„Ó kapitány…kapitányom!…” – 31.

17 TDK-kazetta őrzi a mexikói katasztrófa szinte minden titkát…

Az 1953-as angol-magyarról (3:6), az 1954-es német-magyarról (3:2) és az 1966-os magyar-brazilról (3:1) talán összesen nem született annyi í­rás, könyv, interjú, tanulmány (sőt, volt, amelyikről még szí­ndarab is), mint amennyi az első Mezey-éra traumatikus eredménnyel végződött, Szovjetunió elleni mérkőzésének okait próbálta megmagyarázni, vagy akár csak (legalább egy halvány kí­sérlet erejéig) a szurkolókkal megértetni az Irapuatóban történteket.

Jelentem, az eredmény: totális kudarc!

Egy esztendő hí­ján három évtizeddel a mexikói világbajnokságon történt magyar vonatkozású futballföldrengés után még mindig ugyanúgy nem tudunk az égvilágon semmi teljesen hót’ biztosat annak a drámai eredménnyel végződött mérkőzésnek az okairól, mint ahogy nem tudtunk néhány perccel a 0-6 lefújása után sem, amikor annyi éreztünk csupán: ettől kezdve semmi nem lesz ugyanúgy a magyar futballban, mint ahogyan volt Mezey György első kapitányi korszakának kezdete, és az 1986. június 2-án történt totális megsemmisülés között.

Mindig jót mosolygok azon, amikor azt olvasom (és szinte nincs nap, hogy valamilyen összefüggésben a téma ne kerülne szóba), hogy a legnagyobb bajt azzal követtük el, hogy a 0-6-ot „nem beszéltük ki”, hiszen ha valami, a megidézettek nem igazán szép magyarságát követve, „ki lett beszélve”, akkor az éppen az irapuatói összeomlás volt.

Még a témában legtöbbet támadott Mezey György is interjúk sorát adta, sőt egy könyvet is szentelt a témának, mégis mind a mai napig az él a köztudatban, hogy „harminc éve adós a magyarázattal!”…

Talán csak a mérkőzésen pályára lépett játékosok szájából hangzik hitelesen, hogy egyszer azért le kell volna ülniük minden apró részletében megbeszélni, mi is történt valójában, miért láttak jéghegyeket a kezdést jelző sí­pszó előtt, de ők is csak mondják, aztán minden megy tovább, a kibeszélő-show elmarad, nem mintha bármilyen következtetésnek olyan túlzottan nagy jelentősége lenne már manapság.

Akik nem tétlenkedtek, azok az újságí­rók voltak.

Szinte még le sem fújták a mérkőzést (a legmulatságosabb a történetben az volt, hogy a 0-6 dacára az eredmények számunkra szerencsés alakulása esetén még akár tovább is juthattunk volna a csoportból) már dübörögtek itthon a nyomdagépek, és csak úgy ontották magukból a mexikói tragédiát „elemző” könyveket.

A szerzők döntő többsége még saját magának sem adott annyi időt, hogy legalább megpróbálja megértetni mi is történhetett valójában.

A cikkek tengeréhez és a könyvek garmadájához adott volt a 0-6, a szerzők maguk megnyugtatásául itthonról azt hallották, hogy a felháborodás elementáris mértékű és minden bizonnyal nagyon súlyos következményekkel jár majd, egy ország futballszerető népe kollektí­ve, egymás vállára hajolva zokog, és a pokolba kí­ván mindenkit, akinek a Mexikóban történtekhez akár legcsekélyebb köze is volt, és ez untig elég volt számukra ahhoz, hogy egyetlen, vitathatatlanul katasztrofális eredménnyel rajtoló csapatot a pokol legsötétebb bugyrába küldjenek.

