Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 28.

A kocsmárosok a kakasokkal kelnek…

Rudas Ferenc atlétikával való „összeszerelmesedése” okán hűtlenül el­ejtettük életének azt a szövetét, amelyet a fut­ball szőtt át, igaz ő is megtett szinte mindent azért, hogy ettől a világtól (amely azért lássuk be, mégis csak sokkal inkább az ő világa volt, mint az atlétika és környéke) távol tartsa magát.

Azt már csak úgy találták ki az erre illetékesek, hogy az ember min­dig a legnagyobb szerelmétől kapja élete legnagyobb pofonját, márpedig Ferit a futball tisztességesen a pad­lóra küldte.

Azt, hogy edzőként nem úgy jöt­tek össze a dolgai, ahogyan azt sze­rette volna (emlékezzünk csak a Láng Gépgyárnál és a Budafokon történtekre) sokkal könnyebben vi­selte, mint a Ferencváros vele szem­ben mutatott viselkedését, már amennyiben egy klub „viselkedni” tud…

A Ferencvárossal történő nagy szakí­tások esetében (a mondatban persze a klubnév szabadon felcserél­hető) a történések mögött sohasem a pályák, a kapufák, az öltözők, az iro­dák, a lelátók székei, vagy fapadjai, hanem mindig konkréten megnevez­hető emberek állnak.

Nem véletlenül mondják mindig a Ferihez hasonlóan helyzetbe kerü­lő emberek, hogy ők nem a klubbal, hanem az aktuálisan éppen ott dol­gozó vezetőkkel szakí­tottak, akiket viszont eszük ágában sincs magával az egyesülettel azonosí­tani.

Főhősünk életét végigkö­vető sorozatunk előző fe­jezetében 1964-ben jár­tunk, s neki akkor már közel egy évtizede hivata­los formában semmi köze sem volt a zöld-fehérekhez.

1956 novemberének legelején még ott volt a Fradi újjáalakulá­sát megszervezők között, minden adottnak látszott ahhoz, hogy je­lentős szerepet vállaljon (vagy kap­jon) a klubvezetésben (erre játékos múltja, a szí­nekhez a legnehezebb időkben való ragaszkodása, abszo­lút „fradizmusa” egyaránt alkalmas­sá tette és feljogosí­totta volna), ám az emberek életének útvonala gyakorta letér a logika kikövezte ösvényről, s olyan irányokba kanyarodik, amely­re az érintettek saját maguktól, saját elhatározásukból talán sohasem lép­tek volna.

A forradalom évének tizenegye­dik hónapja, annak is a negyedik napja (tényszerűen: 1956. novem­ber 4., itt jegyzem meg, hogy apámat élete végéig mérhetetlenül bosszan­totta, hogy ezen a napon éppen a Károlyok ünneplik a névnapjukat) brutális pontot tett az éledő remények szimfóniájának végére, de sa­játságos módon a Fradinak összeha­sonlí­thatatlanul jobb lett a helyzete, mint volt 1950 és 1956 között…

Kádáréknak kisebb gondjuk is nagyobb volt annál minthogy a futball ügyeivel napi szinten foglalkoz­zanak, a legfelső politikai vezetésé­ben sem volt egy „Farkas Mihály”, akit a futball jobban foglalkoztatott, mint „alapszakmája” a hadügy és a honvédelem, í­gy miközben a futballon kí­vüli életben megkezdődtek és éveken át tartottak a brutális meg­torlások (ne feledjük: Nagy Imrét 1958-ban a svédországi futball-vi­lágbajnokság ideje alatt í­télik halálra és végzik ki) a zöld-fehérek viszony­lag zavartalanul élhették a maguk 1950-et megelőző időkhöz már-már hasonlí­tó mindennapjaikat.

A Ferencváros névhez már nem volt bátorsága hozzányúlni senki­nek, fel sem merült, hogy a zöld-fe­hérből újra pí­ros-fehér legyen, s bár elsősorban Kádár Vasas-szimpáti­ája okán a korszak kedvezménye­zett csapata az angyalföldi gárda lett (nem elhanyagolandó, miszerint az 1956-os események legnagyobb vesztese a Bp. Honvéd, hiszen Pus­kás, Kocsis és Czibor külföldre távozása messze őket gyengí­ti meg a leg­jobban) a Fradit (talán ez a legjobb kifejezés) hagyták élni, különösebb atrocitások nem érték. Hacsak nem vesszük jelentős zaklatásnak azt a vitathatatlan tényt, hogy mindig a Fradi-meccseken volt a legnagyobb rendőrségi készenlét, hogy aki „gya­núsan hangosan fradizik” a lelátókon azt bizony gyakorta kiemelik onnan az igazi szurkolók közé civil ruhába beültetett „illetékesek”, s az is tagad­hatatlan: a klubnál ezekben az évek­ben kezdődik meg az úgynevezett besúgói rendszer nagyon is módsze­res és tudatos kiépí­tése.

Mert az azért a látszólagos béke ellenére is ott van a csúcspolitiku­sok fejében, hogy „a Fradira jobb vi­gyázni…”

Az 1899-ben alapí­tott klub azon­ban (legalábbis apámnak ez volt az egyik kedvenc kifejezése a Fradi jellemzésére) mindig is olyan volt, mint a Főnix madár, amely saját hamvai­ból támad fel és kap újra erőre, gya­korta még nagyobbra is, mint amilyen volt korábban.

