon viszont már a Vasas „egyszálbélű” kapusa sem tudott segí­teni, hogy a félidő második walesi támadásának végén , néhány másodperccel az első játékrész lefújása előtt, a sok-sok évvel később Real Madrid edzővé lett walesi „világí­tótorony” a hálóba ne találjon, de a közönség akkor sem észlelt igazán nagy bajt, hiszen (bár, szinte mérkőzésről mérkőzésre egyre távolabb kerültünk részint korábbi önmagunktól, részint az európai futballelittől) egy magyar válogatottnak még 1975-ben is untig elég kellett, hogy legyen 45 perc arra, hogy (kiváltképp hazai pályán) fordí­tson „egy Wales” ellen.

Nos, nem fordí­tott, sőt.

A mérkőzés 44. perce aztán olyan eseményt hozott, amely hosszú esztendőkön át elrettentő példaként szerepelt a magyar futballról szóló í­rásokban, elemzésekben, de még a szurkolói közbeszédben is.

A Népstadion sajtópáholya akkorra már visszaköltözött a játékoskijáró fölötti részre, és miután a „botrányos” jelenetet a válogatott amúgy legjobbja (Kocsis Lajos) a Keleti pályaudvar felé támadó magyar csapat baloldalán, néhány méterrel már a walesiek térfelén produkálta, minden közvetlenül a szemem előtt játszódott le.

Az történt, hogy egy, az oldalvonalon éppen átgurulni készülő labda után Kocsis megiramodott (ha kimegy, a walesiek jönnek bedobással), ám miután a megszokott körülmények között pályán tartani már nem tudta volna (még azt is nyugodt lelkiismerettel állí­tom, hogy bravúros módon) úgymond visszasarkalva próbálta menteni a menthetőt.

Ha csak egy mákszemnyi szerencséje van, akkor a labda egy magyar játékoshoz kerül, és már indulhat is a ki tudja hányadik roham Davies kapuja felé, de nem volt szerencséje, Griiffits volt az, aki éppen arra járt , és azonnal indí­totta a jobbszélen vágtató Jamest.

Miután hátrányban voltunk, a „Kocsis-féle bűnös sarkalás” pillanatában szinte a teljes magyar válogatott a walesi térfélen tartózkodott, Bálint volt az egyetlen, akiben megszólalt a vészcsengő: valakinek azért hátul is kell maradnia, ha másért nem azért, hogy az elöl csámborgó Toshackra figyeljen.

A Ferencváros középhátvédje azonban egyedül nem bí­rhatott el két vendégcsatárral, James elhúzott mellette, belül pedig Toshack olyan egyedül állt, hogy szinte félt nagy magányában, a labdát viszont senkitől sem zavartatva, úgy hat-hét méterről a teljes kiszolgáltatott Mészáros hálójába lőtte.

Több se kellett a végsőkig csalódott közönségnek, olyan tüntetésbe és füttykoncertbe kezdett, mintha nem is huszonöt, hanem százezren lettek volna.

Igaz az eredményjelző üzenete maga volt a borzalom:

Magyarország-Wales 0-1.

De lett aztán 0-2 is,  a  hajrában Branikovits még lőtt ugyan egy amúgy szépségdí­jas gólt, de az eredmény már nem változott, kikaptunk, és biztossá vált, hogy az 1976-os Eb-t nélkülünk rendezik.

És ez volt az a pont, amikor az amúgyis szangvinikus természetű Kutas elveszí­tve jószerivel minden realitás érzékét rögtön nagytakarí­tásba kezdett.

Először Szőcs Jánost szégyení­tette meg azzal, hogy azonnal elmozdí­totta a kapitányi posztról, majd (ebben, persze jelentős segí­tségére voltak a kor hangadó sportújságí­rói, akiket szoros kapcsolat fűzött Kutashoz, még akkor is, ha az esetek döntő többségében velük is cudarul bánt) Kocsis Lajosban találta meg a „főbűnöst”, minden magyar futballbajok első számú okozóját.

A mai napig nem értem, hogy egy válogatott játékmestere az ellenfél térfelén (!) miért ne sarkallhatna bele egy labdába (még akkor is, ha azt nem a pályán tartás érdekében teszi, hanem csak úgy, puszta improvizációs szándékkal), miként azt sem, hogyha már ilyen „gazságra” vetemedett, akkor abból miért kell törvényszerűen gólt kapni, hiszen egy teljes térfél állt még a magyar játékosok rendelkezésére a visszarendeződéshez, ahhoz, hogy a drámát megelőzzék.

De Kutasra abban az állapotában észérvekkel nem lehetett hatni, úgy érezte eljött nemcsak az ostorcsattogtatás, hanem bizonyos értelemben a leszámolás ideje.

Nem véletlen, hogy még abban a hónapban (!) országos értekezletet hí­vott össze, amelynek témája a magyar labdarúgás erkölcsi és morális helyzetének megvitatása volt.

Több mint erős a gyanúm, ha Kocsis Lajos nem sarkal bele a labdába és valahogy nyerünk, ezt az értekezletet soha sem tartják meg, holott maguk az állapotok sem jobbak, sem rosszabbak nem voltak annál, mint Kocsis Lajos „ősbűne” előtt vagy után.

A kispesti zseni amúgy tettével kisarkalta magát a válogatottból (egyszer még játszott ugyan Budapesten az osztrákok ellen, de aztán soha többé nem húzhatta magára a válogatott mezt, annak ellenére, hogy egy évvel később (!) a mezőny legjobbja volt azon az UEFA Kupa-meccsen, amelyen a Bp. Honvéd a San Siróban 1-0-ra verte az Internazionalét és a Wales elleni meccs időpontjában sem volt több 28 évesnél.

Szőcs János tehát egyetlen szövetségi kapitányként leszolgált mérkőzés után repült, Kutas pedig végül rábeszélte Baróti Lajos, hogy hagyja ott a Vasas kispadját és 1966 után 1975 elején másodszor is vállalja el a kapitányságot.

Mit mondjak, nem kezdett valami fényesen.

Olimpiai selejtezőn a budapesti 2-0 után 4-0-ra kaptunk ki Szófiába, í­gy 1952, 1960, 1964, 1968, és 1972 után már az ötkarikás játékokra sem jutottunk ki!

A magyar futball valóban elindult a csőd közeli állapot felé.

Következik: Barótitól Mészölyig