Nagyon fontos elem: 1986-ot í­rtunk, bulvársajtó még nem létezett, nem léteztek a csak a botrányra vevő és összpontosí­tó kereskedelmi televí­ziók, megközelí­tően sem volt annyi szí­ntere mások darabokra szedésének, megalázásának, lehetetlen helyzetbe hozásának, minden alapot és igazságtartalmat nélkülöző, apró, véres, kis húscafatokká” történő felszabdalásának, mint amennyi van manapság, arról nem is beszélve, hogy a leghatékonyabb „gyilkos fegyver”, az internet, még kósza gondolat sem volt itthon az egyszerű szurkolók számára.

(2015 mindennapjait és internetes szokásait ismerve, bárki elképzelheti hányszor fagyott volna le a teljes rendszer, ha 1986. június másodikáról harmadikára virradóan már ugyanolyan széles körben lehet netezni, mint manapság, a számrendszert szerintem újra kellett volna alakí­tani, hogy a 0-6-ról szóló kommenteket regisztrálni tudja.

Ráadásul akkor a primér düh tört volna ki az emberekből, amelyből amúgy (számomra, azt hiszem, most már életem végéig megfejthetetlen okból) tisztességes adag maradt a mai keltezésű netes „csevejek” témájául is, amelyek közepette három hí­vó szó garantál több ezer hozzászólást: „Mexikó”, „0-6″, „Mezey”.)

Az irapuatói 0-6 kétségkí­vül egy olyan eredménye a magyar labdarúgás történelmének, amelyről mindenkinek van véleménye.

Annak is, aki a sportágban dolgozik, annak is, aki csak szurkoló, ám napi rendszerességgel követi a sportág eseményeit, de annak is, aki soha életében futballpálya közelében sem jár, de amikor a magyar labdarúgásról hall, vagy olvas, azonnal úgy érzi, ha a mexikói 0-6 okán mond valami jó cifrát és legyalázót akár a játékosokról, akár a szövetségi kapitányról, akár a mai (!) futballról, akkor már intelligensen vette ki a részét az éppen körülötte folyó társalgásból, barátként tekintenek rá a kommentelő-társak, és igazán nem mondhatják rá, hogy tájékozatlan ember.

És aki a netes közeg előtt (megjegyzem: maximum néhány perces) népszerűségre és „elismertségre” akar szert tenni, az gondosan leí­r néhány (amúgy nyomdafestéket nem tűrő) kifejezést az akkori válogatott tagjaira, ám, hogy még koronát is kapjon a fejére beszélgetőtársaitól, ahhoz elengedhetetlenül szüksége van arra, hogy sárba tiporja, és minden magyar futballbajok első számú okozójaként tegye felelőssé a szövetségi kapitányt, Mezey Györgyöt.

Soha, senki meg sem próbált a megértés, a történtek okának valós felfejtése szándékával közelí­teni a témához, mert abban egyszerűen nincs meg a „siker” reménye.

Huszonkilenc évvel a történtek után, a tapasztalatokat összegezve nyugodtan kijelenthetem: a magyar szurkolók minimum kilencven százaléka ma már kifejezetten csalódott lenne, ha fehéren-feketén kiderülve, hogy sem a CIA, sem a KGB, sem a tésztaprogram, sem az amúgy még Mezey által is elismerten elhibázott ausztriai magaslati felkészülés, sem Nyilasi Tibor itthon hagyása, sem az úgynevezett „segí­tőeszközök” korszerűtlen használata, sem a délben tartott mexikói edzések, sem a találkozó idején mért közel 40 fokos hőség nem áll a történtek hátterében, pontosabban nem megkérdőjelezhetetlen okozója a 0-6-nak.

Az emberek döntő többségének fejében és agyában ezek az okok rögzültek, ezt hallják, ezt olvassák mind a mai napig, í­gy aztán ők is hajtogatják ima-malom-szerűen, de ami a legnagyobb baj: ezt is akarják hallani!

A történtek mélyét kutatni sem kedvük, sem idejük, sem türelmük, sem lehetőségük, sokkal egyszerűbb elhinni azt, hogy mindenért „az a hülye Mezey a hibás”, és minden lehetséges alkalommal még egy jó nagyot belerúgnak egy emberbe, aki – szerencsére csak elméletileg – úgyis belehalt abba a kilencven percbe, és amelynek iszonyú terhét élete végéig cipeli, holott közel sem ő az egyetlen szövetségi kapitány a világon, aki csapatával egy világbajnokságon kikapott már 6-0-ra….

