1938, egy elfeledett ezüstérem: Feltörtük a svájci reteszt

A Holland-India felett aratott fölényes győzelmünk után Sárosiék kényelmesen dőlhettek hátra a karosszékben, élvezhették a visszatért nyári napsugarakat, í­rhattak leveleket az itthoniaknak, de felfedezhették Franciaország szépségét is. Volt rá idő és volt is mit elraktározni az emlékek tárházában, hiszen ahol egyszerre található meg a történelem, a kultúra, a természeti szépségek, a divat és a szórakozás, ott nem lehet gond az idővel. Párizsban landoltunk, majd Reims városában győztünk Holland-India ellen, onnan meg irány Lille, a negyeddöntő helyszí­ne. Nincs nagy távolság a két város között, 200 km az út a belga határ közelében fekvő csodaszép városig. Aki már járt Lille-ben az tudja, hogy a flamand várost a „Napkirály” (XIV. Lajos) foglalta el és csatolta a királyságához. Ahhoz, hogy a város be is hódoljon az új királynak, Lajos komoly épí­tkezésekbe fogott, melyek közül sok még akkor is állt, amikor a magyar válogatott 1938-ban Lille-be érkezett. A kor egyik leghí­resebb hadmérnökéről és épí­tészéről, Vauban-ról elnevezett Citadella-t (a gyönyörű bejárati kaput ő is tervezte) vagy a Párizsi-kaput mely a francia behódoltság jelképe, a csapat is megcsodálhatta, de valószí­nűleg a legtöbb szabad idejüket Lille főterén töltötték, ahová azokban az években már „belopódzott” Párizs hangulatából egy darab. Itt nyugodtan készülhettünk a negyeddöntőre, ahová papí­rforma szerint a németeknek kellett volna eljutnia, de velük szemben a „svájci retesz” olyan jól működött, hogy a megismételt nyolcaddöntőn 4:2-re kikaptak a Karl Rappan irányí­totta svájci válogatottól.

A gondot épp az előbb emlí­tett „svájci retesz” okozta a szakmai vezetésnek. A svájciak kispadján korának egyik legnevesebb és legelismertebb taktikusa, Karl Rappan ült. Bár osztrák származású volt és játékosként is ott is kezdte el karrierjét, de ismerté először akkor vált, amikor 1931-ben a svájci Servette játékos-edzője lett és 1933-ban és 1934-ben bajnoki cí­met szerzett a csapatával. A sikerek után senkit sem lepett meg, hogy 1937-ben a svájci foci irányí­tói a válogatottat is a kiváló edzőre bí­zták. Rappan ismerte annyira a svájciakat, hogy tisztában volt azzal, hogy a technikás focit játszó válogatottak ellen nem tudják felvenni a versenyt. A kor játékára a 2-3-5 volt a jellemző, ahol szinte mindenki támadott és senki sem védekezett. De látványos volt, gólokban gazdag és teret engedett az olyan zseniális képességű játékosoknak, mint Sárosi vagy Piola. Rappan taktikája másra épült. Az általa kitalált és „forradalminak” nevezett verrou (zár, retesz, lánc) rendszer a tökéletes védekezést helyezte előtérbe. Nála minden játékosnak legalább két poszton kellett tudni játszani, hiszen a meccs közben együtt mozgott mindenki, támadásból védekezésbe átváltva néhány játékos feljebb, illetve hátrébb helyezkedett. A svájci retesz lényege a területvédekezés és az emberfogás kombinációja volt, ahol a saját térfelét megszálló csapat a középpálya kontrollálását helyezte előtérbe, amiből aztán gyors szárnytámadásokat vezethetett. A rendszert akkor még kevesen értékelték a helyén, de később a verrou alapja lett catenaccio-nak, ahol szintén a „libero” söprögetett és mely az olasz labdarúgást évekkel később újra a csúcsra röpí­tette. Rappan a kor futballzsenije volt, de a magyar válogatott kispadján is elismert szakemberek ültek.

Sas elől menteni próbál a svájci védő, Sárosi a háttérben.

A magyar válogatott szövetségi kapitánya, dr. Dietz Károly talán az egyik legnagyobb „talánya” labdarúgásunknak. Neve nem cseng ismerősen, pedig 1934-től a VB-döntőig minden idők egyik legsikeresebb kapitányának számí­tott. A VB döntő kudarca és a csapat összeállí­tása körüli viták (erről majd a döntő résznél szólunk bővebben) végül kikezdték a tekintélyét, 1939-ben még kormánybiztost is rendeltek mellé, amit már nem fogadott el és lemondott. Ezektől függetlenül í­gy is minden idők egyik legeredményesebb szövetségi kapitánya. 41 mérkőzésen vezette a válogatottat, 19 győzelem, 9 döntetlen és 13 vereség (ebből négy 1939-re esett) a mérlege. De ki is volt valójában dr. Dietz Károly? Jogot végzett, majd különböző állami hivatalokban dolgozott, majd az őszirózsás forradalmat (az első köztársaság) követően Budapest rendőrkapitánya, a Tanácsköztársaság idején fogságban tartották, majd utána még visszakapta a posztját, de a Friedrich-kormány megalakulása után végleg „leszerelt”. Dolgozott könyvelőként, majd a doktorátus megszerzése után Pesten ügyvédi irodát nyitott. Innen került a magyar válogatott élére. De vajon hogyan?

Schaffer Alfréd

1934-ben, amikor a válogatott kudarcot vallott az olasz VB-n („csak” a legjobb nyolc közé sikerült bejutni) lemondott Nádas Ödön a kapitányi tisztségről és az MLSZ nagy meglepetésre a válogatóbizottság egyik korábbi tagját, dr. Dietz Károlyt (a közvélemény előtt jóformán ismeretlen tagját) kérte fel szövetségi kapitánynak. A Sporthí­rlap „hirtelen felbukkant a némaság völgyéből” cí­mmel tudatta a kinevezését. Dietz előtte nem dolgozott edzőként, hanem jogi ismeretei miatt a szövetség fegyelmi bizottságát vezette. Kinevezésekor a „fanyalgók” azzal vádolták a szövetséget, hogy Dietz kapitányi kinevezésekor a volt rendőrkapitány tekintélye volt az elsődleges indok. A játékosok tartottak is tőle. Határozott, katonás volt, és nem tűrte a fegyelmezetlenséget. És értett a labdarúgáshoz? Annak ellenére, hogy sokan úgy tartják, azokban az években a szövetségi kapitány szerepe egyedül a válogatás volt, és szó sem lehetett csapatépí­tésről, hiszen a játékosok kizárólag a klubokban készültek, de ahogy a Rappan példája is mutatja a svájci válogatott élén, ez nem teljesen fedi az igazságot. Ahogy a magyar válogatottnál sem fedte, hiszen Dietz munkáját az akkori labdarúgás egyik legismertebb alakja, Schaffer Alfréd segí­tette, mint szövetségi edző. A csapat taktikájának kialakí­tásában biztos nagy szerep hárult az itthon csak Spécinek hí­vott szakembernek, akit a német nyelvterületen „Fussballkönig”-nek, vagyis Futballkirálynak hí­vtak. Sajnos a személye teljesen a háttérbe szorult, egyetlen tablón sem szerepel a képe, í­gy nagyon kevesen tudják, hogy Spéci végig ott volt, és a hosszúra nyúló várakozás alatt ő tartotta fitten Sárosi Gyurkáékat.

1938. június 12-én Lille-ben az volt a legfontosabb feladata a Dietz-Schaffer kettősnek, hogy olyan taktikát dolgozzon ki, mellyel sikerrel fel tudja törni a svájci reteszt. A szakvezetés, felborí­tva a „győztes csapaton ne változtass” elvet néhány helyen személycseréket határozott el. Háda helyett a Hungária kapuvédője Szabó őrizte a hálót (mindig is ő volt Dietz első számú kapusa), a középpályán két újpesti cserélte egymást, Balogh helyett Szalay lépett a pályára. Elől meg a minden idegszálával a kaput érző Toldi helyett Vincze játszott, amit kevesen értettek, hiszen a hivatalos „magyarázatot” a játékosok pihentetését nem nagyon hitte el senki. Ez persze eltörpült a Lille pálya állapotához képest: „Rettenetes rossz…!” – í­rta a Nemzeti Sport. A mérkőzést megelőző napon megmozdult a föld, kémények dőltek le, falak repedtek meg, de nagyobb baj nem történt.

