Még az is felvetődött bennem, hogy ma sztrájkolok, vagy eljátszom a bűn és bűnhődést, vagy simán ki sem bújok az ágyamból, magamra húzom a paplant és megpróbálom kikapcsolni az agyam. Nem a vereség miatt, mert az mindig benne van a pakliban (még ha nem is szoktunk hozzá), hanem a “hogyan” miatt. Azt megemészteni, hogy 70 percig szinte semmi közünk sem volt a játékhoz és a kövesdiek azt csinálták velünk, amit általában mi csinálunk az ellenfeleinkkel, azt megemészteni nem egyszerű feladat. Félidőben látni a 0-3-at és a 30:70-s labdabirtoklást, az ijedt játékot, egy hatalmas gyomrossal ért fel. Azt persze tudtuk, hogy nem lesz könnyű menet, de a múltheti eredményes tankolás után egy kicsit (talán nagyon is) elhittük, hogy innentől már fáklyák és örömtüzek kí­sérik az utunkat és rutinból megoldunk mindent. Eddig is voltak nehéz meccseink, volt mikor kettős terhelés alatt kellett bizonyí­tani, mégis a végén mi örülhettünk. Ráadásul fél éve kaptunk ki utoljára, akkor is “túlrotált” csapattal, magabiztosan vezetjük a tabellát, vajon mi gondunk lehet Mezőkövesden? Oké, egy kicsit nehézkes lesz, de a végén úgyis behúzzuk a három pontot. A megszokás nagy úr, de egyben veszélyes is. Aminek tegnap meg is lett a böjtje, de mielőtt bárki is azt hinné, hogy a világvégére készülők, azoknak csak annyit, az még reményeim szerint nagyon messze van. Persze mindent megteszünk, hogy egyszer a Földünk is bemondja az unalmast és visszavegye azt, ami az övé volt évmilliók óta, mégis remélem, időben ébredünk és megpróbáljuk enyhí­teni az eddig okozott károkat. Ebben most nincs benne semmilyen áthallás, ez csak kikí­vánkozott belőlem, vagy csak próbálom húzni az időt, mert őszintén nagyon nincs kedvem a tegnapi “vesszőfutásról” bármit is papí­rra vetni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →