Ötből öt – mí­nuszban

A Ferencváros több mint száz éves történetében kevés olyan csapat van, aki ellen hazai pályán nagyon nem szeretünk játszani. Ha most babonás lennék, akkor megpróbálnék kártyát vetni, hátha abból ki lehetne olvasni, hogy vajon a Siófok miért is „viccelte” meg annyiszor a Fradit az Üllői úton. Mert az tényleg csak viccnek lehet beállí­tani, hogy Balaton parti legények az utolsó öt mérkőzést simán nyerték a Szentélyben. Ötből öt, 10:1-s gólarány – siófoki szemmel, amire labdarúgásunk történetében más csapattal még „véletlenül” sem fordult elő. Tovább lépkedve a „hitetlenek útján”, amikor először szembesültem szerkesztőtársam statisztikájával, bulvárosan mondva, dobtam egy hátast. Ha nem ismerném precizitását, még kételkednék is a kimutatásában, ezért inkább a vereségek mélyére nézve próbálom megérteni ezt az igazi embert (vagyis zöld-fehér szurkolót) próbáló sorozat hátterét. Ami mögött biztosan démoni erők lakoznak, mert ahányszor csak ránézek a statisztikára, azt csak valami megmagyarázhatatlan számok halmazaként villog a szemem előtt. Ötből öt vereség… az Üllői úton.

Érti ezt valaki?

Valószí­nűleg a siófokaikon kí­vül senki, ezért sétáljunk vissza az időben és elevení­tsük fel ezeket a kí­nos vereségeket (ilyenre még úgy sem volt példa az oldalunkon). Az utolsó hazai vereségünk egy éves, mely nem csak arról „nevezetes”, hogy az volt az ötödik zsinórban, hanem arról is a 2011/12-s bajnokságban elszenvedett 14 vereségből (mely ugye Fradi-csúcs) az volt a 13., mely után még reménykedtünk, hogy elmarad a csúcsdöntés (1952-ben és 1984/85-ben szenvedtünk 13 alkalommal egy bajnoki szezonban), de mivel az utolsó fordulóban Pakson is kikaptunk, í­gy a Détári legénység a vereségek számával a lista élére került. Az 1:0-s siófoki győzelemmel végződő találkozón ingyenes volt a belépés, de visszaemlékezve arra a 90 percre, az inkább büntetés volt azok számára akik kilátogattak az Albert stadionba.

A következő hazai vereség 2010. szeptember 18-án borzolta a Fradi szurkolók kedélyeit. Helyesebben a Siófok elleni 1:0-s hazai vereség csak folytatása volt annak a sokknak, amit a szeptember 11-i újpesti hatos okozott a Fradista lelkünknek. 2010 őszén már vége volt az angol álomnak, Prukner Lászlóval egy új csapat alapjait próbáltuk lerakni, mely az újpesti hatossal olyan mélyre süllyedt ahonnan azt hittük, hogy soha nem lesz felemelkedés. A Siófok elleni találkozó kétezres nézőszámát már nem is csodálkoztunk és magán a vereségen lesz. Érdekessége a találkozónak, hogy a Homma (emlékezünk rá ugye?) a változatosság kedvéért most a Siófok szí­neiben szerzett gólt. A Fradi elleni gólokat olyan hatékonyan termelte, hogy végső elkeseredésünkben 2011-ben 3 mérkőzés erejéig még a zöld-fehér mezt is ráadtuk, igaz abban már nem tudott olyan eredményesen játszani.

A legnagyobb hazai pofont abban a bajnoki szezonban szenvedtük el hazai pályán a Siófoktól, amelyikben a végén bajnoki cí­met szereztünk. Ráadásul az utolsót. A huszonnyolcadikat. A 2003/04-s bajnoki cí­münk egy eszelős lebonyolí­tás (alsóház-felsőház, mint az angol parlamentben) végterméke volt, melyhez jött a 2003. május 30-i balhé utáni 6 pontos levonás, majd Garami Józsefet Pintér Attila váltotta a kispadon, aki végül bajnokságot és kupát is nyert – mégis távoznia kellett. 2004. április 21-én már vezettük a „felsőházat” (visszakaptuk az ősszel levont hat pontot), és bár a Siófok, vagyis az akkori nevén Balaton FC nagyon jó és egységes csapat volt (negyedikek is lettek a bajnokság végén), de a találkozó esélyesének a zöld-fehérek számí­tottak. A vége egy jó nagy bukta lett, egy sima 4:0-s vereséget láthatott az 5 662 néző. A nézőszámot inkább „érdekességnek” í­rtam le, hiszen ne felejtsük, akkor már vezettük a bajnokságot és egy győzelemmel négy pontos előnyt is szereztünk volna a Debrecennel szemben. Mégis nagyon foghí­jasak voltak a szektorok. Vajon miért is?

