A kezdés előtt nem is juthatott más az eszembe, csak a győzelem. Nem volt alternatíva, nem voltak kifogások, egyszerűen nem tudtam mást elfogadni, mint a három pontot. A mikéntjéről már voltak belső vitáim, szerettem volna végre jó focit, támadó focit látni, kombinatív, egy gólra törő játékkal megnyert 90 percet végig szurkolni. Ezek voltak a „Vágyak netovábbja-i”, természetesen nem Jennifer Anistonnal a főszerepben (talán 20 éve láttam a filmet), hanem azokkal a zöld-fehér mezben öltözött srácokkal akiktől a Slavia Praha elleni továbbjutás után egy rebrovi menetelést vártunk. Mindezt megalapozottan. Néhány millió euróval a zsebünkben nyáron shoppingoltunk egy jót, és bár nagyon sajnáltuk Rebrov mester távozását, de úgy gondoltuk, ez az élet rendje, jön helyette egy topbajnokságban is bizonyított edző, így együtt meg jöhet egy újabb aranykor. Természetesen még nem akarok, és nem is lenne ildomos néhány hónap után mérleget vonni és főleg lehúzni a keresztvizet az eddig látottakról még akkor sem, ha az eredmények és főleg a játék nem úgy alakult eddig, ahogy azt vártuk. Ezért is gondoltam a Gyirmót elleni mérkőzés előtt arra a bizonyos győzelmi kényszerre, melyről tudjuk, nem mindig a „Sziporka Bt.” elvárásai alapján valósul meg. De tegnap este tényleg nem gondolhatott egyetlen fradist szív sem pontvesztést, mert az már olyan vészhangokat erősített volna fel, melyeket a múltheti MTK elleni döntetlen után hallatszottak a lelátóról. Végül a három pont meglett, aránylag magabiztosan, mégis annak a bizonyos kényszernek azt a vonulatát mutatta, melyet az utolsó két bajnokin láttunk, a különbség annyi volt, hogy most hátul nem hibáztunk (talán csak egyszer), elől meg a számtalan kínálkozó lehetőségből kettőt bevertünk. Ennél többre sajnos még nem vagyunk képesek. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →