Rácz (Z)Cár a Fradiban

Előszó

Az Úr 1991-es esztendejében egy ember érkezett hozzánk a Tisza túlsó partjáról. Valamikor jött az innenső oldalról is valaki, Móricz Zsigmond regényének szárnyán Nagosligetről, ő a boldog ember volt. Rácz László, a futballista, nem boldog emberként érkezett. Jött a Szovjetunióból szovjet állampolgárként, mint magyar, negyvennyolcszoros szovjet válogatottként Kijevből, de gyökerei nem olyan messziről valók, csak a Tisza felső vidékéről.

Az érkezése előtt is hallottunk már róla. Hogyne hallottunk volna, csak akkor még a szemérmetes magyar sportsajtó Rac-nak í­rta a nevét. Ki merte volna akkortájt kimondani, hogy Rácz László református magyar gyerek. Csak éppen a történelmi igazságtalanság fátyla alatt lett ö Rácz helyett Rac – magyar helyett szovjet honpolgár.

De mindez már a múlté, Rácz László itt van Budapesten, a Ferencváros labdarúgójaként. Emlí­tettem már, hogy nem boldog emberként jött. Nemcsak dicsőségét hozta magával, hanem bújait-bánatait is, sérülést, betegséget, megannyi gyötrelmét az életéből. Bizony egy hí­res, ünnepelt sztár élete sem fenékig tejfel. Azt hittük jön, lát és győz. Ehelyett jött, szenved és lábadozik. Bí­zunk benne, hogy nevét mielőbb ott találjuk a Ferencváros kezdő csapatának névsorában. Aki ismeri ezt a fiatalembert, tudhatja, nem rajta múlik. Szerencsés ember Rácz László, hogy bajainak közepette – ennek a könyvnek a létrehozásában, amelyet most kezében tart az olvasó – egy olyan jó tollú sportújságí­róval találkozott, mint Török Ferenc. Aki Rácz Lászlónak nemcsak a játékosmúltja iránt tanúsí­tott érzékenységet, de figyelt a mögöttes világra is. Több ez a kötet, mint egy igényesen megfogalmazott emberi portré, mert ott van érdekes, izgalmas mögöttesként az a világ is, amelyből Rácz László vétetett, í­gy lett egy futballista életének krónikája történelmi, társadalmi körkép is. Ha valakit érdekelnek az élet mélyebb összefüggései, Török Ferenc kötetét Rácz Lászlóról nagy élvezettel lapozhatja, olvashatja.

Mi történt a kijevi Dinamó kulisszái mögött, ki is az a Lobanovszkij – mekkora drámába illő feszültség -, akitől emberileg, labdarúgó-játékosként Rácz László a legtöbbet kapta, de akinek az élete legkegyetlenebb szenvedéseit is „köszönheti” ? A könyv nemcsak egy ember, egy világhí­rű labdarúgó gyorsfotója. Azzal több Török Ferenc munkája, mint a szokványos labdarúgóportré-kötetek, hogy vállalkozik a nagy kérdés megválaszolására is: miféle világ volt az, és ma is miféle világ az, amely segí­tett Rácz Lászlónak csaknem tí­z éven át a világhí­rnév szárnyain a legmagasabbra eljutni. Úgyhogy mi mást jelenthetek, a könyv körül minden rendben van! Csak egyvalami hiányzik azért mégis, de nagyon. Rácz László neve az FTC összeállí­tásából. Meg a régi erények újbóli felcsillanása, Rácz László-passzok, cselek, indí­tások, gólok, az ő góljaival szerzett győzelmek. Hátha ezzel a könyvvel is sikerül minél közelebb hozni ezt a várt, remélt időt. Bí­zzunk benne közösen, akik szeretjük öt, a messze földről érkezett máig is magyart, aki a történelem tréfájából érkezett haza, ide hozzánk, a Fradi-pályára. Fogunk mi még Rácz Laci-góloknak tapsolni.

Adja Isten, hogy mielőbb í­gy legyen!

.

1991. október

VÉGH ANTAL

***

(Részletek a könyvből)

.

Reptéri monológ

Azon a februári estén, amikor kiszállt a Ferihegyen landoló repülőgépből, már tudta: soha nem tér vissza Kijevbe, a Szovjetunióba. Legalábbis nem szovjet állampolgárként. Elege volt az ottani életből, a terrorból, a kí­méletlen hajszából, a nincstelenségből, az üres üzletekből, a telefonlehallgatásokból. Történjék bármi, de ő oda már csak a családjáért megy. Második gyereke nem lesz szovjet állampolgár. Itt marad, letelepszik, és ha egyik magyar csapatban sem számí­tanak rá, legfeljebb taní­t majd egy iskolában. Esetleg edző vagy menedzser lesz, de a Reszpublika stadionba nem fut ki többet a Dinamó Kijev sárga-kék mezében.

Amint a kijárat felé lépdelt, eszébe jutott sok minden. A külföldi utak, az egész éves edzőtáborozások, a bezártság. Az, hogy szinte nem is embernek tekintették őket, hanem robotoknak, akiknek kötelességük volt teljesí­teni a felülről jött utasí­tásokat. Volt olyan év, hogy a 365 napból mindössze ötvenet töltött otthon a családdal, a többi mind edzőtábor, utazás, mérkőzés.

És mit kapott cserébe?

Még ha jobban is élt, mint egy átlag szovjet, még ha volt is lakása, kocsija -akkor is. Ha felesége nyitás után tí­z perccel ment le vásárolni, már nem volt tej, nem volt kenyér kisfiának, Lacikának. Rohangálhatott szinte egész nap, hogy ismeretségei révén beszerezze, amire szükségük volt. Ehhez képest hogyan él egy hozzá hasonló nyugati sztár?

Ő is szeretne harmincévesen végre révbe érni.

Az is átvillant az agyán, hogy amikor külföldre mentek, mindig behí­vatták a csapatot a pártházba, és ott a KGB-ügynökök kioktatták őket: rendesen viselkedjenek, a Szovjetunióról csak szépeket mondjanak, és késsel-villával egyenek. Minden lépésüket figyelték.

1985-ben San Diegóban voltak teremtornán. Találkozott két amerikában élő magyar futballistával, Tóth Zoltánnal és Visnyei Gyulával. Nem ismerte őket, de amikor azok megtudták, hogy ő is magyar, odamentek hozzá, váltottak néhány szót és megbeszélték: este elmennek a városba. A vezetőknek nagyon nem tetszett, hogy szóba állt két amerikaival. Pedig semmi rendkí­vülire nem készült. Esze ágában sem volt kint maradni, esze ágában sem volt elhagyni a családját, mert már akkor tervezte: mihelyt lehet, Magyarországon telepszik le.

Egyik ámulatból a másik esett, ahogy sétáltak a fényárban úszó utcákon, a gyönyörű, áruktól roskadozó kirakatok előtt. Ilyet még nem látott.

Beszélgettek sok mindenről a két fiúval, majd amikor kigyönyörködte magát, visszament a szállóba. Nem akart találkozni senkivel, főleg nem a csapatvezetőkkel, akik a hallban tartották figyelőszolgálatukat. Úgy döntött, a hátsó bejáratot választja. Amint belépett az ajtón, szemben találta magát a pályaedzővel, aki azonnal nekiszegezte a kérdést: „Hát te hol voltál, miért nem vagy a szobádban?” Szó nélkül elment mellette, beszállt a liftbe és pihenni tért. Tudta, érezte, egész éjjel ott őrködött valaki a szobája előtt. Kapott egy rossz pontot, mert a KGB-ügynök jelentést í­rt a felsőbb vezetésnek az amerikai útról és azt is belevette: Rácz László két amerikai futballistával barátkozott.
Csak azt sajnálja, nem jött, nem jöhetett előbb. Talán, ha már évekkel ezelőtt Budapestre érkezett volna, akkor nem betegszik meg, akkor most minden jobb, minden könnyebb lenne. De hát, amí­g Lobanovszkij volt az edző, szó sem lehetett ilyesmiről. Az idény végén aztán lejárt a szerződése, és bár hí­vta több csapat is – jugoszláv, török, francia, angol -, az elnök kijelentette: ingyen csak Magyarországra engedi el. Már elkészültek a papí­rok, már minden a helyére került, már indult volna a Fradihoz, amikor ví­rusfertőzést kapott. Egy hónap kórház, egy hónap félelem, egy hónap rettegés. Meggyógyul-e? Játszhat-e még egyáltalán?

Idén január 2-án éjjel lett rosszul. Rázta a hideg, szédült, lábra sem tudott állni. Kétszer is telefonáltak a mentőknek, de csak négy óra múlva – reggel 6 órakor – érkeztek meg. Semmit nem csináltak. Adtak egy injekciót és elmentek.

„Ha nem lesz jobban, majd visszajövünk” – mondták. Értesí­tette a Kijev orvosát, segí­tsen! Délelőtt visszajött a mentő, megmérték a vérnyomását és bevitték egy kórházba. Ekkor már épp, hogy mozdí­tani tudta a kezét és a lábát. „Megbénulok?” – villant át az agyán.

„Ami a kórházban fogadott, az siralmas volt. Heten voltunk összezsúfolva egy kis szobában. Meg kellett volna röntgenezni, de nem működött a gép. Infúziót javasolt az orvos, de csak egy üveggel volt belőle a kórházban. Várni kellett, mí­g hoztak valahonnan. Ezt én nem bí­rom ki. Szóltam Klárikának, ismét kérje meg a csapat orvosát, intézkedjen. Pótággyal betettek hatodiknak egy kórterembe. Megvizsgáltak, az orvos azonnal injekciót javasolt. Méghozzá húsz köbcentit. Csakhogy ilyen nagy fecskendő nem volt. Négyszer ötöt adtak. A tű végig ott volt bennem és közben cserélték a fecskendőt. Mennyivel jobb dolga volt Szása Baragyuknak, aki a Dinamó Moszvából került a Schalke 04-hez. Megsérült az egyik mérkőzésen, kórházba került. Egyágyas, zuhanyzós, telefonos szobában ápolták, a nővérek, orvosok lestek minden gondolatát.

Estére már nem éreztem a bal oldalamat.

A klinikai körülményektől még betegebb lettem. Egy hétig bénán feküdtem, közben pedig várt a Fradi. Az az együttes, amelyik Magyarországon a legnépszerűbb. Szüleimnél, Kárpátalján, mindig a magyar tévét néztem. Kí­vülről tudtam a Fradi összeállí­tását. Láttam milyen fantasztikus a közönségük, hogy majdnem mindig telt ház előtt játszanak. Nekem nagyon fontos a közönség, az ő biztatásuk, szeretetük. Kijevben megszoktam, hogy zsúfoltak a lelátók. Nem is tudnék olyan csapatban játszani, amelynek csak négyezer szurkolója van. A Fradi az más. Nyilasi az edző, itt játszott Albert Flórián is, vajon akarják-e, ezek után, hogy a játékosuk legyek? Már nem vagyok beteg. Másfél hónapig nyomtam az ágyat. Kicsit legyengültem, de hamar összeszedem majd magam. Amikor megjött a Ferencvárostól a repülőjegy és az üzenet, hogy várnak, attól kezdve csak az aláí­rásomat gyakoroltam: Rácz László. Nem Vaszilij Rac.

Remélem nem hiába.

Ez már itt az útlevél- és vámvizsgálat. Az egyik határőr megismer. Nem is gondoltam erre. Szorongatja a kezemet és azt mondja, örül, hogy itt fogok játszani és főleg annak, hogy a Fradiban. Csak már ott tartanánk, gondolom magamban. Aztán már nincs idő meditálni. Újságí­rók és fotósok jönnek felém. Erre sem számí­tottam. Kérdeznek mindenfélét, mondok egy-két rövid mondatot, majd Magyar Zoli, az FTC ügyvezető igazgatója nyújtja felém karját és azt mondja: Isten hozott.

Ekkor döbbenek rá: nem külföldre jöttem – hazaérkeztem.

.

Nem zsákbamacska

Az Üllői úti székházban minden elő volt készí­tve az új sztár fogadására, a zavartalan tárgyalásokhoz. Nagyon megkönnyí­tette a helyzetet, hogy a Dinamó Kijev elnöke, Viktor Bezverhij í­rásban is megerősí­tette: Rácz László Magyarországra ingyen szerződhet. A kiváló középpályás kilenc évig volt erőssége a kijevi együttesnek és a szovjet válogatottnak. Régi tervei között szerepelt, hogy Magyarországon folytatja pályafutását. Megbecsülésének jeléül az ukrán klub egyetlen fillért sem kért Ráczért.

Szép gesztus volt ez az elnök részéről. Rácz iránt nagy volt az érdeklődés, több külföldi együttes hí­vta, és nem kis összeget í­gért érte. Amikor például három hónapra kölcsönadták az Espanolnak, a spanyolok 140 ezer dollárt fizettek a kijevieknek. Bezverhij decemberben, a bajnokság végén adta meg az engedélyt, hogy Rácz tárgyalhat és ellenszolgáltatás nélkül igazolhat bármelyik magyar csapathoz. Tehát téves az a felvetés, amely szárnyra kell. miszerint Rácz már korábban beteg volt és nem kellett senkinek. Sokkal inkább reális az, hogy amennyiben az adminisztrációs teendők nem húzódnak el, és – ahogy azt a Fradi szerette volna – már november végén, december elején Budapestre érkezik, akkor talán nem dönti ágynak a betegség, amely egy súlyos megfázás következménye lett.
A zöld-fehér szakosztály vezetői egy 26 pontos szerződéstervezetet készí­tettek, és már február 18-án délelőtt elkezdték a tárgyalásokat Ráczcal. A Ferencvárost Albert Flórián elnökhelyettes, dr. Szí­vós István elnök, Magyar Zoltán ügyvezető igazgató és a Fradi jogászai képviselték. Rácz László rokonával, Kutlán Andrással érkezett a megbeszélt időpontban a Fradi-pályára. Elérzékenyülve nézte a stadiont, az épületet, a lelátókat. Mintha maga sem hitte volna: ez lesz új otthona, új csapata.

A tárgyalások szí­vélyes, korrekt hangnemben zajlottak. Egyik félnek sem volt teljesí­thetetlen követelése. A középpályás lakást, kocsit és tisztességes fizetést, megélhetést kért, amelyet a klub szponzorok segí­tségével – Amero Hun Kft. és Viktória ügynökség – teljesí­tett is. Rácz korrektül bemutatta orvosi zárójelentését a jelenlévőknek. Bár betegségéről tudtak a szakosztály vezetői, azért a kórházi papí­rról kikérték a Sportkórház illetékeseinek véleményét. Alapos orvosi vizsgálat következett, aminek végeredménye: Rácz egészséges, futballozhat.

Ezután következett a legörömtelibb pillanat, a két és fél éves szerződés szentesí­tése. Először í­rta le úgy nevét: Rácz László. Mindkét fél elégedett volt. A Fradi azért, mert igazolt egy világsztárt, Rácz azért, mert végre teljesült régi álma és Magyarországon, magyar együttesben játszhat. Elintézett még néhány apróságot, aztán indult családjához, szüleihez elmondani az örömhí­rt. Nagy volt a visszhangja, amikor kiderült: ezentúl az Üllői úton rúgja a labdát a nagyvennyolcszoros szovjet válogatott Rácz László.

Kevesen tudták, hogy a Ferencváros vezetése már több éve kacérkodott azzal a gondolattal, hogy Ráczot megszerezze. A megvalósí­tást nehezí­tette, hogy más magyar klubok is szemet vetettek a villámléptű baloldali középpályásra.

– Lacihoz régi kapcsolat fűz – mondja Magyar Zoltán, az FTC akkori ügyvezető igazgatója. – Amikor a Dinamó Kijev átutazott Magyarországon, mindig az Üllői úton edzettek, és ilyenkor sokat beszélgettem vele. Ő már korábban is jelezte: szí­vesen lenne a mi játékosunk, de sajnos a politikai helyzet ezt eddig nem tette lehetővé. Tavaly ismét szót váltottunk erről, és ha a Dinamónak nem ilyen zsúfolt a programja, már novemberben megállapodhattunk volna. Ha előbb jön hozzánk, talán ez a csúnya betegség is kimarad az életéből.

– Miként sikerült megállapodni a kijevi vezetőkkel?
– Meglepően jó partnerek voltak, nem gördí­tettek akadályt Laci távozása elé. Méltányolták: tí­z évet játszott náluk, és azt, hogy már csak ő maradt a régi nagy csapatból. Abból, hogy a miénk legyen, kicsit presztí­zskérdést is csináltunk, hiszen nagy volt érte a versengés. Játékosaink is meglepődtek, amikor megtudták: hozzánk igazol.

– Mikor és mit tudtak betegségéről?
– Szóban már a múlt év végén megállapodtunk, és abban maradtunk, hogy január első hetében érkezik Pestre. Sajnos a betegsége közbeszólt. Mindent tudtunk, hiszen naponta beszéltünk telefonon feleségével, amikor pedig kijött a kórházból, ő is felhí­vott bennünket. Korrektül elmondta mi történt, és azt is: hozza a zárójelentést, nehogy zsákbamacskát vegyünk. Tudja, hogy nagy a tét, ezért nem szeretné, ha azt hinnénk: be akar csapni bennünket. Mielőtt aláí­rtuk a szerződést, alapos orvosi vizsgálaton vett részt. Ekkor derült ki, hogy legalább három hónapnak kell eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön: maradt-e szövődmény a szervezetében, és egyáltalán sportolhat-e.

– Amikor nyilvánvalóvá vált, milyen betegsége volt, gondoltak arra, hogy nem szerződtetik, hogy lemondanak róla?
– Nekünk eszünkbe sem jutott, de volt olyan közhangulat, amely erre kapacitálta a Ferencváros vezetőit. De mi ezt figyelmen kí­vül hagytuk. Úgy véltük: Rácz már korábban elkötelezte magát hozzánk, kiváló játékos, rendkí­vül szimpatikus, szerény ember, tehát nekünk kötelességünk megadni neki a lehetőséget, hogy talpra álljon. Természetesen arra is gondoltunk, mi lesz, ha nem sportolhat. Ez esetben is minden segí­tséget megkapott volna tőlünk, és pont az előzőek miatt, mert velünk korrekt volt. Biztos vagyok benne, hogy akár mint játékosfigyelő, akár mint a fiatalabb korosztállyal foglalkozó edzők segí­tője is, hasznosí­thatta volna képességeit.

– Milyennek ismerte meg?
– Igazi sportember. Mindent a focinak rendel alá. Örülök, hogy kezd magára találni, mert magatartásával és tudásával is hasznára lehet a társaságnak.

.

A gyógyí­tás titkai

Amikor Rácz László visszatért Kijevből, még nem tudta, olyan tortúra vár rá, amely idegileg, fizikailag egyaránt megviseli. Eleinte csak könnyí­tett edzéseket végzett. Már-már úgy érezte, teljes értékű, amikor újabb orvosi vizsgálat következett. Azt hitte, egy-két napig tart csupán, hogy megállapí­tsák: nincs szövődmény a szervezetében, és semmi akadálya nincs játékának.

De nem í­gy történt.

A Sportkórházban úgy vélték, mivel elég különleges esetről van szó, végezze el a szükséges vizsgálatokat az erre illetékes Neurológiai Klinika. Szóltak Rácznak, másnap edzés helyett oda menjen. Ment, cseppnyi harag sem volt benne. Megértette a vezetőket: nemcsak azért küldik újabb kivizsgálásra, hogy magukat megnyugtassák, hanem mert rá is vigyáznak. Akkor lett csak kedvetlen, amikor az általa elképzeltnél tovább tartott a kontroll. Hol egy hétig feküdt a klinikán, hol két napig, közben persze nem edzhetett. Idegileg és fizikailag is egyre rosszabb állapotba került. Ráadásul szárnyra keltek különféle mendemondák. Ilyen beteg, olyan beteg, ezért nem játszik, azért nem játszik. Csak fokozta a bizonytalanságot, hogy a vizsgálatokat végző orvosok nem nyilatkoztak, í­gy hát tovább folyt a találgatás.

Szerencsére a Fradinál a játékosok és a vezetők mit sem törődtek a pletykákkal, a rémhí­rekkel. Bí­ztak Ráczban.
Bí­ztak abban, hogy elkápráztatja ő még a Fradi-közönséget. Akárhogy is volt, a játékost egyre inkább zavarta a körülötte zajló hercehurca. Az sem vigasztalta, hogy úton-útfélen megállí­tották, érdeklődtek hogyléte felől. Már az is idegesí­tette, amikor autogramot kértek tőle, amikor biztatták, bátorí­tották. Még a kórházban volt, amikor elhatározta: ha rövidesen nem kap megnyugtató választ, abbahagyja a focit. Szerződést bont és inkább dolgozik testnevelő tanárként, mintsem, hogy ilyen kétségek között éljen. „Megértem én, ha azt mondják a Fradiban: nekünk beteg ember nem kell. Csak már mondjanak valamit” – érvelt magában.

De az Üllői úton nem mondtak ilyet. Türelmesek voltak, és amikor megkapták az orvosi leleteket, amikor is bizonyossá vált, teljesen egészséges, sportolhat, Ráczcal együtt örültek. Csák hát közben ment a bajnokság. S akit nagyon várt a közönség, az az edzések helyett a kórházakba járt, í­gy szó sem lehetett arról, hogy a hajrában, vagy akár a Magyar Kupa döntőjében pályára léphessen. Ettől függetlenül fellélegzett mindenki, hiszen kiderült: nincs szövődmény a szervezetében, teljes értékű edzéseket végezhet, nem kell gyógyszereket szednie és csak akkor kell orvosi vizsgálaton részt vennie, amikor az a játékengedélyéhez kell.

Meggyőződésem, korántsem lett volna ilyen negatí­v visszhangja Rácz László betegségének, ha az illetékesek idejében pontos tájékoztatást adnak, mi is történt valójában a kitűnő labdarúgóval. A ferencvárosiak azért nem beszéltek, mert nem akarták, hogy kikezdjék őket: beteg játékost vettek. Ám pont azért történt ez meg, mert nem tudott senki semmit. A Sportkórház illetékesei azért nem mondták el, mi is az igazság, mert várták az újabb, alaposabb vizsgálat eredményét. Ráadásul az ő titkolódzásuk is újabb lavinát indí­tott meg. Mindez elkerülhető lett volna, ha akár a Fradiban, akár a Sportkórházban azt mondja valaki: kérem, Rácznak ez és ez volt a baja, de már meggyógyult, edzhet. Ehelyett hosszú ideig csak olyan hí­rek jöttek, hogy Rácz megint kórházban van, megint vizsgálják. Ennél többet senki nem mondott. Lassan elfogyott mindenkinek a türelme, de legfőképpen a játékos sí­nylette meg. A történtek annyira megviselték, hogy a tavaszi idényben már pályára sem léphetett. Pedig amikor megérkezett, még volt esély erre.

Mivel egyetlen orvos sem nyilatkozott még a Rácz-ügyben, kí­váncsi voltam, mit mond dr. Csanda Endre professzor, a Neurológiái Klinika igazgatója az esetről. A professzor úr 1975 óta irányí­tja az intézetet, igazi szaktekintélye a mozgásszervi és a szervi idegrendszeri betegségeknek. Tagja több külföldi idegorvos-társaságnak, a Neurológiai Világszövetség alelnöke is volt, évente legalább húsz tudományos előadást tart különböző országokban. A klinikán 22 orvos dolgozik és 100 kórházi ágy van. A betegek nagy része gyógyultan távozik az intézetből.

Amikor telefonon bejelentkeztem a professzor úrnál, nem örült túlzottan érdeklődésemnek, de nem is volt elutasí­tó. Ettől függetlenül vállalta a beszélgetést, pedig épp egy tudományos konferenciára készült. Ottjártam előtt nem sokkal volt nála Rácz László kontrollvizsgálaton.

– Csak a legjobbakat mondhatom. Jó erőnlétben van, lelkileg, idegileg kiegyensúlyozott. Megszűntek a mozgásszervi panaszai. Minden végtagja egyformán jól működik, jó erőben van, reflexei kitűnőek.

– Bizonyára ön is halott arról a sok mendemondáról, ami Rácz betegsége kapcsán szárnyra kelt. Mi indokolta, hogy a korábbi sportkórházi vizsgálat után – amely jó eredményt hozott – önök is kivizsgálják a labdarúgót?
– Az ilyen jellegű betegségeknél maradhatnak szövődmények. Ezt szerettük volna teljes mértékben kizárni a sportorvos kollégákkal. Azért, hogy fokozatosan, megfelelő terheléssel végezze az edzéseket, és visszanyerje erejét, testsúlyát. Indokolta még az újabb kivizsgálást az is, hogy egy nagyon hiányos, semmitmondó zárójelentést hozott magával Kijevből. Jóformán annyi kiindulópontunk volt csak, amit ő maga elmondott, hogy megfázott és január 2-án rosszul lett. Azt is tőle tudtuk meg, hogy láza nem volt. í­gy valószí­nű az a feltételezés: ví­rusfertőzés okozta megbetegedését. Szerencsére a vizsgálataink is a korábbi tényeket igazolták: Rácz László egészséges, mihelyt jó formában lesz, játszhat.

– Ha jól értem önt, akkor a megfázás, a legyengült szervezet jó táptalaja volt egy ví­rusnak. A köztudatban viszont az a hí­r járja, hogy a csernobili katasztrófának az utóhatása volt ez a betegség!
– Bármennyire is fejlett az orvostudomány, nincs olyan biztos vizsgálati módszerünk, amely a ví­rusfertőzés eredetét bizonyí­tani tudná. De egy súlyos megfázáshoz hozzátartoznak az olyan agyvelőgyulladások, amelyekben Rácz László is szenvedett. Ennek sokféle formája van, és a tüneteket, a betegség lefolyását figyelembe véve, ez a legvalószí­nűbb. Csernobil szóba sem jöhet, hiszen a betegség lokalizációja, a tünetek jellege, a fellépésük időpontja és lefolyása, ennek mind ellentmondanak. Arról nem is beszélve, hogy ilyen alapon valamennyi kijevi játékos vagy ott élő ember beteg lehetne.

– Ne vegye sértésnek a kérdést, de nem értem: ha ilyen nyí­ltan lehet beszélni erről, akkor eddig miért volt szükség a titoktartásra? Nem gondolták, hogy ezzel ártanak Rácznak, az egész ügynek és egy pletykaáradatot indí­tanak el?
– Elzárkózásunknak elsősorban az volt az oka, hogy a vizsgálat időszakában mi is bizonytalanságban voltunk. Ehhez jött, hogy úgy vettük észre, akik Rácz állapota, betegsége felől érdeklődnek, azokat nem a jó szándék vezérli, hanem szenzációt keresnek. De a döntő az volt, hogy mi is haboztunk a tünetek értékelésében és megí­télésében. Szükségünk volt egy bizonyos időre, amí­g kialakul a véleményünk, amí­g fix pontot találunk. Mí­g ez nem volt meg, addig káros, ártalmas lett volna bármit is nyilvánosságra hozni. Arról nem is beszélve, hogy ilyen esetekben kell a beteg és az egyesület hozzájárulása is.