Nem hiszem, hogy megéreztük volna a katasztrofális vereséget, egyszerűen arra a csapatra, melynek Szűcs Lajos, Dragóner, Lipcsei, Leandro, Tököli és Gera is tagja volt, csak ennyien voltak kí­váncsiak. Egyedül a bajnokságot eldöntő Debrecen elleni záró találkozón volt teltház.

A következő hazai vereség a „rák tí­pusú” visszaemlékezés, no meg a 2003/04-s bajnoki szezon lebonyolí­tása miatt még a 28. bajnoki cí­münk évadjára esik, csak 2003-ra, amikor még Garami József ült a kispadon. Így utólag is nehéz követni, de inkább foglalkozzunk magával a mérkőzéssel, amit „változatosság” kedvéért az Üllői úton 1:0-ra vesztettünk el. Az előző vereséggel ellentétben, itt jól is játszottunk, végig irányí­tottuk a mérkőzést, de amiről az örök igazság mesél (az a csapat nyer, aki több gólt lő), azt a Siófok valósí­totta meg és Kuttor góljával újra elvitte a három pontot az Üllői útról.

Ahogy 2003. május 14-én is győzni tudtak a Szentélyben. Ezzel meg is érkeztünk a vereség-tabló első állomásához, mely után csak vesztesen hagytuk el a hazai pályát a Siófok ellen. A 2002/03-s bajnokság is angol parlamenti lebonyolí­tásban zajlott, a május 14-i forduló után már csak három forduló volt hátra, és ha akkor legyőzzük a Siófokot, talán minden másképp alakul. Hogy mit is jelent a „minden”? Ha ránézünk a dátumra, ha becsukjuk a szemünket és megpróbálunk 16 napot ugorni az időben… megkapjuk a választ. Mert 2003. május 30-a a Ferencvárosi labdarúgás egyik legsötétebb napja, számomra egyenlő a nevünk elvételét jelentő ötvenes évekkel. És nem csak saját magam döntése miatt (után 6 évig nem tettem be a lábam a Szentélybe), hanem meggyőződésem, hogy annak a napnak a végső állomása volt a jogtalan kizárásunk 2006-ban. Ahogy az ötvenes években itt is létünk forgott veszélyben és bár nem vették el a nevünket, de mindent megtettek annak érdekében, hogy a Ferencváros örökre eltűnjön a magyar labdarúgás szí­nteréről. De nemcsak a külső erőket okolhatjuk ezért, maga a klub akkori vezetői és „hátsó” irányí­tói is sokat tettek ennek érdekében.

2003. május 14-én, 2:0-s vereséggel végződő találkozó előtt adták át a Simon Tibor dí­jat Gera Zoltánnak és az U15-s csapatunk tehetséges védőjének, Vass Ádámnak, aki úgy igazolt külföldre, hogy egyetlen percet sem játszott a Ferencvárosban!

Öt hazai mérkőzés – öt vereség. Mindez megszakí­tás nélkül. Ez minden bizonnyal a „csúcsok” között szerepel a Ferencvárosi labdarúgás történetében. Ami a Siófokhoz kötődik. Elnézést a Balaton partiaktól, ezt tényleg nem pejoratí­van értem, de mikor először szembesültem a tényekkel, percekig kapkodtam levegő után. Végül is sikerült megoldanom, hiszen már egy órája verem a billentyűket és oxigén maszkot sem tett rám senki, tehát túléltem a sokkot, melynek nagyon egyszerű oka van.

Az igaz, hogy szombaton ismét a Fradi lesz a pályaválasztó és a Siófok a vendég. Az is igaz, hogy az utolsó öt ilyen felállású találkozót a Siófot nyerte. De van egy nagy különbség.

2013. április 13-án nem az Üllői úton fogadjuk a Siófokot, hanem a Puskás stadionban. A Szentélyt már bontják, az új stadion alapköve már a földben pihen. Addig amí­g meg nem épül az új aréna, mi is vendégek vagyunk a Puskás stadionban.

Oda meg már nem érvényes a közel tí­z éves átok.

– Lalolib –