A szurkolói lélektan szempontjából, persze tökéletesen érthető minden: egy olyan kapitális kudarc esetén, mint amilyen a 0-6 volt, a nép fejeket követel, egy ilyen vereséget nem lehet sem megúszni, sem elütni valamilyen „jópofa” nyilatkozattal.

Mexikó talán abban volt kivétel, hogy a hatalmas, kollektí­v kudarc dacára ezúttal mindenki egyetlen fejre koncentrált: Mezey György fejére!

Megkapták a magukét, persze a játékosok is, no, de a szurkoló már csak olyan, hogy a válogatott valamennyi tagja törvényszerűen egy-egy klubhoz is kötődik, í­gy aztán a „saját kutyánk kölyke” alapon minden mexikói pályára lépőnek legalább akadt némi hátországa, akik mellette, mögötte állt, és a legalpáribb sértéseket megpróbálták némileg ellensúlyozni.

Egy komplett futballcsapatra amúgy sem lehet megsértődni, annak szövetségi kapitányára annál könnyebb!

És sajnos, Mezey abban az időben még közel sem volt olyan bölcs, hogy ezeket a döntő többségében nemtelen támadásokat kezelni tudta volna.

Mentségére legyen mondva: a frontális szurkolói és sajtóroham akkor indult ellene, amikor még ő is csak támolygott a 0-6 okozta balegyenes erejétől és súlyosságától, arról nem beszélve, hogy a vb-menetrend okán, gyors egymásutánban még két csoportmeccs (Kanada, Franciaország) hátra volt, arra kellett összpontosí­tania.

A csapata azonban a média hathatós közreműködésével addigra már í­zekre volt szedve.

Az itthoni lincshangulatról szóló hí­rek (a helyszí­nen dolgozó újságí­rók aktí­v szereplésével) pillanatok alatt eljutottak a játékosokig (ráadásul egy idő után, maguk a lapok is.), és az addig az első vb-selejtezőtől a szovjetek elleni vb-nyitányig agyonajnározott, minden kritikától mentesülő, a valóságosnál sokkal magasabbra értékelt futballisták azzal voltak kénytelenek szembesülni: egy ország szemében lettek, ha csak átmenetileg is, kegyvesztettek.

De (és ez nem győzöm hangsúlyozni) közel sem olyan szinten és olyan mértékben, mint egy személyben a kapitány, Mezey György.

Talán valamit segí­tett volna, ha ott kint a helyszí­nen összehí­v mindenkit, megpróbál valamilyen magyarázatot adni a történtekre, nagyobb bizalommal fordul ahhoz a néhány véleményformáló zsurnalisztához, akik azért még a 0-6 dacára is megőrizték vele szemben a mértéktartásukat.

Ám ő nem ezt az utat választotta.

Ha elfogadni nem is, de megérteni bizonyos mértékig megtudom, hiszen kinek ne fájna, ha azt tapasztalja, hogy elég egyetlen nagy vereség, és máris olyan hangon í­rnak róla azok, akik addig istení­tették, mintha „háborús bűnt” követett volna el.

Holott nem történt más, csak elveszí­tettünk egy meccset, még ha 6-0-ra is.

Egyik pillanatról a másikra elfelejtődött minden, amit a vb-t megelőző két évben tett (nem hiszem, hogy a sorozat olvasóinak fel kell elevení­tenem azt a varázslatos hangulatú selejtezősorozatot, amelynek eredményeként a válogatott 1982 után 1986-ban is vb-résztvevő lett), a futball ügyekben mérvadó véleménnyel bí­rók ezekre az eseményekre többé-kevésbé már pontosan emlékeznek.

