Feljegyzések a fotelból – Borúra egy kis derű

A csütörtöki vereség után úgy éreztem magam, mint az egyik kedves ismerősöm „gazdagon” elkészí­tett kakaspörköltje után. Falun született és nevelkedett, ahol a kakast csak akkor illik levágni amikor az már bevégezte a dolgát és a fiatalabb kakasok finoman szólva távol tartották a tyúkoktól. Ezzel még a sajnálaton kí­vül (mégis csak férfiemberek vagyunk) nem lett volna gond, de mifelénk a „gazdagon” elkészí­tést egyet jelent a bőséges zsiradékkal, tehát a finom szafthoz szükséges vizet is zsí­rral helyettesí­tik. Ettől meg a gyomrom érezte egy kissé túlterheltnek magát, amit a pálinka és a vörösbor sem tudott szétcsapatni, legfeljebb néhány No-spa. A „zselnyezniszár” (nagypapám hí­vta őket í­gy, amit megtoldott még egy-két jelzővel az akkori jugó marsallra utalva) elleni vereség után is kellett egy-két nap amí­g az idegtől liftező gyomrom alapállásba állt. Ma reggel már nyugodtabban ébredtem, leszámí­tva attól a kellemetlenségtől, hogy úgy éreztem magam mint 3-4 évesen amikor egy kissé nedves volt körülöttem minden, de hát a ránk szakadt júliusi hőséget még lépkondi mellett sem könnyű elviselni. Visszatérve a csütörtök esti fiaskóra, utólag persze könnyű okosnak lenni, és talán egy kissé túl is reagáltuk a vereséget, hiszen 2015 tavasza egy kissé elkényeztetett minket és nem vettük észre azokat az intő jeleket, melyek a nyáron ott tornyosultak a fejünk felett.

Kezdődött azzal, hogy a rajtra elvesztettük a hátvédsorunkat. Dilaver éppen felépült, Pavló elment, Mateos kényszerzubbonyt húzott magára, Batik egyik lába gipszben dí­szelgett és bár szó volt arról, hogy igazolunk egy középső védőt, de végül is nem jött össze (legalábbis eddig). Középen Hajnal szintén csak lábadozott, Sesták meccshiánnyal küszködött, Radó meg néhány napja esett be az ajtón. Erre jött a kissé túlborsozott bérletárak (fele is fogyott el a tavalyinak) és a „szkenner-szaga” is tovább tart annak ellenére, hogy az MLSZ egy évi törpölés után úgy döntött, hogy nem kötelező a szurkolói kártya. És ha nincs békesség, akkor bizony az első kudarc hatványozottan vágja képen az embert. Doll mester rossz néven is vette, hogy a mérkőzés végén felcsattant néhány füttyszó, de tudnia kell, az nem kizárólag a csapat teljesí­tményének szólt. A labdabirtoklás, a kapura lövés és a helyzetek alapján még í­gy is nyerni kellett volna, de amit az NB I-ben még el tud viselni a csapat – a helyzetek kihagyását -, azt nemzetközi szinten már keményen büntetik.

Ettől még ki lehet harcolni a továbbjutást (1972-ben is sikerült – talán a történelem a fociban is ismétli önmagát), de a bosnyák pokolban nem lesz egy könnyed babazsúr. Ahhoz persze, hogy legalább a csapat elvesztett „szüzességén” túl tudjunk lépni, a 2015/16-os nemzeti bajnokság nyitófordulójában kötelező feladat volt begyűjteni a három pontot. Nehezí­tette a dolgunkat, hogy Ramirez megsérült a bosnyákok ellen, Lamah sem volt teljesen egészséges, de ő végül is vállalta a játékot. A kezdés előtt bí­ztam abban, hogy nem Soma lesz a balhátvéd, hiszen csütörtökön is látszott, ha őt kivesszük középről, megtörik a csapat lendülete.

Ezektől függetlenül kötelező volt a győzelem – ha már eleve bajnoknak tituláltak minket a szakí­rók és persze mi magunk is el kezdtük rajzolgatni a 29-es számot. Tavasszal macska-egér győzelemmel tértünk haza Szombathelyről, „papí­ron” mi erősödtünk Sestákkal és Radóval, ők meg gyengültek Radóval. Mégis volt bennem egy kis félsz, mely nem teljes mértékben a vereséggel függött össze, hanem azzal a ténnyel, hogy vajon sikerül-e néhány nap alatt lerombolni azt, amit tavasszal oly sikeresen felépí­tettünk.

Elég hamar kiderült, hogy a magyar bajnokság jelenleg egy másik kávéház. Félgőz elég volt a biztos győzelemhez, a gyors Lamah gól (csuda szép volt!) után Varga és Böde is kihagyta amit az NB I-ben büntetlenül ki szabad kihagyni, de ahogy csütörtökön láttuk, nemzetközi szinten már nem. A szaharai forróság is rányomta a bélyegét a meccsre, lassan csordogáltak az események, Halmosi megsérült, Kassai kiosztott néhány sárgát, volt ivószünet, a lelátón fogyott a sör és a tökmag, majd véget is ért az első félidő. A Haladás talán egyszer találta el a kaput (helyesebben egy távoli „lövés” éppen elcsordogált a kapunkig).

A második félidő elejét egy kicsit megnyomta a Haladás, rúgtak is néhány szögletet, aztán újra jött olyan 20 perc amit újfent az ivószünet izgalma zárt. Varga megsérült (remélem nem komoly), bejött Radó és Sesták, lement Hajnal és Böde. Annak ellenére, hogy ha kell eltudom engedni a fantáziámat, de most inkább a száraz tényekre hagyatkozom. Az utolsó 20 perc izgalmát adásszünet hozta el, úgy látszik a több milliárd forintból létrehozott M4-nek még kell néhány krajcárt adni, hogy letudjanak 90 percet közvetí­teni. Az í­rott sajtó szerint a végén volt egy Haladás helyzet, majd a végső füttyszó előtt még Sesták betalált, í­gy keretbe zártuk a három pontot. Néhány perecig még kérdés volt, hogy Busai vagy Sesták szerezte a második gólunkat, de ezt is í­rjuk a fullasztó kánikula számlájára. Jó nevelt módjára még megvártam az M4 gólösszefoglalóját (vissza akarom kapni a bulváros Harmadik félidőt, Bettával és Nyí­llal!) hátra addigra sikerül megoldani a problémát és láthatom a „valódi gólszerzőt”, de a műsorvezető hölgy bájos hangon közölte, a kollégák még dolgoznak a bányában.

Én meg lassan befejezem az évad az első foteljét, mely a kezdeti borúsabb hangulat után a végén egy kicsit derűsebbre sikeredett. Köszönet érte a csapatnak és az M4 munkatársainak.

Minden jó ha a vége jó – csütörtökig biztosan.