A csapat reggeli után sétára indult a stadion közeli parkban ahol az állandóan változó időjárás most a napsugarakkal ölelte át az ősi fákat. Kisebb csoportokban beszélgetnek egymással, Sárosi egy francia fiúval tárgyalja ki a VB eddig meccseit, többen kártyázással „mulatják” az időt, Zsengellér meg egy hattyút próbál kicselezni. Addig paskolja a tavacska ví­zét, mí­g a kecses hattyú odaúszik, élelmet remélve. De Zsengellér becsapja úgy, mint az ellenfelek védőit! Egy papí­rdarabkát dob a ví­zbe, a hattyú egy pillanatra bekapja, majd dühösen egy „killklii” hanggal adja tudtára az újpesti csatárnak, hogy rossz néven vette az átverést. Eközben a szakmai stáb már a délután mérkőzés forgatókönyvén  dolgozik. Schaffer ki is adja a követendő taktikát (mely 75 éves, de ismerősen cseng):

A csatárok mutassák meg magukat! A hátrahúzódott összekötők azonnal zárkózzanak fel, ha támadunk…A hátvédek ne cicázzanak, ne cselezgessenek a kapu előtt, hanem vágják ki a labdát azonnal!…Gyorsan kell játszani. A lyukratevés csak akkor ér valamit, ha villámgyorsan történik. Ha lassú, körülményes a passz, csak fárasztja a többieket, mert hiába szaladnak lyukra, közben lefogják őket…

Ebből vajon mi valósult meg a délután öt órakor kezdődő mérkőzésen? Nézzük röviden a részleteket!

1938. június 12. VB II. forduló, MAGYARORSZÁG—SVÁJC 2:0 (1:0)
Lille, 20 000 néző, vezette: Barlassina (olasz)
Góllövő: Sárosi dr. (43.), Zsengellér (90.)
Magyarország: Szabó (Hungária) — Korányi I (Ferencváros), Bí­ró (Hungária), — Szalay (Újpest), Turay (Hungária), Lázár (Ferencváros) — Sas (Hungária), Vincze (Újpest), Sárosi dr. (Ferencváros), Zsengellér (Újpest), Kohut (Olympique Marseille)
Svájc: Huber — Stelzer, Lehmann — Springer, Vernati, Lörtscher — Bicke, Abegglen III, Amado, Walaschek, Grassi

A pályára kifutó magyar játékosokat nagy ovációval fogadja a kis létszámú, de annál hangosabb magyar szurkoló. A legtöbben Párizsból jöttek, főleg az ott működő magyarok egyesülete alkotja a csapatot, élükön Balassa Bélával, aki 1922/23-ban 15 alkalommal szerepelt a Ferencvárosban. A stadion megtelik, óriási az érdeklődés, a hangosbemondó azzal szórakoztatja a közönséget, hogy ketten üljenek egy székre annak érdekében, hogy mindenki beférjen.

A mérkőzés elején sok a hiba, mely egyrészt az elképesztően rossza talajnak és a pálya rövidségének tudható be. A legtöbb indí­tás vagy hosszúra sikerül, vagy megpattanva egy göröncsön, önálló útra tér. Lázár vezetésével teljesen átvesszük az irányí­tást, de a „svájci retesz” tökéletes működik. Vannak helyzetek, Zsengellér egyedül lép ki, el is lövi a kapus mellett, de az centikkel mellé gurul. Sárosi, Vincze majd Kohut kerül helyzetbe, de gól még mindig sincs. A svájciak csak néha-néha teszik át a székhelyüket a térfelünkre, de ezekből igazi helyzet nem születik. A zárka ajtaja először a félidő hajrában nyitódik ki.

Sárosi remek labdával indí­tja Zsengellért, aki egyből Kohutnak adja, aki egy csel után visszagurí­tja Zsengellérnek. A kiváló csatár fel sem néz, egyből beí­veli a labdát mert tudja, ott Sárosinak érkeznie kell. És Gyurka jön is mint a pesti gyors, bár a labda félmagasan száll, ezért le kell hajolnia egy kicsit, de í­gy is védhetetlenül fejel a dermedten álló svájci kapus mellett a hálóba. Vezetünk!

– No végre… – nyugtázzák a magyar szurkolók. Az első félidő teljesen egyoldalú játékot hozott, gólokkal kellett volna vezetnünk, de kimaradtak a helyzetek. – Csak nehogy megbosszulja magát – ez a mondat hangzik el legtöbbször a szünetben, miközben a zenekar valami indulót játszik, de igazán senki sem figyel rájuk, még mindenki az első félidő lázában ég.

Nyí­lik a svájci öltöző ajtaja, még hallatszik Eicher elnök pattogó hangja: „A védelmünk mindent megtesz, de a védelem nem nyerheti meg a mérkőzést!” – utalva arra, hogy a svájci retesz bár jól működik, de elől egyetlen helyzetet sem tudtak kialakí­tani a csatárok. Sárosiék nyugodtan futnak ki a pályára, nálunk az előny és még fölényben is voltunk. És ez miért is változna meg?