– Miért ilyen hosszadalmas a betegség eredőjének megállapí­tása, a kivizsgálás?
– Mint már mondtam: a zárójelentés hiányos volt és igazából nem is értettük, pedig oroszul kiválóan beszélő munkatársaim vannak. Nem voltak laboratóriumi leletek, amelyek kiindulópontot jelentettek volna. A másik ok: különösen akkor vannak diagnosztikai gondok, ha a laboratóriumi eredmények, a computertomográfiai vizsgálatok egymásnak ellentmondanak. De ez a betegnek jó, mert csak a súlyos állapotok egyértelműek. Alapos, meggyőző tényekre van szükségünk ahhoz, hogy a betegről teljes, megnyugtató képet kapjunk.

– Mit í­rtak a szovjet orvosok a zárójelentésbe?
– Az idegrendszer több gócban való érintettségét jelölték meg betegségnek. Semmi olyan konkrétumot nem tartalmazott, amely kiindulópont lehetett volna számunkra.

– Az ön véleménye szerint, Rácz Lászlónak agyvelőgyulladása volt. Mások agyhártyagyulladást emlí­tettek. Mi a különbség a kettő között?
– Az agyhártya, az agyat borí­tó hártya gyulladása, az egy teljesen egyértelmű kórkép, könnyen lehet diagnosztizálni. Ugyanis az agyví­z vizsgálata ez esetben könnyebb, mint az agyszöveté, amelyet agyvelőgyulladásnak nevezünk. Ez jelent nagyobb gondot. Nem a betegség jellegére gondolok, hanem a regisztrálására. Ezek a gyulladások legtöbbször ví­rus eredetűek. Egy legyengült szervezet általában könnyebben fázik meg, könnyebben kap meg bármilyen betegséget.

– Elképzelhető, hogy egy fizikai túlterhelés, idegi fáradtság is hozzájárult az agy velőgyulladáshoz?
– Igen, ez elképzelhető. Közismert, hogy a kijevi játékosok milyen túlhajszoltak voltak.

– Amikor felhí­vtam önt telefonon és lehetőséget kértem egy interjúra, azt mondta: nem biztos, hogy ez használ Rácznak. Miért?
– Óvatosak vagyunk. A beteg érdekeit kell elsősorban figyelembe vennünk. De végül is nincs ebben semmi titok és most jó is, hogy beszélünk erről.

– Milyen gyógyszereket kapott Rácz a klinikán? Szükség volt-e valamilyen utókezelésre?
– Nem. Csak általános erősí­tő tablettákat, vitaminokat szedett. Főleg a megfigyelés volt a fontos, hiszen mindkét betegségnek lehetnek utóhatásai. Az agyhártyagyulladásnak olykor kifejezetten drámaiak. Az agyví­z felszí­vódásának zavara miatt néha keringési akadály és mozgásszervi tünetek jelentkeznek. Szerencsére ez esetben ilyenről szó sincs.

– Miként befolyásolhatja Rácz László pályafutását ez a betegség?
– Minden jel arra mutat, hogy nincs szövődmény és remélhetőleg í­gy is marad, vagyis ma már teljes értékű labdarúgó a ferencvárosi középpályás. Eleinte két hetente ellenőriztük állapotát, de ezután csak akkor kell hozzánk jönnie, ha valamilyen rendellenességet érez, valamilyen panasza van.

– Ismerte ön Rácz Lászlót korábban is? Amikor bejött önhöz, tudta ki a beteg?
– Hogyne. Többször láttam játszani. Esztétikus mozgásával, kiváló indí­tásaival még a szovjet válogatottból is kitűnt. Nem hittem volna, hogy egyszer a betegem lesz. Illetve, hál’ isten, már csak volt…

Elköszöntem a professzor úrtól és közben arra gondoltam: talán megelőzhető lett volna, hogy egy már egészséges ember a körülötte kialakult helyzet miatt essen ismét letargiába, legyen kedélybeteg, hogy krónikus önbizalomhiányban szenvedjen.

.

Mélyponton…

Teltek a napok, a hetek. Rácz hol teljesen kedvetlenül, hol valamivel jobb hangulatban végezte az edzéseket. Közben pedig sóvárogva nézte a bajnokin, a Magyar Kupa küzdelmeiben pályára lépő társait. Azzal vigasztalta magát, hogy majd ősszel, majd a bajnoki nyitányon megmutatja, nem véletlenül volt csaknem ötvenszer válogatott, nem véletlenül versengtek érte a nyugati profi klubok. Van még benne jó néhány év, lesz ő még a közönség kedvence az Üllői úton.

Nem volt nála szorgalmasabb játékos a Fradi-pályán, de népszerűbb sem. Nem tudott úgy edzésre menni, nem tudta úgy elkí­sérni a csapatot egy-egy mérkőzésre, hogy ne rohamozták volna meg autogramért kicsik, fiatalok, idős focirajongók. Jószerivel még meg sem melegedett Pesten, de már tucatnyi levelet kapott naponta. Volt, aki csak aláí­rást kért tőle, volt, aki fényképet is, voltak akik születésnapjára gratuláltak, mások mielőbbi gyógyulást kí­vántak.
Amennyire örült a sok szeretetnek, annyira bántotta is, hogy nem tudja viszonozni, gólokkal, játékával megköszönni azt a rengeteg törődést, amit kap. Nyilasival szinte rendszeres konzultációt folytatott. A vezetőedző türelemre intette, s egyúttal bátorí­totta is: bí­zik benne, számí­t rá. Ne törődjön azzal, ki mit mond, csak eddzen. Van mit pótolnia. Több hónapot kihagyott, s nemcsak idegileg, hanem fizikailag is a mélypontra került.

– Javában tartott a téli alapozás februárban – elevení­ti fel az első találkozást Nyilasi Tibor -, amikor egyik nap jön Magyar Zoli és azt mondja: „Itt van, megjött Rácz Laci, a Fradi játékosa lesz.” Nagyon megörültem, hiszen az ő neve fogalom. Egy ilyen játékost a világ bármelyik klubcsapata, válogatottja tárt karokkal vár. Óriási segí­tség lesz nekünk. Sajnos betegsége, illetve az azt követő időszak, amikor egyik orvostól a másikhoz küldték, az, hogy egyes újságok valósággal sárba tiporták, nagyon megviselték, megnehezí­tették a beilleszkedést.

– Látta őt korábban játszani? Mi az erőssége?
– Fantasztikus bal lába van. Emellett nagyon gyors, kitűnően lát a pályán. Úgy indí­tani mint ő, negyven-ötven méteres keresztlabdákat adni, csak nagyon kevesen tudnak. Játékával teljesen betölti a bal oldalt, és a támadásokon kí­vül még a védőmunkából is kiveszi a részét. Kiválóan képzett labdarúgó. De azt hiszem, ezt senkinek nem kell bizonygatnom, hiszen valamennyien tudjuk, erőssége volt a Kijevnek és a szovjet válogatottnak.

– Már régen egészséges, miért ilyen nehezen áll talpra?
– Nagyon zárkózott, folyton emészti magát valamiért. Az az igazság, hogy az a susmus sem tett jót neki, ami a második orvosi vizsgálatot követően körülvette. Valósággal padlóra került. És ebben mi is hibásak vagyunk. Dugdostuk, titkolóztunk a betegségéről. Pedig nem kellett volna.

Befejeződött az 1990-91. évi bajnokság a Fradinak egy ezüstérem és egy kupagyőzelem jutott. A tavasz végül is úgy telt el, hogy Rácz nem tudta megmutatni magát a zöld-fehér hí­veknek. De azért, amikor a csapat szabadságra ment, sokakban élt a remény: majd ősszel, az új bajnokságban lesz nekünk egy Rácz Lacink.

És í­gy tervezte ő is. Szabadságának elején Kijevbe is ellátogatott. Néhány iratért ment. De valósággal menekült onnan. Nem gondolt a sok sikerre, a zúgó tapsokra. Valaki megállí­totta az utcán. „Vaszilij, igaz, hogy visszajön?” „Nekem már Magyarország az otthonom” – válaszolta.

Útban Fancsika felé csak azt járt a fejében, hogy maradéktalanul elvégzi majd azokat az edzéseket, amelyeket Nyilasi Tibor í­rt elő számára. Hamar formába lendül, hogy behozza több hónapos lemaradását. Attól kezdve Fancsika futballpályáján naponta feltűnt egy vékony, barna hajú, jóképű fiatalember. Futott, szökdelt, erősí­tő gyakorlatokat végzett.

Úgy, mint régen.

.

.

***

.

.

***

.

.

***

.

.

***

.

.

***

.

.

