Mozgalmas nyárba csöppentünk. A nap is kétszersült akciókat indított, voltak napok amikor késsel lehetett vágni a meleget, és úgy rimánkodtunk az esőért mint anno Kovács Kati a nyolcvanas évek közepén. A koszovói bajnok elleni első félidő elsősorban nem a mutatott játék miatt marad emlékezetes, hanem a 45 percig ránk tűző napsugarak miatt, mely olyan erővel zúdult ránk, hogy a huszadik perc tájékán már önként beleugrottam volna egy szilvaaszaló kemencében, bár én már egy kicsit rágós vagyok és nem is vagyok édes (bár a cukorszintemmel vannak gondok), plusz nem is szeretném magamat aszalt állapotban egy élelmiszerbolt polcán látni. Inkább maradok a fotelom biztonságában, mely 500 nap után, a Prishtina elleni mérkőzésen újból a Szentélybe költözhetett. A covid is szabira ment, adva egy kis szabadságot, bár az is lehet, hogy csak elutazott a tengerpartra feltöltődni, hogy egy újabb mutáns képében tudjon ősszel visszatérni. Jó lenne ha belefulladna a vízbe, hagyjon minket élni, szabadon utazni és teltházak előtt folytatni azt a sorozatot, mely az elmúlt három évben oly sok örömet okozott. Ehhez most új edzőt „találtunk”, a játékosállományunk is egy kissé átalakult, egyre mélyebbre tudunk nyúlni a zsebbe. Elvárások vannak, a bajnoki címek, az EL és BL csoportkör után megnőtt az étvágy, mely nem vegán és nem is diétás. A „kötelezőnek” címkézett első két fordulót simán vettük a BL-ben még akkor is, ha néha-néha akadozott még a gépezet. Főleg a hátsó alakzatokban, de erre meg sokan rávágják, hogy mi a fene gondon volt vele, hiszen négy meccsen csak két gólt kaptunk. És ha ehhez még hozzávesszük az edzőmérkőzéseket (4) is, akkor a „pontveszteség” mellé csupán egy kapott gólt lehet felírni a jegyzőkönyvekbe. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →