Zöld-fehér forgácsok: A zöld-fehér kőszikla

Az első bajnoki meccsen, amelyet láttam, feltűnt a Fradi védelmének közepén egy hatalmas termetű hátvéd. Óriási felszabadí­tó rúgásai az ellenfél térfelének legalább a közepéig szálltak, fejjel korlátlan úr volt saját kapuja előtt, rögtön látni lehetett, hogy szí­vét adja a csapatért.

Ő volt Kispéter Mihály, kinek vezetéknevében humorosan hangzott a „kis” előtag. Valahányszor arra gondolok, mit is jelképezett számunkra a Fradi, eszembe jut ez a csupaszí­v ember – mert ember volt a javából –, aki Szolnokról került a zöld-fehérekhez, de nála önfeláldozóbb fradistát nem ismertem. A hűség mintaképe volt, szerény, mégis kikezdhetetlen tekintély.

A „nagy” Fradiban nem volt sok dolga. Ott volt mellette Rudas, előtte Kéri „Birka” és Lakat tanár úr mintaszerűen szűrték meg az ellenfél rohamait, olykor Mészáros is visszahúzódott a fedezetek vonalába.

Eredetileg mintha balhátvédet játszott volna, de ezen a poszton csak néhányszor láttam. Középen volt a helye, semmivel sem volt rosszabb Lórántnál és Börzseinél, de neve szóba sem került a válogatott összeállí­tásánál, kemény és megingathatatlan tartása nem volt í­nyére Sebes Gusztávnak.

A nagy pusztí­tás nyomán jóformán magára maradt a védelemben. Henni Géza Újpestre került, s attól kezdve évekig kapusgondjai voltak a csapatnak. Rudas lábtörést szenvedett, a balhátvéd Szabóra olykor a foghí­jas csatársorban volt szükség (korábban Kocsis mellett jobbszélsőt is játszott). Két fiatal szélsőhátvéd próbálta a kiesetteket pótolni, Ombódi és Dalnoki. Ombódi, akit hosszú lába okán szovjet távolugrónő nyomán Csudinának becéztek, elképesztő könnyelműségeivel szí­vbajt hozott a szurkolókra; Kispéter nemegyszer rótta meg ezek miatt. A másik oldalon az ifjú Dalnoki Jenő sem volt könnyű eset: akkora hévvel vetette magát a játékba, hogy belépői nyomán repültek a szélsők. Hogy végül lehiggadva kiváló hátvéd lett, abban Kispéternek oroszlánrésze volt.

A megsemmisí­tésre szánt Fradinak Kispéter valóban a kapitánya volt. Hánykolódott a hajó, zátonyok emelkedtek a politika tengeréből, ám Kispéter rezzenéstelenül állt a kormánynál. Az ellenfelek rendszerint beszorí­tották a csapatot. Kispéter fejelt, szerelt, s bődületes felszabadí­tó rúgásai után kis időre fellélegezhettek a megviselt hátvédek és fedezetek. A SZAC-ból átigazolt játékosok nem voltak virtuózok, nem jelentettek erősí­tést. Magyar Aladár néha kisegí­tett jobbhátvédben, Bircsák a fedezetsorban, Óvári a balszélen, de ez csak a lukak ideiglenes toldozására-foltozására adott lehetőséget, a csatárokról ne is beszéljünk! Patakitól Guba Balázson át Asbóthig két-három hetenként tűntek föl és el csatárok. Egész különös szí­nfoltot jelentett a balszélső Koczó, akinek némelyik mozdulata összekötőjét, Mészárost is elképesztette , a közönség pedig homéri kacajra fakadt. Egyetlen igazi tehetség tűnt föl, Csoknyai, belőle megfelelő társak között nagy játékos lehetett volna. Nem tudom, mi lett a sorsa, kezében volt a marsallbot.

A kieséstől a sziklaként álló Kispéter mentette meg a Fradit, és apai szerepe, felelőssége akkor sem csökkent, amikor kezdett összeállni az új csapat, a fiatal Kinizsi. Biztonságot jelentett, tekintélye nyugalmat kölcsönzött. Emlékszem, Dorogra kí­sértük a csapatot: a Császár-fürdőtől indult a vonat, útközben hallottuk meg, hogy Kispéter megbetegedett. Keserűen legyintettünk – ki is kaptunk 1-0-ra, pedig Kéri is hősiesen állt a védelem tengerében.

Ma elképzelhetetlen, mennyi önfeláldozás heví­tette; láttam törött karral az MTK ellen. Láttam könyörögni, nehogy a játékvezető gólt í­téljen a Fradi ellen. (Talán Palásti volt az a bí­ró, aki egy Fradi-Győr meccsen visszavonta a Győriek gólját. Egekig csaptak a felháborodás hullámai, Patakit pedig eltiltották. Még a bí­rók részéről is kockázatos vállalkozás volt a zöld-fehérek javára í­télni kiélezett helyzetben.)

Zelk Zoltán, a költő nagy Fradi-szurkoló volt. 1948-ban gyerekfejjel ismertem meg az Üllői úton; apámmal tüstént nosztalgiázni kezdtek, akkor még számomra ismeretlen nevek röpködtek, némelyiket ellágyult tekintettel idézték. „Zoltán bácsi” egyik remek költeményében emlékezett Kohut „Vili” bombagóljára. Ő lett volna arra hivatott, hogy versben örökí­tse meg Kispéter Mihály alakját, a Fradi Toldi Miklósát.

Rangadók és fontos meccsek diadalmas alakjaként látni lehetett arcképét az akkori – remek – Képes Sport cí­mlapján, ahol „A hét hőseként” szerepelt. Ha valaki megí­rja a magyar labdarúgás történetét, „Egy korszak hőse zöld-fehérben” cí­mmel í­rhatna önálló fejezetet róla.

Lelassulva, nehézkesen is pályára lépett, ha a szükség úgy kí­vánta. Legutoljára balhátvédként, eredeti posztján került a csapatba. Küzdött, harcolt, mint mindig, de az idő múlását nem győzhette le.

Amikor visszavonult, mindenki biztosra vette, valami szerepe lesz a labdarúgó szakosztályban; edzőként is szí­vesen láttuk volna, óriási tapasztalata, tekintélye teljesen alkalmassá tette volna, hogy sikeres utóda legyen a Fradi nagy trénereinek.

A Honvéd edzője lett. „Döbbenet által a szí­v ere fagy”, ahogy a költő í­rta. Kispéter a Honvédban!

Kispéter nem kellett a Ferencvárosnak! Képtelenségnek hangzott, senki sem akarta elhinni, hogy ilyesmi létezik. De létezett. Biztosak voltunk abban, hogy a történésnek nem szakmai okai voltak…

Fantasztikus energiával látott munkához ott is. Remek csapatot formált Komoráékból. Egy-kettőre a legjobb edzők között emlegették, és akkor teljesen váratlanul rosszul lett a Fradi és a Honvéd közös edzőtáborában. Hordágyra fektették, Komora és Dalnoki rohant vele az orvoshoz.

Már nem tudtak segí­teni rajta. Elment, de emléke, amí­g a Fradi él, nem homályosul el.

Rónay László