Piros könyv nélkül

Nagyon elfáradt azoktól az edzésektől, amelyeket Nyilasi Tibor í­rt elő neki a szabadságra. Rótta a köröket a fancsikai pályán, csinálta az erősí­tő gyakorlatokat, és közben végiggondolt mindent. Egész pályafutását, az első mérkőzéstől az utolsóig. Aztán azt a szörnyű éjszakát, reggelt, amikor rosszul lett, a kórházban töltött heteket és a megérkezés első napjait Magyarországon.

Kellett-e ez neki? Kellett-e mindenáron újrakezdeni a focit? Hiszen amikor kijött a kórházból, megmondta az orvos: egy évig ne is gondoljon a sportra, ne is gondoljon a labdarúgásra. Egy ilyen betegség után más átlagembert leszázalékolnak, a munkahelye felé sem engedik, szép csendben éldegél, megszokva a betegség gondolatát, állandó jelentélét, hogy soha nem lehet már teljes értékű ember.

Ő meg itt rohangál, hajtja magát.

Mit is í­rt elő neki Nyilasi?
1. nap: 3000 méter 10 percre, 50 szökdelés páros, 50 jobb, 50 bal lábbal, délután úszás.
2. nap: 3-szor 1000 méter iramfutás. Has-hát erősí­tő gyakorlatok. 100 fekvőtámasz, úszás.
3. nap: 4000 méter futás 14 percre. 100 fekvőtámasz, úszás.
4. nap: 4×800 méter iramfutás, súlyzózás.
5. nap: 5000 méter könnyű futás, 50-szer 10 párosláb-szökdelés, úszás.
6. nap 3000 méter terepfutás.
7. nap: pihenő.
Ezt még egyszer megismételni!

Azt hitte eddig, hogy csak Lobanovszkij a hajcsár. Ezek szerint Nyilasi is? Vagy ő gyengült le annyira, hogy minden lépés, minden mozdulat nehezére esik, hogy szédeleg már az edzés gondolatától is? Lehet, hogy igazuk volt az orvosoknak? De hogy higgyen nekik, amikor azt sem mondták meg Kijevben, mi a baja!? A kórházi kezelés talán többet rontott állapotán, mint használt. Mennyit, de mennyit idegeskedett. Sí­rt. Akkor is, ha látták, akkor is, ha nem. Klárika ott ült naphosszat az ágyán és vigasztalta.

Hiába.

Búskomor lett, valósággal belerokkant a kórházi környezetbe. Hányszor, de hányszor eszébe jutott: „Én lennék az a Rácz László, aki a KEK-döntő-ben szereléseimmel, gólpasszaimmal jelentősen hozzájárultam a győzelemhez? Én lennék az a Rácz László, aki 1988-ban az Eb legszebb gólját lőttem? Én lennék az a Rácz László, akit az Eb és a vb után beválogattak a legjobb játékosok közé?” Közben mereven nézte a plafont és nem tudta eldönteni: mikor jáma jobban? Ha nem gyógyulna meg és őt is rokkanttá nyilvání­tanák, ha betegen élne tovább, de a környezetében, az emberekben úgy maradna meg: volt a Kijevben egy játékos, a Vaszilij Rác. Micsoda futballista volt! Vagy akkor, ha felrúgva minden orvosi intelmet, a kórházból egyenesen a pályára rohanna, ha óvatosan is, de elkezdene edzeni, hogy egy idő után ismét ott lehessen valamelyik csapatban, amikor kifutnak a pályára?

Ez utóbbit választotta.

Mindig ilyen volt. Soha nem tudott beletörődni a megszokottba, az átlagosba. Mindig érezte: neki mást kell csinálnia, mint a többieknek, neki ki kell emelkednie, ki kell tűnnie valamivel. Február 17-én, alig három nappal azután, hogy kijött a kórházból, alig egy órával azután, hogy Lacika születésnapján elfújták a két kis gyertyát, már a repülőgépen ült, útban Budapest felé.

Talán ha előbb jön ez a lehetőség. Talán ha már 1986-ban, amikor még senki másnak, csak Kisteleki Istvánnak, a Vasas – jelenleg BVSC – edzőjének gondolata volt: rúghatná ő a labdát Budapesten is, Angyalföldön. Talán ha akkor jöhetett volna, akkor most minden más.

Mennyit jártak hozzá, mennyit beszélgettek. Minden el volt intézve, az AISH-engedély, a lakás, a kocsi. És mégsem. Kijevben, a legfelsőbb sportvezetésben hallani sem akartak róla.

Bezzeg azzal foglalkoztak, azzal törődtek, hogy agitálják, lépjen be a pártba. Jöttek mindig a funkcionáriusok és mondták a magukét: „Elvtárs, legyen párttag, több fizetést kap, bármire szüksége lesz, elintézzük, és ha abbahagyja a labdarúgást, mint pártember könnyebben boldogulhat.” Néhányan be is dőltek ennek a szövegnek. Annak ellenére, hogy belügyes csapat volt a Kijev, azért voltak, akik hallani sem akartak a pártról, a piros könyvről.

Ő sem.

Mindig végighallgatta a mondókát, de aztán udvariasan azt válaszolta: „Köszönöm a megtiszteltetést Ivan Ivanovics, de még nem vagyok elég érett egy ilyen fontos feladatra. Én a párttagságot nem úgy képzelem: felvesznek, megkapom a tagkönyvet és ezzel kész, csak verem a mellem, hogy én is párttag vagyok. Nem. Én tenni is szeretnék azért a szervezetért, amelybe belépek. De még belül, ott, ahol ezek az érzések tisztázódnak, még nem érzem magam kommunistának.”

Azt már nem tette hozzá, hogy soha nem is fog úgy érezni.

Magyarország, Budapest az más. Mennyire szabadabbak az emberek. De nem lesz-e késő? Megismerik-e még, meglátják-e még a Fradi-szurkolók: milyen is az igazi Rácz, aki a Kijev sárga-kék és az „CCCP” feliratú mezben beszáguldottá a pályát, aki sokszor tapsra ragadtatta a százezres közönséget.

.

Klárika

A Fradi július 15-én kezdte a felkészülést az új bajnokságra. Ott volt közöttük, ott futott a többiekkel, gyakorolt Rácz is. Abban a boldog tudatban érkezett vissza a népligeti pályára, hogy elvégzett mindent, amit edzője előí­rt, tehát nem lehet baj. Nem is volt. Az első felmérő teszt után az ő neve mellé kerültek a legjobb eredmények, és ez hitet, erőt adott neki. Igaz, tudta, messze van még a csúcsformától, de azzal is tisztában volt, egy teljesen legyengült szervezettől fél év kihagyás után nem várható hasonló produktum, mint korábban. Jól érezte magát a többiek – Simon, Albert, Koch, Telek, Balogh, Szenes – között. Mindenki biztatta, bátorí­totta. Nyilasi és segí­tői -a Mucha-Szepessy duó – pedig elégedettek voltak vele. „Talán ha egy kicsit vagányabb, ha jókedvűbb lenne, talán akkor még hamarabb, még könnyebben talpra állna.” De í­gy sem volt semmi baj. Rácz Laci edzett, készült a bajnoki nyitányra. Már játszott edzőmérkőzésen, már részt vett a siófoki tornán, és ha még nem is kápráztatta el a közönséget, azért azt lehetett látni: nem akárki került az Üllői útra.

Mí­g Laci az edzőtáborban töltötte a napokat és készült a nagy visszatérésre, addig Klárika, a,feleség is igazi örömteli pillanat elé nézett. Az új jövevény, a család új tagjának érkezését várta, készí­tette elő. Persze ő is izgult, aggódott Laciért: sikerül-e neki a beilleszkedés, sikerül-e neki a visszatérés? Annyira, de annyira vágyott, készült Magyarországra, hogy élete nagy csalódása lenne, ha most nem úgy történne minden, ahogy eltervezte.

Négy éve házasok, és kapcsolatuk szinte mesébe illő.

– Tizennégy éves voltam, amikor megismertem. Ő akkor a Lvov ifijátékosa volt, és keresztapám, Szökőcs István edzette a csapatot. Amikor időm engedte, lementem a pályára. Néztem a srácokat, hogyan rúgják a labdát. Egyik nap felfigyeltem egy szerény, csinos, jóképű fiúra. Nem szóltam semmit, csak néhány nap múlva kérdeztem meg: ki az a barna hajú srác. „Hát a Rácz Laci, nagyon tehetséges, nagyon rendes fiú” – válaszolta keresztapám. Szerette mint játékost. Szorgalmas, tisztességes volt. Lehet, hogy engem is ez fogott meg. Addig-addig jártam az edzésekre, mí­gnem egyszer meghí­vott moziba. Édesanyám szigorúan fogott, de Lacival elengedett. Beszélgettünk mindenféléről, amiről 14 évesen lehet. Elhatároztuk, legközelebb cirkuszba megyünk, de ez elmaradt.

