Hioszi Tatiosz szerint „szí­vünkbe láthatatlan papí­ron, olvashatatlan tintával kerülnek fel az örökkön emlékezetes pillanatok.” Örök igazság ez az ókori görög filozófustól, de felvetődik egy kérdés: vajon ezek a pillanatok hogyan kerülnek szí­vünk jegyzettömbjébe? És vajon van-e elegendő tárhelyünk, vagy ha lassan kezd túlcsordulni a memória, akkor akaratlanul elindí­tunk egy tisztí­tóprogramot, mely a kellemetlen emléket egyszerűen kitörli a rendszerből? Sokan úgy gondolják, a múlt valójában saját élettörténetünk értelmezése. Kiemelünk bizonyos meghatározónak vélt eseményeket, elfelejtünk másokat. De vajon miért is felejtünk? Miért is törlünk olyan eseményeket melyek nélkül a jelenünk is sokkal kevesebb lesz? Hiúság, hazugság vagy talán félelem a szembenézéssel? Nem tudom a választ, de azt igen, hogy 1938 júniusában megrendezésre kerülő III. Labdarúgó-világbajnokságon elért második helyünk az eltelt 75 év alatt a feledés homályába veszett. Az okát nem tudom, de azt igen, hogy azok számára akik a szí­vükbe zárták a Ferencvárosi labdarúgást, a megszerzett ezüstérem örökké pompásan fog ragyogni. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

1938. június 16-án csodaszép reggelre ébredt Párizs. Az előtte való napok változékony időjárását verőfényes napsütés váltotta, mintha a nap is a közelgő elődöntőt akarná beragyogni. Mivel az csak késő délután kezdődik, í­gy a Szajnát vette célba, a sugarai szinte belekortyoltak a gyengéden hullámzó folyóba, arra csábí­tva a kávéházak teraszán bámészkodókat, hogy kövessék a sugarakat egészen a Tulieriák kertjéig. És ha még bí­rják a lábak, sétáljanak át a Champ-de-Marsra, ahol gyönyörködhetnek a szobrászat, a történelem és kertművészet különleges egyvelegében. De ne sokáig időzzenek, mert lassan már el kell indulni a Parc des Princesre ha nem akarják lekésni a Magyarország-Svédország elődöntőt. Mert ennek a nagyszerű napnak még Párizsban is a világbajnokságról kell szólnia. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A Holland-India felett aratott fölényes győzelmünk után Sárosiék kényelmesen dőlhettek hátra a karosszékben, élvezhették a visszatért nyári napsugarakat, í­rhattak leveleket az itthoniaknak, de felfedezhették Franciaország szépségét is. Volt rá idő és volt is mit elraktározni az emlékek tárházában, hiszen ahol egyszerre található meg a történelem, a kultúra, a természeti szépségek, a divat és a szórakozás, ott nem lehet gond az idővel. Párizsban landoltunk, majd Reims városában győztünk Holland-India ellen, onnan meg irány Lille, a negyeddöntő helyszí­ne. Nincs nagy távolság a két város között, 200 km az út a belga határ közelében fekvő csodaszép városig. Aki már járt Lille-ben az tudja, hogy a flamand várost a „Napkirály” (XIV. Lajos) foglalta el és csatolta a királyságához. Ahhoz, hogy a város be is hódoljon az új királynak, Lajos komoly épí­tkezésekbe fogott, melyek közül sok még akkor is állt, amikor a magyar válogatott 1938-ban Lille-be érkezett. A kor egyik leghí­resebb hadmérnökéről és épí­tészéről, Vauban-ról elnevezett Citadella-t (a gyönyörű bejárati kaput ő is tervezte) vagy a Párizsi-kaput mely a francia behódoltság jelképe, a csapat is megcsodálhatta, de valószí­nűleg a legtöbb szabad idejüket Lille főterén töltötték, ahová azokban az években már „belopódzott” Párizs hangulatából egy darab. Itt nyugodtan készülhettünk a negyeddöntőre, ahová papí­rforma szerint a németeknek kellett volna eljutnia, de velük szemben a „svájci retesz” olyan jól működött, hogy a megismételt nyolcaddöntőn 4:2-re kikaptak a Karl Rappan irányí­totta svájci válogatottól. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →