„Ó kapitány…kapitányom!…” – 5.

Sebes nélkül már az első prémium osztáson összevesztek volna…

2010 májusában (huszonnégy évvel a halála után) a Los Angeles Times cí­mű újság a világ valaha volt harmadik legjobb futballedzőjének választotta Sebes Gusztávot, az „Aranycsapat” becenévre hallgató magyar válogatott szövetségi kapitányát.

A Haller tér közel sem „Los Angeles-i” kulisszái közül indulva, ha posztumusz jelleggel is, de nem akármilyen megkoronázása volt mindez egy tréneri karriernek, még ha pontosan tudjuk is: az ilyen és az ehhez hasonló listák, szubjektí­v mivoltuk miatt, millió sebből véreznek. No, de mi magyarok legyünk az utolsók, akik akár csak egy nagyon halvány kérdőjelet is teszünk Guszti bácsi „bronzérme” mögé!

Túl azon, hogy nem döntethető el objektí­ven, hogy X, vagy Y a világ legjobb edzője, hiszen adott esetben egy NB III-as csapattal a Magyar Kupában (vagy stí­lszerűbben az akkori MNK-ban) kiverni egy neves NB I-es, fővárosi csapatot néha nagyobb edzői kvalitásokat kí­vánhatott, mint az Aranycsapat kispadján ülve nézni, hogyan csépelik Puskásék futballtudásban hozzájuk semmiben sem mérhető ellenfeleiket.

Éppen ezért nem is az az igazi kérdés, hogy Sebes Gusztáv jó edző volt-e vagy sem, mert ennek felvetése is merő szakszerűtlenség.

Talán valamivel közelebb jutunk a Sebes-kép értelmezéséhez, Guszti bácsi tündöklésének és bukásának megértéséhez, ha elrugaszkodási pontként kezeljük: nála alkalmasabb személy nem nagyon vezethette volna azt a gárdát, amely 1949 és 1952 között adott esetben már mindenkinek a legyőzésére képes gárdává formálódott, majd 1952-től 1954-ig futballozni taní­totta a világot, és amely a „világvégét” jelentő berni vb-döntő után, egészen 1956 elejéig újra egyetlen vereséget sem szenvedett. Következésképpen, ha 1955-ben újabb világbajnokságot rendeznek, annak is első számú esélyese lett volna. Néhány poszton már változtatva is.

Egy olyan csapat vezetésére, amelyben egyszerre van pályán hat világklasszis (Puskás, Kocsis, Bozsik, Hidegkuti, Czibor és Grosics), és a másik ötöt is nyugodtan sorolhatjuk a maga posztján a legszűkebb európai elitbe (talán Budai II volt az egyetlen, akinek mégsem volt egyértelmű a megí­télése, éppen Sebes 1955-ös könyvéből derül ki, hogy a mester Tóth II Józsefet vitte ki első számú jobbszélsőnek Svájcba) pontosan olyan személyiségjegyekkel bí­ró embert álmodtak meg a futballistenek, amilyen Sebes Gusztáv volt.

Játékosként és NB I-es edzőként rendelkezett olyan múlttal, hogy konkrét futballszakmai kérdésekben még a válogatott öntörvényű zsenijei sem engedték el a fülük mellett csak úgy a szavait, mindez azonban tekintélyhányadosának csupán a felét jelentette volna abban a társaságban.

A másik felét az elképesztően erős politikai háttér adta, ami eleve azt üzente a játékosoknak: „ezt az embert még akkor sem tudnátok megbuktatni, ha ez lenne a feltett szándékotok…”

(Egyáltalán nem mellékes szál a karrierjében: a budafoki kommunista alapszervezetet szervező Sebest 1945-ben az MLSZ Edzői Testületének elnökévé választották, 1946-ban már az MKP sportosztályán dolgozott, 1947-től a szakszervezet sportosztályát vezette, 1948 elején pedig a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének választották, majd a „fordulat éve” emelte a válogatott edzői posztjáról a szövetségi kapitányi székbe.)