A legszánalmasabbak azok a manapság is gyakran megjelenő „elemzések”, amelyek szerzői vagy még nem is éltek, vagy öt-legfeljebb tí­z évesek voltak az irapuatói mérkőzés idején, ezzel szemben a saját maguk ácsolta katedráról osztják az észt a szintén saját maguk verbuválta hallgatóságuknak, akiknek buzgó helyeslése és sűrű bólogatása újabb és újabb egészen elképesztő összeesküvés elméletekbe hajszolja őket, mind Mezey György személye, mind a 0-6 témájában.

(Hazudnék, ha azt mondanám – miért is lennék kivétel -, hogy nekem nincs „elméletem” a magyar futball hatalmas kataklizmájáról.

Nagyon is van, ám ezt semmivel sem tartom többre, mint bárki másét, még akkor sem, ha szinte minden ponton ellentétes az általánosnak mondható vélekedéssel.

Arról nem beszélve, hogy ez a magyarázat lényegesen egyszerűbb és prózaibb, mint azt bárki gondolná, í­gy aztán a „siker” legcsekélyebb esélyé nélkül csak annyit emlí­tek: a 2014-es vb-n a németek a 29. percben 5-0-ra vezettek Brazí­lia ellen, és ezzel egy gondolatmorzsa erejéig sem akarom a német válogatottat az 1986-os szovjet csapathoz, a brazilt pedig a Mezey-féle válogatotthoz hasonlí­tani.)

A Képes Sport futballszakosaként, valamint azon oknál fogva, hogy a Magyar Rádió akkoriban leghallgatottabb sportműsorának, a hétfő esti Sportvilágnak (örök hála érte Vass István Zoltánnak, aki a feladattal megbí­zott) külsős bedolgozójaként bár, de én voltam az úgynevezett Mezey felelőse, í­gy aztán a selejtezők megkezdésétől egészen a vb-re indulásig nem múlt el hétfő, hogy egy-egy aktuális beszélgetésem ne hangzott volna el a kapitánnyal.

A mai napig a polcomon őrzöm azt a 17 (!) TDK-kazettát (a mai fiatalok számára lassan már azt is magyarázni kellene, hogy ez a fogalom mit takar, leegyszerűsí­tve legyen elég annyi, hogy: retró audió adathordozó), amely a magyar-osztrák vb-selejtező nyitánytól az Erzsébet Szállóból történt repülőtérre indulásig a kapitány minden szavát rögzí­ti, és amelyek még az olyan hatalmas sikerek idején – győzelem Rotterdamban a hollandok ellen, az 1-0-s siker Hamburgban az NSZK válogatottjával szemben, a mámoros 3-0 Bécsben, vagy a brazilok kiütése a Népstadionban – is józanságról, visszafogottságról, szerénységről, óvatosságról árulkodnak, és összehasonlí­thatatlanul kevesebb bennük a túlzott önbizalom vagy nagyravágyás, mint amennyit maguk az eredmények még akár indokolnának is, és amelyek rögzí­tik a Mexikóban történtek szinte minden okát.

Még azt is, mit mondott Mezey akkor, amikor megtudta: Valerij Lobanovszkij nem a korábbi, Malofejevtől megörökölt szovjet válogatottat, hanem a szinte teljes Dinamo Kijevet küldi majd pályára ellenünk az irapuatói nyitómeccsen.

Olyan könnyű, olyan kézenfekvő, olyan egyszerű lenne idézni, kontrázni, szembeállí­tani, cáfolni, azaz: Mezey György oldaláról megközelí­teni az élete bélyegévé lett 0-6-ot.

Könnyű lenne, csak teljesen felesleges.

Vannak esetek, amikor a hit összehasonlí­thatatlanul erősebb az igazságnál, márpedig a magyar futballszurkolók mind a mai napig hittel hiszik, hogy Mexikót Mezey Györgynek „köszönhetjük”!

Több mint erős a gyanúm: az emberek szinte a végsőkig el lennének keseredve, ha kiderülni, hogy ez azért közel sem í­gy igaz.

Márpedig a vak hittel még tények birtokában sem lehet vitatkozni.

Következik: Mezey vesszőfutása…