Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 1.
Amikor az álmok összetörnek…
Szerettem volna elkerülni, hogy egy személyes (nagyon is személyes, sőt megkockáztatom: ennél személyesebb már nem nagyon lehetne), élménnyel kezdjem el azt a sorozatot, amely az idén 91 esztendős, minden porcikájában zöld és fehér Rudas Ferenc, hollywoodi filmrendezőért kiáltó életét és futballpályafutását lenne hivatott feldolgozni (feldolgozni a feldolgozhatatlant?…), ám a sors úgy hozta: életünk egy-egy meghatározó eseménye annyira összeér, ami ezt lehetetlenné teszi.
Amúgy mindenről a Postás balszélsője, bizonyos Óvári Ferenc, no meg a Ferencváros akkori remek kapusa, Henni Géza tehet.
Ha ezt az Óvárit, 1950. március 19-én vasárnap délután, egy ÉDOSZ – Postás meccsen (ekkor már közel egy hónapja így hívták a Fradit, az első ÉDOSZ néven lejátszott meccset 1950. február 19-én, az úgynevezett Szabadságharcos Kupáért, a Megyeri úton, az MTK ellen játszották, s nyerték meg 3:1-re), a játékvezető nem engedi el lesről, vagy ha Feri gyorsabb (esetleg lassúbb) csak néhány centiméternyivel, no meg Henni Géza is jobban figyel arra, hogy hová vetődik, akkor ez a visszaemlékező sorozat annak rendje és módja szerint valahogy így kezdődne:
„1921. július 6-án, a Kőbányán élő Ruck családhoz bekopogtatott a gólya. Megszületett fiuk, aki a Ferenc keresztnevet kapta, aminek Ruck bácsi örült a legjobban, hiszen így biztossá vált, hogy lesz futballista a családban, ha már az ő karrierje, egy MTK-NSC meccsen, az Orth Gyurival történt összecsapás és egy térdkalácstörés okán, még évekkel korábban örökre tönkre is ment…”
De nem kezdődhet így, mert az életrajzok megszokott dramaturgiáját felrúgva, előreugrok közel 30 évet, s ennek nagy oka van.
Jelesül az, hogy azon a márciusi vasárnapon a Fradi jobb-bekkje (ahogy az hivatali kötelezettségéből amúgy is adódott) öles léptekkel, s hatalmas sebességgel rohant a Postás csatára után. Miután 11,9-re futotta a százat, s ennek okán egyike volt a valaha élt leggyorsabb magyar hátvédeknek, az ügy egyáltalán nem tűnt reménytelennek. Még a legpesszimistább Fradi-szurkolók sem takarták el a szemüket kétségbeesésükben és a góltól tartván, hiszen a Rudas Feri megoldott már ennél sokkal nehezebb feladatokat is.
(Apám, élete végéig váltig állította: Feri az esetek döntő többségében szándékosan hagyta elfutni maga mellett az ellenfelek csatárait, mert pontosan tudta, úgyis utoléri bármelyiket, leszereli, s akkor sokkal jobban megtapsolják, mintha „csakúgy” elvette volna tőle a labdát. Sőt, a Népsport a másnapi tudósításában hosszan fejtegeti majd, hogy „a ferencvárosi Rudas ismét csillogtatta fantasztikus gyorsaságát.”, de ő ezt megengedhette magának, hiszen a legjobb barátja volt. Feri mindenesetre „a Tanár” senkit sem kímélő, csípős nyelvének tudta be a heccelődést, s rendre csak legyintett egyet.)
Szóval, rohan ez az Óvári a Fradi kapuja felé, már az ötösön belül jár, lövésre lendül a lába, amikor Rudas Feri hátulról becsúszva megpróbálja elrúgni előle a labdát.
A szerelés sikerül is, ám közben Henni sem akar gólt kapni, repül, mint egy stuka, és teljes testsúlyával rázuhan játékostársa kinyújtott lábára.