Az igazsághoz tartozik: Sebes regnálása alatt még csak a buktatás felől közelí­tve kí­sérletgyanús mérkőzése sem volt a válogatottnak (ha lett volna, akkor azt ma már réges-régen ismernénk), teljes kapitányi időszaka alatt úgy dolgozhatott, hogy soha, egy percig sem kellett pozí­ciójának megtartásáért reszketnie.

1948 és 1956 tavasza között nem létezett „kapitánykérdés” Magyarországon!

Az egyetlen, s akkoriban nem számí­tott, nem országos válogatott ellen elszenvedett moszkvai vereség kivételével négy éven át tartó veretlenségi sorozat tudatában persze ma mindenki mondhatja: „még szép, miért lett volna kapitányválság, amikor lilára vertünk mindenkit, aki szembejött”, ám ez az állapot, csak a helsinki olimpia és a berni vb-döntő közötti szakaszra igaz a szó szoros értelmében.

1948 és 1952 között dacára annak, hogy a válogatott akkor is jobbára remekelt, azért lett volna alkalom arra, hogy Sebest elmozdí­tsák, ha erre részint van politikai akarat, részint a játékosok is „megsegí­tik” kicsit a kapitányváltást.

Ne felejtsük el, hogy az Aranycsapat igazán fontos, sorsdöntő ügyeiben ugyan végül mindig Puskás és Bozsik mondta ki a döntő szót (bár a magam részéről még a kettőjük közötti arányt is inkább hatvan a negyvenhez jelölném meg, mint felezném), azért ott volt még a maga kikezdhetetlen tekintélyével és akaratával Lóránt, Hidegkuti, Kocsis és Czibor is!

Buzánszky, Zakariás, Lantos és bizonyos tekintetben Budai II László volt az a négy játékos, akik csendben megvárták, hogy a „főokosok” hogyan határoznak, aztán a legnagyobb fegyelmezettséggel beálltak a döntés mögé, és tették a dolgukat, a maguk tudásszintje szerint.

Ilyen emberi és hatalmi viszonyok közepette egy akkori szövetségi kapitánynak nem az volt a legfontosabb feladata, hogy futballprofesszorokat ámulatba ejtő minőségű edzéseket tartson, vagy szerelni taní­tsa a hátvédeket, az indí­tás művészetére oktassa Bozsikot (!), cselezni Puskást, hanem az, hogy pontosan olyan erővel tartsa kezében a gyeplőt, amely szabadságot is ad a „befogottaknak” a száguldásra, de nem engedi, hogy ahányan vannak, annyi irányba húzzanak, vagy egyenesen elcsatangoljanak.

És Sebes talán éppen a kiegyensúlyozásban volt a világ legjobbjának mondható!

Lépjünk most túl azokon a ronggyá í­rt és agyonkoptatott sablonokon, hogy az Aranycsapat játékrendszerének a kitalálása vagy a visszavont középcsatár posztjának „felfedezése”, hiszen ez már minden futball iránt érdeklődőnek a könyökén jön ki, ráadásul egyiknek sem Sebes Gusztáv volt az eredeti „szülőatyja”.

Ugyanez vonatkozik a 6:3-ra, a 7:1-re, a Helsinkiben nyert aranyra, a római stadionavatón aratott 3:0-ás győzelemre Olaszország ellen, amelyek gigantikus mérföldkövei ugyan mind annak a csapatnak, mind az egész magyar labdarúgásnak, de közel sem teszik röntgen alá Sebes Gusztáv személyét!

Nem adnak látleletet arról a Sebesről, akinek hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy meghatározza és meg is értesse Grosicstól Cziborig minden játékosával (a tartalékokkal is), hol van az a pont, ameddig elmehet, és mikortól fejeződik be számára a közös szárnyalás az Aranycsapattal.

Tekintélyére, de még inkább hatalmára tökéletesen jellemző, hogy vele szemben még Puskás sem engedett meg magának mindent, í­gy közel sem véletlen, hogy kettőjük anekdotagyűjteményét is jobbára csak élcelődések, heccelődésekkel átszőtt történetek gazdagí­tják.