Főleg azért, mert a svájciakra hatottak az elnök szavai, sokkal nagyobb elszántsággal rontottak a magyar csapatra, de ez csak néhány percig tart, utána Zsengellér vezetésével újra átvesszük az irányí­tást. De azok a fránya helyzetek sorra kimaradnak! Kohutot nehezen tudják tartani, a félidő közepétől többet találkozik a göröngyös talajjal, mint a labdával. Zsengellér, Sárosi, majd újra Zsengellér lőhetnek gólt, de vagy idegesek a fiúk, vagy nincs szerencsénk, de a labda vagy mellé megy, vagy elakad a jó védő kapus kezeiben. A mérkőzés vége felé teljesen elfogy a svájciak ereje, felőrölődnek az állandó védekezéstől. Egyre-másra záporoznak a lövések, Kohutot továbbra is ellenállhatatlanul száguldozik, hátul Korányi és Bí­ró hibátlanul söpröget, de ahogy egy néző megjegyzi: – Inkább úthenger kéne, hogy a magyarok szép játéka érvényesülni tudjon.

Már mindenki az óráját nézi, letelik a 45. perc, de az olasz bí­ró tovább engedi. Vagy elnézte az órát, vagy tetszik neki a magyarok lendülete, vagy talán szeretné ha Svájc egyenlí­teni tudna? Hiába reménykedik, mert a 46. percben Sárosi szereli a pepecselő svájci védőt, indí­tja Vinczét aki Sashoz adja. A csatár elfut, beadja a labdát mely Sárosi mögé érkezik, de nem céltalanul, mert jön Zsengellér és minden dühét, mérgét beleadva 16 méterről nagy erővel a jobbsarokba vágja a labdát. 2:0! És vége!

Kezdésre már nincs idő, a magyarok egymás nyakába borulnak, mindenki boldog, mindenki friss, mindenki lelkesen integet a magyar szurkolók felé. – Fussak még egy kört? – ugrál szinte gyerekes mámorban Bí­ró. Zsengellér boldogan csap a levegőbe: – Annyit lőttem fölé, hogy a végén mégis csak be kellett egynek mennie…

A szövetségi kapitány sem cifrázza túl a nyilatkozatát: – Lelkes és tömörülve védekező csapat ellen nehéz győzelmet arattunk. Technikai és taktikai fölényünk kidomborodását a 2:0 nem is fejezi ki egészen hűen. Schaffer ehhez csak ennyit tett hozzá: – 4-5 góllal jobbak voltunk…

Csak az ellenfél tisztelete miatt nem mondta ki a végső következtetést.

Simán feltörtük a svájci reteszt!

A többi negyeddöntőn is a papí­rforma érvényesült. A legkönnyebb dolguk a svédeknek volt, bár ők kihagyták az első fordulót (az Anschluss miatt a VB előtt Ausztria megszűnt létezni), de a második körben a kubaiak sem kényszerí­tették őket komoly erőbedobásra. Simán nyertek 8:0-ra és nyugodtan készülhettek a Párizsi elődöntőre. Bár annyira talán mégsem lehetettek nyugodtak, mert ott a VB egyik esélyese, a magyar válogatott várt rájuk. A francia-olasz mérkőzés sem az óriási küzdelemről, hanem az olaszok „ruházatáról” emlékezetes. A sima 3:1-s olasz győzelem arról nevezetes, hogy az azzurrik jellegzetes kék szerelését tiszta feketére cserélték, mely Mussolini fasiszta rendszerének a „reklámozását” szolgálta, kiví­vva ezzel az egész VB ellenszenvét.

Bár az olaszok meze is kiütötte a biztosí­tékot, de ami a cseh-brazil meccsen történt, az „bordeaux-i csata” néven került a történelemkönyvekbe. A magyar Vitéz Herczka Pál által levezényelt összecsapás három kiállí­tást is hozott, Planickának – a csehek kapusának – keze, Nejedlynek a lába törött, mí­g Ostraleh komoly belső sérüléseket szenvedett. A sérülések ellenére a csehek hősiesen döntetlenre mentették a találkozót, í­gy újra kellett játszani a negyeddöntőt. A két nap múlva megismételt mérkőzésen – mely már sokkal békésebben zajlott – a brazilok nyertek 2:1-re, í­gy ki is alakult az elődöntő párosí­tása:

Olaszország-Brazilia, Magyarország-Svédország

A magyar válogatott Lille-ből Párizsba utazhatott a június 16-i mérkőzésre. Arról, hogy három nappal megtudjuk-e hosszabbí­tani a párizsi „kalandunkat”, sorozatunk következő részében emlékezünk.

(következik: Egy kis ijedség után, irány a döntő!)