A reccsenést a lelátón is hallani (anyai nagyapám, aki egyetlen Üllői úti meccset sem hagyott ki életében, mi több, az úgynevezett Fradi „B-közép” elnöke volt egyben, eskü alatt vallotta, hogy a szörnyű hang a falelátókon ülőkig elhallatszott…), Feri ordít a fájdalomtól, Óvárit társai szidják, mint a bokrot, a ferencvárosi játékosok a gyúróért, a „vörös Takiért” integetnek, hogy jöjjön már.
Szegény feje rohanhatott, ahogy csak bírt, Rudas Feri lábán a legjobb masszőr sem tudott ott és akkor segíteni.
Az a láb bizony szilánkosra tört, ami önmagában véve egy dráma (ne feledjük: 1950-ben még nem tartott ott a sportsebészet, mint ahol tart manapság), pedig akkor még senki sem tudhatta, hogy ott, abban az elátkozott pillanatban nemcsak egy sípcsont tört ketté.
(Sokkal, de sokkal több tört el és ment tönkre annál, de erről majd később.)
Rudas Ferit hordágyon vitték le a pályáról, kis idő múltán megérkeztek a mentők is, és a sebesültet kórházba szállították.
A mérkőzés természetesen folytatódott, a Fradi (akarom mondani az ÉDOSZ) végül Budai két góljával, amelyet Kocsis Sanyi toldott meg még eggyel, simán 3:o-ra nyert.
Az Üllői út népe mégis, mintha temetésről indult volna hazafelé.
Mindenki az esetről beszélt, ki-ki vérmérséklete szerint hibáztatta a történtekért Óvárit (őt vajon miért?), Hennit, a bírót, a partjelzőt, az égieket… (A sors fintora: Óvári 1951-ben, az akkor már Kinizsinek hívott FTC-hez igazolt, de csak kilencszer játszott, Rudassal együtt például egyszer sem.)
Az öltözőben a játékosok is Feri sérülését tárgyalták.
„Még szerencse, hogy nem a térde.” – mondta a mindig mindenben a jót kereső, aranyszívű Kispéter Miska, a többiek meg bólogattak.
Részint azért, mert amit Kispéter mondott az „úgy volt”, részint, mert szívből szerették volna hinni, hogy olyan nagy baj azért csak nem történt.
„Én ott álltam egy méternyire, láttam a Feri lábát… Egy évig biztos, hogy nem játszik…” – állította fel a gyors diagnózist Kéri Karcsi, akit nem az orvostudományokban való elmélyült jártassága okán szerettek a többiek.
A hazafelé induló Postás-játékosok is egy emberként mentek be a Fradi-öltözőbe érdeklődni, Óvári még elnézést is kért, mintha bármiről tehetett volna.
Ő csak gólt akart rúgni.
Henni Géza vigasztalhatatlan volt.
Pedig őt sem lehetett hibáztatni a történtekért, még jó, hogy egy kapus kivetődik, ha az ellenfél csatára közvetlen közelről lőni készül.
A többiek persze pátyolgatták, ezerszer elmondták, hogy nem tehet semmiről.
Akkor hibázott volna, ha nem vetődik ki a labdára.
De kivetődött, az a láb meg a legrosszabb helyen volt, ahol egy láb lenni tud, sem földi, sem égi erő vissza már nem csinálhatja a történteket.
Az a csapat (Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor) annyira együtt volt, minden tagja annyira szerette, tisztelte, becsülte a másikat, hogy a többiek tökéletesen átérezték Henni fájdalmát, még akkor is, ha teljesen vétlen volt az esetnél, hiszen – de facto – mégis csak ő törte el csapatuk egyik legjobbjának, az élete talán legjobb formájában lévő Rudas Ferinek a lábát.
Normális esetben az volt a szokás, hogy az ilyen mérkőzések után a csapat a tartalékokkal, a vezetőkkel, s annyi szurkolóval, amennyi csak befért a terembe, éppen a Rudas Feri által üzemeltetett, a Fradi-klubházban működő „Rudas vendéglőben” beszélte meg a mérkőzésen történteket.
Ünnepelték a sikert, magyarázták a döntetlent vagy bánkódtak a vereség miatt.
Olyan sok okuk a bánatra amúgy, azokban az időkben nem nagyon volt. A Postás-meccset megelőzően az 1948-49-es bajnokságot elsöprő fölénnyel, 30 meccsből 26 győzelemmel 1 döntetlennel, 3 vereséggel, 140:36-os gólaránnyal, a második MTK-ra 11 pontot ráverve nyerték.
Ekkor lőtt Deák „Bamba” 59 gólt (a hatvanadikat az utolsó fordulóban, a, Tatabánya elleni találkozón, a végén talán még valamelyik vendégvédő is szívesen a saját kapujába lőtte volna a nevében, csakhogy „Bambának” összejöjjön a fantasztikus szám, ám vannak meccsek, amikor az ég minden kincséért sem akar a hálóba pattanni a labda. Ez a meccs ilyen volt. A Fradi 6:2-re verte a Bányászt, ám Deák „csak” négy gólt rúgott, a kerek számhoz még egy kellett volna…), de még ÉDOSZ-ként is harcban voltak az újabb aranyért a Bp. Honvéddal. (Henni, Deák, Budai és Kocsis nagy „kirajzása”, hogy a lehető legfinomabban fogalmazzak, 1950 nyarán történt)
Rudassal nemcsak a jobbhátvédjét, hanem a vezérét, a csapatkapitányát (később ő ajánlotta erre a tisztségre Kispéter Mihályt) az öltözőn belüli és kívüli élet meghatározó személyiségét veszítette el az együttes.
Mert sokszor van úgy, hogy nem az a csapat legfontosabb embere, aki a leghangosabb, vagy aki a legtöbb gólt rúgja.
Annak a csapatnak az ügyeit a Rudas-Kispéter-Lakat-Mészáros négyes intézte.
Henni Géza amolyan magánzó volt, a balhátvéd Szabó „Pajtás” nehezen szabadult az asszony szoknyája mellől, Kérinek nem véletlenül volt „Birka” a beceneve, ő, ha tehette, csak hallgatott, Deák „Bamba” a góljaival volt elfoglalva. A „gyerekek” (Kocsis Sanyi és Czibor Zoli egyformán 20 évesek csupán, Budai Laci 21), meg túl fiatalok voltak még ahhoz, hogy a pályán kívül is hangadók legyenek.
Ráadásul, természetüknél fogva, nem is akartak azok lenni.
Az ő zsenialitásukra a pályán volt igazán szükség.
– Akkor, gondolom, most fogjuk magunkat és bemegyünk a Ferihez a kórházba. – mondta Kispéter, de igazán választ sem várt a kérdésre, annyira természetes volt, hogy egy emberként kivételesen nem a vendéglő felé veszik az irányt.
– Jut eszembe, a Tanár hol van?- kérdezte Mészáros Dodó, apám hiányát firtatva.
– Hol lenne? A kórházban. – érkezett a válasz.
– A Ferinél?
– Most már nála is. Meg aztán, tegnap született a fia!
A kórházat ebben az esetben ugyanaz a klinika jelentette, ahová a törött lábú Rudas Ferit a mentők a pályáról szállították.
A fiú meg (aki ugye, tegnap született) történetesen én voltam.
így esett, hogy 1950. március 19-én vasárnap kora este a Ferencváros teljes futballcsapata kollektíve betódult az egészségügyi intézménybe. A nővérkék már akkor szigorúak voltak, nem engedték, hogy egyszerre húszan törjenek rá egy betegre, így aztán fél csapat a sebészetre ment, ahol Rudas Feri operációra várva feküdt, a másik fele, meg a szülészetre, megnézni „a Tanár” fiát.
Aztán cseréltek.
Ezt követően évtizedeken át nem múlt el úgy születésnapom, hogy valaki meg ne jegyezte volna:
– Te szombaton születtél, vasárnap meg eltörött a Rudas Feri lába – amúgy Isten éltessen!
Csodálja ezek után bárki, ha egy életre összenőttem ezzel a remek emberrel?
Lakat T. Károly
4 hozzászólás a(z) Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 1. bejegyzéshez