Arra a nagyon fontos kérdésre, miszerint szerették, tisztelték, vagy csak tartottak tőle a játékosai azért nem lehet minden igényt kielégí­tő választ adni, mert személyesen beszélgettem két olyan állandó csapattaggal, akik órákon át tudtak mesélni egykori kapitányukról úgy, hogy közben egy jó szó nem hagyta el a szájukat, de szót váltottam több, Sebest korlátok nélkül elfogadó, egyenesen imádó törzstaggal is.

Amiben mindkét „tábor” kórusban egyetértett: Sebes Gusztáv nélkül az a válogatott nem tudta volna végigjárni azt az utat, amelyet még az elveszí­tett vb-döntő után is csak tisztelettel teli bámulattal kí­sért a világ.

Mondókájuk lényege í­gy foglalható össze: egy idő után talán már szövetségi kapitány nélkül is tropára verték volna az ellenfeleket, de hogy már az első prémiumosztásnál véresen összevesznek, az biztos.

Dalnoki üldözi Csikart

Nagyon fontos: „a Sebesről soha, semmi jót” brigádban nem volt benne Sándor Károly, aki pedig igazán haragudhatott volna Guszti bácsira, hiszen „csak” az olimpiáról, „csak” a 6:3-ról, és „csak” a világbajnokságról maradt le miatta. Sebes becsületére legyen mondva, hogy a „Sándor-kérdésben” évekkel később már nagyon önkritikus volt, szinte minden megszólalásában hangoztatta: „komoly hiba volt Csikart mellőzni a vb-n…”

Hogy Puskás-ügyben (miszerint miért játszatta a vb-fináléban a nem teljesen egészséges Öcsit) nem magyarázkodott, teljesen érthető, sőt, kapitális hiba lett volna részéről, ha ezt teszi.

A világon nincs olyan edző, aki – ha egy vb-végjáték előtt Puskás Ferenc játékra jelentkezik – azt mondja neki: „tudja, Öcsikém, nem egészen jó még a lába, inkább pihenjen.”

Ha Sebes kihagyja a csapatból a játékra jelentkező Puskást és úgy veszí­t 3:2-re a németek ellen, akkor minden valószí­nűség szerint Budapesten nemcsak miniforradalom, hanem valóságos néplázadás tör ki.

Ebben a kérdésben tehát Sebes Gusztáv nem hibáztatható, mint ahogy (hiába, no, ennyit változott a játék mára 1954-hez képest) Czibor jobbszélre állí­tása sem számí­tana 2014-ben botránykőnek, ellenkezőleg.

Azt mondanák: micsoda remek húzás, hiszen egy zseniális bal lábbal bí­ró játékos (lásd Robben) jobbról indulva sokkal veszélyesebb tud lenni kapura, mintha eredeti posztjáról startolva rohamozna.

Fontos, sorsmeghatározó kérdések ezek, de mégis csak mellékes epizódok Sebes Gusztáv „egész alakos” portréjának festése közben. Az a tény már jóval fajsúlyosabb, hogy az országos felháborodást kiváltó berni 2:3 után nemcsak hogy Sebes nem mondott le, de a legfelsőbb politikai vezetés körében sem vetődött fel az eltávolí­tásának az igénye!

A családját ért lehető legdurvább atrocitásoktól, a személyes megaláztatások soráig egy sereg olyan szörnyű esemény lett számára a mindennapok „háttérzenéje”, amelyet csak a legnagyobb kí­nkeservek árán volt képes elviselni.

A berni döntő mind a tizenegy magyar játékosnak átí­rta és alapvetően határozta meg a további életét.

De Sebesét a legjobban.

Senki nem szenvedte meg úgy a kudarcot, mint ahogyan ő.

Pontosabban: senkivel nem szenvedtették meg úgy, mint vele!

1954. július 4-én este háromnegyed hétkor Bernnek egy Wankdorf nevű stadionjában Sebes Gusztáv további sorsa, pályafutása és élete meghatároztatott.

A világ legnagyobbja lehetett volna.

Ehelyett neve előbb az üldözöttek, később a lenézettek, legvégül a teljesen félreállí­tottak szinonimájává vált.

Egy gólon múlott minden.

Következik: Sebes kanosszajárása