– Elutazott Laci?
– Nem. Ő már akkor egyetemre járt. Egyik nap megláttam egy lánnyal. Hiába mondta utána, hogy az csak az osztálytársa volt, többet látni sem akartam. Könnyű volt betartani, mert ő nemsokra rá elment Vinnicára, onnan pedig Kijevbe.

– Haraggal váltak el, s nem is tartották a kapcsolatot?
– Így is lehet mondani. Igaz, hogy Laci gyakran keresett, de én nem mentem a telefonhoz. Anyuval és keresztapámmal beszélgetett. Tudtam róla, de lezártnak tekintettem az ügyet. Később egy-két év – vagy talán több is – elteltével oldódott csak a haragom, azután már beszélgettünk néha telefonon. Ez í­gy ment hosszú ideig. 1986 tavaszán eljött meglátogatni Lembergbe a húga. Elárulta, hogy Laci nagyon oda van értem! Kedves volt Gyöngyi, de neki is megmondtam: nem érdekel a bátyja.

– Édesanyja és keresztapja nem próbálták rávenni, hogy legyen kedvesebb, barátságosabb Lacihoz?
– Dehogynem. A tudtom nélkül meg is beszélték, hogy eljön Lembergbe egy hét végére hozzánk. Akkor már egyetemista voltam, jártam egy fiúval. Laci nem érdekelt. Kicsit dühös voltam, hogy egyszer csak ott láttam nálunk, de hát úgy volt beadva, hogy keresztapámhoz jött, és a foci a fő ok. Persze nem í­gy volt. Sokat foglalkozott velem is. Sőt… Csak velem. Meghí­vott magához Kijevbe, de megmondtam: nem akarok vele járni.

– Ezt komolyan gondolta? – hiszen ekkor már Laci hí­res játékos volt – vagy csak kérette magát?
– Komolyan. De 1987 tavaszán megint telefonált, megint hí­vott Kijevbe. Akkor már gondolkodási időt kértem. Végül októberben anyu rábeszélésére vonatra ültem, és elmentem Kijevbe. Ezt is anyu szervezte. Egyetemi tanulmányaim mellett gépí­róként is dolgoztam, és megkérte a főnökömet, hogy adjon három nap szabadságot. Sokat beszélgettünk, sétáltunk, elutazásom előtt kérte, legyek a felesége. Magam is meglepődtem, amikor igent mondtam.

– Ha jól számolom, akkor ez volt a harmadik komolyabb találkozásuk. Nem nagyon szoktak í­gy házasságot kötni.
– Ez igaz. Meg is kérdeztem, miért engem választott? Hiszen öt évvel idősebb, és egy ilyen férfi után mint ő, sok nő szaladgál. Azt válaszolta: mert olyan vagyok, mint amilyennek elképzelte a feleségét. Az az emlékezetes decemberi hajókirándulás volt tulajdonképpen a nászutunk, mert az esküvő után már edzőtáborba mentek. Ha jól emlékszem, az első öt hónapban húsz napot láttam.

– Mit szólt a család?
– Anyu is, keresztapám is örült. „Jól választottam – mondták -, mert Laci nem duhajkodós, nem iszik, igazi sportember.” Azt tudtam, hogy í­gy van, mert Lembergben láttam, milyen a többi futballista.

– Amikor odaköltözött Kijevbe, és olyan keveset találkoztak, nem szidta Lobanovszkijt?
– Nem féltem a futballistafeleség szerepétől, de más volt látni és tapasztalni a sok távollétet. Felborult az egész életem, és az első években főleg telefonkapcsolat volt a miénk. Szerencsére Laci húga is ott lakott nálunk, í­gy nem volt olyan rossz az egyedüllét. Sokszor csak mérkőzések előtt, miközben a tartalékok játszottak, találkoztunk, beszélgettünk. Mi nők többször akartunk beszélni Lobanovszkijjal, hogy kapjanak a játékosok több szabadságot, de velünk nem állt szóba. Mindig csak köszönt, aztán ment tovább.

– Mint fiatal feleség, nem volt féltékeny?
– Egy kicsit. Sokat zaklattak a szurkolók, főleg a nők. Megtudták a telefonszámunkat, aztán azzal szórakoztak, odatelefonáltak, hogy hol késik a férjem, már egy órája itt várja a megbeszélt helyen. Mindig azt válaszoltam: „Akkor ezt tisztázza vele.” És letettem a telefont. Titkosí­tani szerettük volna, de ez a Szovjetunióban elképzelhetetlen volt.

– Milyenek Kijevben a futballistafeleségek?
– Nem valami barátságosak. Volt a társaságban két-három klikk, í­gy a többség eléggé széthúzott. Én egyikhez sem tartoztam, mert Laci nem mulatós, nem szeret táncolni. A legszí­vesebben otthon van. Spanyolországban más volt. Ott mindig jött valamelyik csapattársa vagy a felesége: megkérdezte, miben segí­thetnek. Élt Barcelonában egy szovjet házaspár, Jorg Goixant Zorina és felesége, velük ma is tartjuk a kapcsolatot.

– Ön szerint a betegségének nem voltak előjelei. Teljesen váratlanul jött?
– Hirtelen lett rosszul, de szerintem ez már régen lappangott benne. Néhány évvel korábban volt egy homloküreg gyulladása, és azt elhanyagolta. Nem kezelte ki, mert akkor nagyon jól ment neki is és a Kijevnek is. Lobanovszkij, ha valaki megsérült vagy beteg lett, egy-két nap után már kérdezte: mikor lesz egészséges, tud-e játszani legközelebb. Laci is csak keveset pihent akkor. Azóta pedig, hogy visszajöttünk Spanyolországból, folyton idegeskedett. Részben azért, mert kiesett az Espanol, részben pedig azért, mert voltak ajánlatai, és Lobanovszkij sehova nem engedte.

– Hogy érzik magukat Magyarországon? Boldogok?
– Jól vagyunk. Az a legfontosabb, hogy nem nélkülözünk. De akkor lennék igazán boldog, ha Lacinak jól menne a játék. Tudom, mióta készült arra, hogy egyszer magyar csapatban játsszon, kijevi formában…

.

Összetörve

Elérkezett a bajnoki rajt. A Fradi augusztus 24-én Vácott lépett pályára. Ott készülődött izgatottan a többiek között Rácz László is. Nyilasi bí­zott abban, hogy a Kijevből jött középpályás teljesen felépült betegségéből. Ezt igazolták az edzéseken mutatott teljesí­tményei is, bár tudta: csaknem nyolc hónap kihagyást nehéz pótolni, még egy olyan szorgalmas, fegyelmezett sportolónak is, mint Rácz.

Ahogy ott ült a váci öltözőben a mérkőzés előtti gyúrásra várva, hirtelen eszébe jutott, mégiscsak érdemes volt betartani az edzői utasí­tásokat, mégiscsak érdemes volt összeszorí­tott fogakkal szenvedni. Senkinek nem mondta csak Klárikának, sokszor úgy érezte: elég volt, nem bí­rja tovább. De aztán másnap már vissza sem lehetett volna tartani, szinte automatikusan vette az irányt a Fradi-pálya felé. Mennyire, de mennyire csodálkozott még tavasszal, amikor egy-egy edzésen Fischer és Pintér visszaszólt Nyilasinak: „Minek ezt csinálni, elég ebből kevesebb is, í­gy elfáradunk a meccsre.” Ilyen Lobanovszkijnál elképzelhetetlen volt. Ha valaki ilyet mondott volna, másnap már nem léphetett volna be a Kijev öltözőjébe.

Na, de ez már egy más Fradi. „Telek András szerény, tehetséges, mindent megtesz a jó szereplésért. Igazi profi. Magyarország legjobb söprögetője lehet. Gyors, technikás. Kapusgondok sem lesznek, Balogh Tominak kitűnőek a reflexei, Simon Tibi jó hátvéd, lát a pályán, Keller Józsi igazi vezéregyénisége a csapatnak, Kuznyecovval megoldódtak a fejelési gondok, Lipcsei Péter kitűnően fog embert, ezenkí­vül harcos és a támadások befejezéséhez is ért, Szenes Sanyi technikás, de kicsit sokat cselez. Jó lenne, ha többet futna labda nélkül, a kis Albert sokra viheti még, igazi karmester, igazi irányí­tó. Koch Robi mindkét lábbal kitűnóen bánik a labdával, jó szervező, Schneider Gabi harcos, robbanékony, gólerős. Deszatnik Peti tehetséges, csak pontosabbak lehetnének az átadásai, Wukovics Lacinak jobban kell ügyelnie a jó befejezésekre, Patkós Csaba sokáig volt sérült, í­gy még nem a régi a technikai tudása, Páling Zsolt harcos, ügyes.” Nem lesz itt baj a bajnokságban. Csak neki is menjen, csak ő is tehessen a sikerért.

Indul melegí­teni és észreveszi: „Jézus Mária, remegnek a lábaim!” Mindenkitől kap egy-két biztató szót, Nyilasi nyugtatgatja, biztatja: „Ne félj, Laci! Csak játsszál.” Ugyanazt érzi most is, mint amikor a betegség után először ment edzésre. Mintha soha nem futballozott volna, mintha most tanulná a sí­pszó előtt néhány perccel ezt a csodálatos, ezt a varázslatos játékot.

