„Ó kapitány…kapitányom!…” – 28.

Kálmán, akit nem lehet elfelejteni…

Mészöly Kálmán harmadik kapitányi korszaka egy olyan időszakban következett be, amikor nagyjából két történés látszott biztosnak a magyar futballban:

a) Mészölyt nem kérik fel többé szövetségi kapitánynak

b) ha pedig mégis felkérik, biztos, hogy nem vállalja el…

Ehhez képest a kor egyik slágeredzőjének, Verebes Józsefnek második – meglehetősen rövid, ám annál visszhangosabb – regnálását követően a magyar labdarúgás legfőbb döntéshozói (ezúttal az időközben MLSZ-elnökké avanzsált Benkő Lászlóval, a Bp. Honvéd korábbi vezetőjével, akkori klubelnökével, civilben a Caola Rt. tulajdonos-vezérigazgatójával az élen) az ekkor már csak „az öreg Mészöly”-ként emlegetett egykori Vasas-legendában látták az egyetlen lehetséges megoldást.

(Ezen a ponton el kell mondani: ahhoz, hogy a Caola igazgatójából MLSZ-elnök legyen, egy másik gyárigazgatónak, nevezetesen dr. Laczkó Mihálynak, a Magyar Kábelművek első emberének le kellett mondania a posztról, amelyet ekkor már fél évtizede töltött be, ami nem egy kibí­rhatatlanul hosszú idő, abban az esetben, ha közben jönnek az eredmények – de nem jöttek – és nem váltják egymást jószerével futószalagon a kapitányok. Laczkó dr. nem kevesebb, mint hatot fogyasztott ebből a „nemes étekből”, ahogy mondani szokták „nagykanállal ette a kapitányokat”.)

1994 nyarát í­rtuk, a világ futballjának kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy a magyar futball összeomlásának adott időszakát figyelje, kutassa, annak bajaival foglalkozzon.

A földkerekség futballszerető népe az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságra figyelt, és ez ekkor már (1986 után) ismét a második olyan világjáték volt a sorban, amelyről a magyar válogatott hiányzott.

No, nem a mezőnynek, mert annak tagjai nyugodt szí­vvel állí­thatom, hogy nagyon jól el voltak nélkülünk is.

Jeles kollegámmal és barátommal, Dénes Tamással, a Nemzeti Sport kiküldött munkatársaiként a helyszí­nről tudósí­tottunk az eseményről, í­gy személyes „élmény” alapján mondhatom: speciel egy teremtett lélek nem sok, de kettőnkön annyi sem kereste a mi nemzeti tizenegyünket! A magyar futball ott nem a válogatott, hanem Puhl Sándor révén került szóba.

Hogy Mészöly Kálmán neve, mint lehetséges szövetségi kapitányé ismét felmerüljön, ahhoz Verebes József bukása(?), lemondása(?), felmentése(?) kellett, aki voltaképpen két, tét nélküli, barátságos mérkőzésbe bukott bele, amelyek szintén szorosan kötődtek a nyakunkon lévő világbajnoksághoz.

Verebest (anyagi okokból) arra kényszerí­tette az akkor még dr. Laczkó Mihály vezette szövetség vezetése, hogy egy minden motiváció hí­ján lévő, a bajnokság lezárását követően gyakorlatilag már a nyári szabadságát töltő válogatottal amolyan „szpáring-partner” szerepet vállaljon a vb-re induló holland, majd belga nemzeti tizenegy otthonában.

A magyar drukkerhad amúgyis forrongott, mondván „már megint nem leszünk vb-résztvevők”, erre”desszertként” még azt is le kellett nyomni az emberek torkán, hogy alig egy hét leforgása alatt Hollandiában 7-1-re, Belgiumban 3-1-re verjék el a válogatottunkat (gondoljanak csak bele: egy hét, két válogatott meccs, két vereség 2-10-es gólkülönbséggel), ráadásul úgy, mintha a magyar csapat pályán sem lett volna.

Laczkó doktor az elnöki székből, Verebes József a kapitányi posztról távozott, érkezett Benkő László. (Megjegyzem: sorrendben a második olyan elnök, aki ezer szállal kötődött ugyan a futballhoz, de kimondva-kimondatlanul mégis csak azt várta tőle a sportág, hogy caolás pozí­ciójának köszönhetően, azaz elsősorban üzletemberként nagy pénzeket áramoltasson a futballba.)

Laczkóval és Benkővel kezdődött az olyan tí­pusú MLSZ-elnökök sora (és tart bizony mind a mai napig), akiktől nem szakértelmet, hanem kapcsolati tőkét, politikai befolyást, de mindenelőtt Dárius kincsesládájának kulcsát, és a ládában való szabad „garázdálkodást” várta mind a futballszerető nép, mind a sportágban dolgozók tömege.

Öt évvel jártunk a rendszerváltás után, í­gy azt nem lehetett megtenni, hogy a legfelsőbb politikai vezetés felülről kijelöli a számára szimpatikus, ráadásul politikai szempontból is „a brancshoz” tartozó személyt. (Megjegyzem: történetünk idején – azaz 1994-ben – az országgyűlési választásokon győztes MSZP éppen az SZDSZ-szel kötött koalí­ció megkötésével és a kormányalakí­tással volt elfoglalva, a magyar futball és azon belül is a szövetségi kapitány személye a legoptimálisabb közelí­tésben is, úgy a millió plusz egyedik megoldandó problémaként szerepelt teendőinek listáján, arról nem beszélve, miszerint ez volt az a legfelső politikai formáció, amelyet a labdarúgás teljes mértékben hidegen hagyott.)

Benkő László is úgynevezett többes jelölést követően lett a magyar futball első embere. Mára szinte már elfelejtettük: a leköszönő elnök, azaz Laczkó dr., éppen elődjét, Szepesi Györgyöt ajánlotta minden idők egyik legbotrányosabb közgyűlésén az elnökválasztó tagság figyelmébe, a liga jelöltje annak első embere, Mezey György volt, az edzők Geinzwein Ferencet támogatták, az elnök végül mégis a közgyűlésre legtöbb tagot delegáló amatőrök favoritja, Benkő László lett.

Az, akinek listáján, mint lehetséges szövetségi kapitány-jelölt Mészöly Kálmán csak a harmadik helyen szerepelt!

Az élen, mint abszolút favorit, Nyilasi Tibor állt, aki éppen azokban a napokban fejezte be ferencvárosi edzősködésének első szakaszát, ráadásul olyan eredményekkel, amelyek minden tekintetben predesztinálták az első számú magyar edző posztjára.

„A Nyí­l” azonban a legkitartóbb győzködések ellenére is makacsul ellenállt (egy nyolc szemközti tárgyaláson az Apostolok étteremben magam is részt vettem, í­gy személyes tapasztalatból mondom), maradtak ketten az elnöki kí­vánságlistán: Bicskei Bertalan és Mészöly Kálmán.

Végül Mészöly lett a befutó, de azt nyomatékoson hangsúlyozni kell: ő ekkor már nem akart mindenáron szövetségi kapitány lenni.

Mí­g 1980-ban minden követ megmozgatott azért, hogy az edzői pálya csúcsára jusson, tí­z évvel később pedig, egy adott szituációban majdhogynem természetes volt, hogy ismét átvegye a posztot, ezzel szemben 1994-ben mondhatni úgy kellett azt rátukmálni

Igaz, 1980-ban 39, 1994-ben 53 éves volt már, ami „gyerekkor” ugyan egy szövetségi kapitány esetében, ám aki olyan sűrű edzői életet élt, mint Kálmán (és már kétszer is volt korábban kapitány), az a maga 53 esztendejét akár matuzsálemi kornak is számí­thatja.

Felkérésékor éppen negyedik edzői etapját töltötte a Vasas kispadján, és egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy egy álomválogatott várta volna új pozí­ciójában.

No, de közeledtek az Eb-selejtezők, az elbukott amerikai részvételt, akkor éppen az 1996-os angliai Eb-re való kijutással akartuk jóvátenni,’ í­gy esett, hogy az ősz első válogatott mérkőzésén (milyen elképesztő fordulatokat is tud produkálni az élet: M. K. harmadik szövetségi kapitányi periódusának első mérkőzésén az a török válogatott volt az ellenfelünk a Népstadionban, amelynek kispadján 1985-ben még ő ült, majd két török klubcsapatnak is a vezető edzője volt) a Törökország elleni Eb-selejtezőn már ő irányí­totta a magyar válogatottat.

A meglehetősen sok kalandos mérkőzéssel (köztük a 2-1-es vereséggel végződött izlandi kudarccal) tarkí­tott sorozatot végül elbuktuk Svédország, Törökország, Svájc valamint Izland ellenében. Bár 1995 novemberében, amikor a már minden tét nélküli, Izland elleni visszavágó után Mészöly (nem nagy kockázatot vállalok, ha azt mondom: örökre) elbúcsúzott a szövetségi kapitányi poszttól, 1-0-ra nyertünk ugyan (3000 néző, gólszerző: Illés), s legalább annyi vigasz jutott számára, hogy ezt a győzelmet az ő Vasas-pályáján, az akkor még Fáy utcai stadionnak hí­vott sporttelepen arattuk.

Kálmán lelkét, persze ebben az esetben még a győzelem sem simogatta meg, hiszen három kapitánysága közül ez az utolsó volt az, amikor nem ő mondott le (1983), nem önként szállt ki (1991), hanem a szó szoros értelmében kirúgták!

Az elnöki poszton (ez is mennyire jellemző a magyar futballra) visszacserélődtek a szerepek, a Laczkó Mihály helyére lépő Benkő Lászlót ki más válthatta volna, mint Laczkó Mihály, akit bár – Benkővel szöges ellentétben – millió szál kötött a Vasashoz, a piros-kékek legendáját elbúcsúztatta a kapitányi poszttól.

(Ha van további jellemzője a magyar labdarúgás tárgyalt időszakának, akkor az a leváltás módja: Laczkó dr. telefonon közölte Mészöllyel, hogy a bizalmat megvonták tőle.)

2015-ben Mészöly Kálmán egyike a legmegosztóbb személyiségeknek a magyar labdarúgásban.

Ezt a „megosztottságot” (az internet megjelenése óta ezt a kifejezést akár szó szerint is értelmezhetjük) elsősorban egy olyan generáció gyakorolja felette, amelynek tagjai már csak az „öreg Mészölyt” ismerik. (Már amennyire ismerik, megkockáztatom: semennyire. ) Nekik ő nem más és nem több, egy dokumentumfilmben csúnyákat kiabáló, egy szerencsétlen esetben nejlon-szatyros pénzügybe keveredő, vagy a repülőtéren a tüntető szurkolókat alaposan kiosztó öregembernél.

Néha egyenesen vérlází­tó amilyen stí­lusban a neten beszélnek róla az emberek (és ebben az esetben egyáltalán nem a Trollfocira gondolok, amelynek állandó főszereplője ugyan, de ott az esetek döntő többségében a szellemes heccelődés mögött kimondva, kimondatlanul a szeretet és a tisztelet is megjelenik.), ahogyan nap mint nap gúnyolják, csúfolják, alázzák, és sértegetik, olyan korú fiatalok, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, hogy ez az ember játékos korában a földkerekség első három középhátvédje közé tartozott, aki, mondjuk ki: világklasszis volt.

Klubedzőként, szövetségi kapitányként is összehasonlí­thatatlanul több sikert ért el, mint amennyi megbecsülésben és elismerésben ezért részesült.

Háromszor is eljutott a kapitányi posztig (61 mérkőzés, 24 győzelem, 12 döntetlen, 25 vereség, 106-93-as gólkülönbség), egy világbajnokságon is vezényelte a magyar válogatottat, és az is az unikális teljesí­tményei közé tartozik, hogy pontosan ugyanannyiszor volt válogatott, mint ahány mérkőzésen kapitányként vezette a nemzeti tizenegyet.

Hogy miért nem tudott valami igazán nagyot alkotni a nemzeti tizenegy élén, azt közelí­tsük meg talán két csapatösszeállí­tás segí­tségével.

Mí­g élete első, már hivatalosan is szövetségi kapitányként végig ült meccsén 1980. július 6-án a Népstadionban az osztrákok ellen a Mészáros – Paróczai, Bálint, Garaba, Tóth J. – Pásztor, Nyilasi, Kereki, Csongrádi – Kiss L, Törőcsik összeállí­tású csapatot küldte pályára, addig utolsó meccsén (1995. november 11-én) Izlandot a Hajdú – Mónos, Bánfi, Csábi, Szlezák – Bükkszegi, Nyilas, Illés, Duró – Orosz, Vincze tizeneggyel vertük, és mit mondjak, ezen az sem sokat javí­tott, hogy a mérkőzés során Zombori Zalán, Farkasházy László és Nagy Tamás is pályára lépett. Nyilasitól Nyilasig – de a különbség nem egy i betű.

Mindezek olvastán vajon kell-e tovább keresni Mészöly Kálmán harmadik szövetségi kapitánysága sikertelenségének mélyebb okait?

Összegezzük munkásságát inkább úgy, hogy a magyar kapitányok egyik legkarakterisztikusabb, mindig teljes szí­vvel, lélekkel, odaadással, megalkuvást nem tűrően dolgozó mintapéldánya volt.

Akit soha nem lehet elfelejteni.

Következik: A Mezey-korszak