Aztán nincs tovább, Puhl játékvezető sí­pszava jelzi, kezdődik a mérkőzés. Rácz felsóhajt: „Te jó ég, erre a pillanatra vártam fél éve, és most olyan ideges vagyok, hogy azt sem tudom, mit csináljak.” Elkezdődik a mérkőzés. Az első percekben alig találkozik a labdával. Később van egy-két jó szerelése, indí­tása, de mindenki látja: messze van még igazi tudásától. Megváltásként érkezik a félidőt jelző sí­pszó. Úgy megy az öltöző felé, mint akit fejbe vágtak, mint aki azt sem tudja, hol is volt negyvenöt percig, mint aki menten a föld alá bújik szégyenében.

Nyilasi észreveszi mindezt. „Semmi baj” – nyugtatja, de a második félidőre már nem engedi ki. Tudja Rácz, tudja mindenki: igaza van. Laci a váci stadion egyik félreeső zugában nézi végig, miként harcolnak, küzdenek, rohannak társai. Nem akar beszélni senkivel, nem akar látni senkit. Figyeli a labdát, figyeli a lövéseket, becsúszó szereléseket, figyeli az indí­tásokat, figyeli a gólokat. Átvillan az agyán: valamikor, nem is olyan régen még Kijevben…

Amikor a Fradi visszaindult az 1-1-es döntetlen után Vácról, az autóbuszban ült egy fiatalember, és folytak a könnyei.

.

Végre egy kis öröm

Útban Budapest felé sok minden kavargott Rácz Laci fejében. Kereste az okot, a magyarázatot arra, hogy miért nem sikerült úgy a bemutatkozása, ahogy szerette volna. Senki nem bántotta, senki nem szapulta, mindenki inkább bátorí­totta. Csak hát azt kevesen tudták a társai közül, hogy Rácz olyan futballista, aki soha nem elégedett magával. Mindig azt keresi, kutatja a mérkőzés után: mit kellett volna másként csinálni, hol hibázott. Még akkor is í­gy volt ez, amikor KEK-döntőt nyert a Kijev, és a győzelemnek fő részese Rácz Laci volt, s a francia újságok ódákat zengtek róla. De ő csak egyre azon meditált: ha ekkor vagy akkor másként szerel, indí­t, pontosabban lő, akár négy vagy öt null is lehetett volna.

A szokottnál is szomorúbban érkezett haza az első bajnoki után. De szerencsére gondolatait hamar más, egy sokkal örömtelibb dolog kötötte le. Feleségének, Klárikának elkezdődtek a szülési fájdalmai, és az ő istápolása, az a tudat, hogy rövid időn belül már két gyerek édesapja lesz, feledtette a Vácott történteket. Tí­z óra is elmúlt már, amikor nem lehetett tovább várni. Az Uzsoki utcai kórházba siettek. Klárikát azonnal a szülőszobába vitték, ő pedig ott toporgott a folyósón, zúgott a feje, de a mérkőzés helyett már az foglalkoztatta: fiú lesz-e vagy lány. Klárika kislányra vágyott, ő inkább még egy fiút szeretett volna.

Mí­g ő a kórház folyósóján várakozott, addig otthon anyósa, Szökőcs Erzsébet – aki augusztus óta segí­t a háztartásban – Lacikára vigyázott, és arról mesélt az ifjabbik Rácznak, édesapja milyen nagy futballista, igazi sportember.

„Tudod Lackó, amikor apu tizenhat éves volt, és leigazolta a Kárpáti Lvov, mindenki nagy jövőt jósolt neki. A bátyám, Szökőcs István legszí­vesebben aranyba foglalta volna minden mozdulatát, minden lépését. Amikor már nem az ő csapatában játszott, akkor is ha tehette, elment a mérkőzésére, segí­tette, hasznos tanácsokkal látta el. Anyuval akkor már ismerték egymást. Nagyon örültünk a kapcsolatuknak, mondtuk is mindig édesanyádnak: vegye megtiszteltetésnek, ha egy Rácz Laci szóba áll vele. De a mama folyton csak azt hajtogatta: »Előbb meggyőződöm, elég rendes-e.« Végül csak összeházasodtak, és azóta boldogok. Sajnos apu idén januárban beteg lett. Volt neki egy edzője, úgy hí­vták, hogy Lobanovszkij. Túlhajtotta a játékosait. Abból a csapatból, ahol az apu is játszott, néhány játékos az egészségét adta a Kijevért. De apu meggyógyul, apu rúg még gólokat, aput még ünnepelni fogják.”

Alig múlt éjfél, alig kezdődött augusztus 25-e, amikor az Uzsoki utcai kórház szülészetén gyereksí­rás hallatszott. Rácz László boldogan tartotta kezében kisfiát – Attilát -, és egy rövid időre nem gondolt a váci délutánra.

.

A folytatás elmaradt

Bármennyire is akart, nem tudott szabadulni az első bajnoki keserű élményétől. Pedig nem játszott rosszul, és aligha tudott volna bárki is jobb teljesí­tményt nyújtani nyolc hónapi kihagyás után.

Ő mégis többet várt magától. Csak fokozta a lelki válságát, hogy az azt követő hat fordulón még csak csereként sem kapott játéklehetőséget. Mindössze annyi öröm érte, hogy Sándor Lajos técsői focirajongó egy szép kupával lepte meg abból az alkalomból, hogy ő az első kárpátaljai játékos, aki magyar csapathoz igazolt. Kuporgott a kispadon, vagy valamelyik kapu mögött melegí­tett, rendszerint hiába várta Nyilasi utasí­tását: „Menj, és a hátralévő időben tiéd a bal oldal.” Pedig mennyire szeretett volna már ott lenni a többiek között, osztozni velük az örömben, a bánatban, a sikerben, a pontszerzésben. Mert í­gy úgy érezte, csak papí­ron a Fradi játékosa, de nem tartozik közéjük, hiszen nem részese annak a különleges élménynek, annak a mámorí­tó boldogságnak, összetartozásnak, amit csak azok tapasztalnak, éreznek, akik ott vannak a pályán. Szófiában ugyan játszott fél órát a Levszki elleni KEK-mérkőzésen – nem is rosszul -, de a folytatás elmaradt. Vajon miért?

Benne van a hiba?

Amikor még a Kijev játékosa volt, rengeteg levelet kapott. Egyszer í­rt neki egy anyuka. Elpanaszolta, hogy milyen rossz a kisfia. Csak akkor lehet vele bí­rni, csak akkor ül nyugodtan, ha meccs van a tévében, ha olyan mérkőzést közvetí­t a televí­zió, amelyben játszik Rácz László. Akkor valósággal átszellemül a gyerek, lesi a nagy sztár minden mozdulatát. Az anyuka kétségbeesve kérte a kijeviek középpályását, í­rjon a fiának néhány sort, hogy javuljon meg, mert aki focista akar lenni, annál alapkövetelmény, hogy engedelmes, jó fiú legyen. Rácz teljesí­tette a kérést. Nem telt bele két hét, ismét í­rt neki a mama. Ezúttal hálálkodott. Mióta megkapta Rácz László fényképes levelét, mintha kicserélték volna a fiát. Nincs is annál jobb dolog: segí­teni a maga módján.

Vajon hallgatna-e rá most ez a fiú? Vajon a tévé előtt ülve nézné-e, amikor ott fut a pályán? Lesz-e még ő példaképe valakinek?

Hol rontotta el?

Amikor hallgatott Lobanovszkijra? Amikor gondolkodás nélkül teljesí­tette minden utasí­tását? Vagy amikor visszatért Spanyolországból, és a lelkére vett mindent? Az nem lehet, hogy ne férjen be a Fradiba! A múltkor taxival ment edzésre. Azt mondja neki a vezető: „Rácz úr! Maga csak ne törődjön senkivel. Nem vagyunk türelmetlenek. Kivárjuk, amí­g teljesen alkalmas lesz a játékra. Önnek már nem kell bizonyí­tania.”

Eddig mindenki rendes volt hozzá. A Fradiban Golecz Lajos, a csapat intézője fáradhatatlanul segí­tett, szervezte ügyes-bajos dolgait. Havasi Mihály technikai vezetőt régen ismeri, igazi úriember. Juhász József doktor pedig már évekkel ezelőtt felajánlotta, mindenben segí­t majd, ha egyszer az áttelepülésére kerül sor. Ahol laknak, a szomszédok, Dobi Zoltán és felesége, Lenke néni is szí­vükön viselik sorsukat. Ha csak ezeken múlnának a dolgok, boldog, elégedett lenne.

De kap-e még játéklehetőséget? Vagy egy szép nap azt mondják neki: „Köszönjük, eddig tartott a türelmünk.”

.

Ki a hibás?

Nyilasi Tibor nem türelmetlen. Volt ő is – nem olyan rég – profi labdarúgó, volt neki is sérülése, nem is egy. Tudja ő nagyon pontosan, mi a baj, tudja ő nagyon jól, hogy egy ilyen hosszú kihagyás után Maradona sem villogna a pályán. Neki is idő kellene, amí­g belelendülne, amí­g ismét bejönnének a leheletfinom cselei, amí­g megint odarúgná a labdát ahova akarja, amí­g újra bődületes erővel lőne kapura.

Rácz Lacinak is idő kell.

Illetve idő kellene. De mit tehet az edző, ha ebben a hajszolt, vagdalkozó világban mindenkinek ott lebeg a feje felett Damoklesz kardja. Az övé fölött is.

Ha nincs eredmény, egy szép napon azt mondják: viszontlátásra. Holnaptól más talán jobban csinálja. Azt szeretné, ha nyugodtan ülhetne a kispadon, mert tudja, ha ki is kapnak, egy vereségért még nem követelik a fejét.

„Nem véletlenül kötöttünk Rácz Lacival két és fél éves szerződést. Számí­tunk rá, hiszen hogy milyen futballista, azt senkinek nem kell bizonygatnom. Én lennék a legboldogabb, ha már ő lenne a legbiztosabb tagja az együttesnek. Sokszor úgy kell összetoldoznom a csapatot, mert nincs tizenegy épkézláb játékosom. S nekem a bal oldalon nagyon hiányzik egy Rácz tí­pusú középpályás, aki nemcsak fazont ad a csapatnak, hanem kitűnően védekezik és erővel is bí­rja. Erőnlétileg már nincs baj Lacival, de egyelőre sajnos lelkileg nem tud formába lendülni. Nagyon szerene már bizonyí­tani, ami érthető is, de ez sokszor görcsös akarásban jelentkezik nála, nem tud felszabadultan, a tőle megszokott stí­lusban játszani. Biztos vagyok benne, hogy még sokat tapsolhatnak ennek a szerény, klasszis képességű, igazi profinak.”

A játékostársak szeretik. Szinte mindenki a lehető legjobbat mondja róla. Telek Andris szerint:,,Én még ilyen sportembert nem láttam. Biztos vagyok benne, hogy rövidesen utoléri magát, a csapat motorja, vezéregyénisége lesz.” Simon Tibor í­gy fogalmaz: „Nem lehet nem szeretni, hiszen olyan tisztességes, olyan rendes.”

Sokak szerint ez a legnagyobb baja, ezért nem találja a helyét közösségben. Rácz Laci vendége volt a Cserepes Ház Nemzeti Sport szí­nházának és túl azon, hogy meggyőződtem arról, mennyire szeretik őt a szurkolók, volt egy érdekes epizód. Az egyik hallgató megkérdezte tőle, miért ilyen szomorú mindig? „Mert ilyen zárkózott a természetem” – hangzott a válasz. De a kérdezőnek ez kevés volt. „Árulja el, ki a barátja a csapaton belül?” „Koch Robi” – felelte Rácz. „Hát ez a baj. Ő is túl rendes.”

Amikor elmesélem Koch Róbertnak a történteket, jót nevet rajta, de nem cáfolja. „Az a baj, hogy Lacitól mindenki csodát vár, nála túl magas a mérce. Pedig lehet, ha egymásután szerepeltetnék három-négy mérkőzésen, utána már ugyanazt a Ráczot látná a közönség, mint aki Kijevben ámulatba ejtette a közönséget. De ehhez több edzői bizalom kellene, mert í­gy, nem csúcsformában sem rosszabb, mint a többiek. De ha csak a kispadon ül, soha nem lendül formába. Sőt idegileg teljesen összeroppan, mert emészti magát. Szerintem a Vác ellen sem játszott rosszul, de az a háromcsatáros játék nem kedvezett az ő stí­lusának. Most már csak két csatárral támad a Fradi, és í­gy lesz lehetősége azt játszania, amit Kijevben.”

Átbeszélgettem több délutánt Rácz Lacival, megvitattuk a vele történteket orvossal, edzővel, játékostársakkal, de csak nem találom az igazi eredőjét, okát betegségének. De bárki bármit is mond, Lobanovszkij neve mindig szóba kerül. Szabó József, aki több mint kétszázszor játszott a Kijevben, sincs jó véleménnyel a volt vezetőedzőről: „Lobanovszkij nem a labdarúgást oktatta, hanem kiégette, túlhajszolta a focistákat. Valamennyi volt játékosa ma már kész roncs. Az erőnlét volt a mindene, közben tönkretett embereket és megölte a foci szépségét. Abban a fociban, amit ő oktatott, nincs látvány, nincs technika. Hajtotta a játékosokat, hogy pénzt keressenek a szövetségnek, a Szovjetuniónak. De most emberére talált az arabokban. Nem hallgatnak rá, az ő diktatórikus módszereivel nem megy semmire. Ott szabad élet van. Nemrégiben bement az arab szövetségbe és kijelentette, hogy a válogatott Franciaországba megy edzőtáborba. Mire azt mondták neki: kapitány úr, javasoljon még néhány országot, és majd mi döntünk, melyik a legalkalmasabb anyagilag és szakmailag. Az arabok nem esnek hasra előtte, és ez neki szokatlan.”

.

Csodavárás

Ülünk egymással szemben Rácz Lacival és tudjuk, érezzük mind a ketten: még nincs vége.

Csak a könyvnek.

Aztán ráeszmélek: megtudtam szinte mindent a Kijevről, a szovjet labdarúgásról és róla is. Sokszor kitárulkozott előttem. De néhány laza, hétköznapi dolgot – amelyek éppúgy hozzátartoznak egy emberhez, egy emberről kialakí­tandó képhez, mint a mély, már-már filozofikus vélemények -, amely szintén minősí­ti, mit sem tudok. Ezért kí­váncsi voltam:

– Melyik a legkedvesebb női neve?
– Klárika.

– Melyik várost tartja a legszebbnek?
– Budapestet.

– Melyik a legkedvesebb csapata?
– Ferencváros.

– Melyik a legjobb csapat?
– AC Milán.

– Melyik a legemlékezetesebb gólja?
– A mexikói vb-n a franciák ellen.

– Mit tart legnagyobb sikerének?
– KEK-győzelem, Eb-ezüstérem.

– Melyik volt a Kijev legkönnyebb ellenfele?
– MTK-VM.

– S a legnehezebb ellenfele?
– Glasgow Rangers.

– Melyik a legkedvesebb itala?
-Sör.

– Melyik a legkedvesebb étele?
– Húsleves, csirkepaprikás.

– Melyik a legjobb autó?
– Mercedes.

– Melyik a legjobb zenekar?
– Beatles, Illés.

– Ki a legjobb énekesnő?
– Stephanie.

– Ki a legjobb énekes?
– Rod Stewart.

– Melyik volt a legkedvesebb könyve?
– Gulag szigetek.

– Melyik a kedvenc filmje?
– Észak és dél.

– Legkedvesebb verse?
– Viszockij versei.

– Legkedvesebb szí­ne?
– Piros.

– Legkedvesebb állata?
– Puma, kutya.

-Legtávolabbi repülőútja?
– Mexikó.

– Legjobb barátja?
– Alejnyikov és Misa Alejnyik.

– Eddigi legörömtelibb pillanata?
– Amikor első kisfiam megszületett.

– Kit tart a legjobb edzőnek?
– Lobanovszkijt.

– Kit tart a legjobb játékosnak?
– Piatinit.

– Legkedvesebb szí­nésze, szí­nésznője?
– Louis de Funes, Ornella Mutti.

– Legkedvesebb illatszere?
– Cacharel, Adidas.

– Mi az, amit a legjobban szeret?
– Pihenni.

– Mi az, ami a legjobban idegesí­ti?
– Ha nem értenek meg.

– Mi az, amit nem szeret az emberekben?
– Az alattomosságot, nagyképűséget.

– Mi az, amit szeret az emberekben?
– A tisztaságot és korrektséget.

– Élete legnagyobb csalódása?
– A betegségem és a mexikói vb-n a belgák elleni vereség.

– Ki az, akinek a legtöbbet köszönheti pályafutása során?
– Lobanovszkij.

– Ki az, aki a legtöbbet ártott önnek?
– Lobanovszkij.

Nézzük egymást, aztán ő szólal meg hamarabb.

„Hidd el, nagyon szeretnék már örömet szerezni a közönségnek. Engem nem úgy hoztak a Fradihoz, mint a többi játékost a Szovjetunióból a Vasashoz, a BVSC-hez. Tőlem itt csodát várnak. De hogy tegyek? Amit Kijevben játszottam, azt most is tudom. Csakhogy ott fogaskerék voltam egy gépezetben. Most meg, ha kimegyek a pályára, mindenki engem néz. Mindenki azért jön, hogy majd a Rácz… Majd megnézzük, mit tud… Most már kezdek egyenesbe jönni. Második kisfiam is aranyos, egészséges. Lassan meglesz a magyar állampolgárságom is. Megmutatom, nem felejtettem el futballozni. Nyertem a Kijevvel három bajnokságot. De kettőt odaadnék egy Fradi-aranyért..”

.

Szerző: Török Ferenc

Kiadó: TYPONOVA KIADÓ – 1991