Minél erőteljesebb és durvább támadások érik kí­vülről, annál na­gyobb belső erőt és összetartást mu­tatva őrzi meg önmagát és értékeit.

Mindez, persze édes­kevés lett volna, ha maga a csapat nem lesz egyre erősebb és ütőképesebb, ha nem alakul olyan gárdává, amellyel bizony már a bajnoki cí­m kérdésé­ben is erősen számolni kell.

Albert Flórián 1958-as feltűnése új fejezetet nyit a Ferencváros életében...

Az arany nélküli évek 1949 óta tartottak, s bár az 1962-63-as első­ség között eltelt több mint egy év­tizedben már egyre gyakoribb az ezüst, de kiváltképp a bronzérmes helyezés, az igazi fordulatot egy 1958-ban feltűnő vérbeli futballzseni, bizonyos Albert Flórián feltűnése hozza. Az Orosz, Albert, Rákosi bel­ső hármas kialakulása (a balszélen az akkor már régen alapembernek számí­tó Fenyvesivel) teszi egyre erősebb és jelentősebb csapattá a zöld-­fehéreket, akik, persze továbbra sem a rendszer kegyeltjei (sőt, lásd egy Ferencváros-Dinamo Minszk mérkőzésen történt esetet, amellyel még a Politikai Bizottság is fog­lakozik, pedig nem történik más és több, mint az, hogy Orosz Pál és egy Guszarov nevű játékos „összebrusztol” egymással, de miután a mérkő­zést éppen a „kommunizmus élte­tése és dicsőí­tése” , mi több: „a két ország megbonthatatlan barátsá­ga” jegyében játszották, dacára an­nak, hogy a meccs utáni banketten a két érintett már a legnagyobb barát­ságban poharazgatott egymással, s Orosz megbüntetése ellen a minszki­ek is tiltakoztak, a Fradi egyik erősségét fél évre kivonják a bajnoki for­galomból) már olyan potenciális támadóerő, amellyel a Kinizsi kor­szakban nem rendelkeztek.

Rudas Feri ebből a folyamat­ból teljes mértékben kimarad, pe­dig kiváltképp akkor, amikor egyko­ri játékostársa és a legszűkebb bará­ti körének egyik törzstagja Mészá­ros „Dodó” József lesz a Fradi edző­je (1961) nagyon is ott lenne a helye a vezetésben!

Ő azonban vendéglátózik és „atletizál”, Tokió után már Mexikót „ter­vezi” feleségének, Antal Mártának, aki a Japánban szerzett ezüstérme után az 1968-as játékokra, mint a szám egyik esélyese utazik!

Nagyot ugrunk ugyan előre az idő­ben, de ezen a ponton kell elmonda­ni, hogy Feri Tokió után Mexikóba is elkí­séri asszonyát, aki a verseny utol­só dobásáig még biztos dobogós, ám ahogy Tokióban a román Penes, úgy Mexikóban egy jószerivel teljesen is­meretlen osztrák lány, Eva Janko lesz a végzete, aki a verseny legutolsó do­básával (58.04) letessékeli őt a dobo­góról. Márta a negyedik helyen végez (56.38-cal), s tényleg csak az bol­dogí­tja, hogy az aranyat magyar lány, Németh Angéla nyakába akasztják, aki a mezőnyben egyetlenként jut túl a 60 méteren (60.36), s már a má­sodik sorozatban gyakorlatilag meg­nyeri az olimpiai bajnokságot.

Az élet fantasztikuma: Feri és Márta újra ott van a lelátón, ami­kor apám csapata az Azték stadi­onban döntőt játszik a bolgárok­kal, s egy meglehetősen zűrös, ki­állí­tásokkal tarkí­tott mérkőzésen 4:1-re nyer.

(Hol vannak már azok az idők, amikor a Káplár utcai lakásban a Láng Gépgyár taktikáját dolgozták ki közösen a FÖSPED Szállí­tók vagy a Komló ellen?…)

Az 1968-as olimpiá­ig azonban még renge­teget minden történik Feriék családi életében (1967-ben, azaz egy év­vel az olimpia előtt, születik egy kisfiuk, aki a keresztségben természe­tesen a Ferenc nevet kapja, s akiben a boldog atya, már első felsí­rásának pillanatában ott látja a Ferencváros jövendő jobbhátvédjét, ami a kezdetek kezdetén ráadásul még hordoz is magában valamennyit abból, hogy valósággá váljon) és persze a Fe­rencvárosban.

Amí­g Feri „tokiózik és mexikózik”, illetve erre készül a zöld-fehérek megnyerik az 1962-63-as bajnok­ságot (a zöld-fehér szurkolók szá­mára szinte elviselhetetlenül hosszú aranyszünetet valóságos népün­nepély követi, amikor a Népstadion­ban a Szeged ellen újra bajnokcsapa­tot éltethetnek) 1965-ben a magyar futball történetének addigi, s eleddig utolsó nemzetközi kupagyőzelmét aratják a VVK megnyerésével Tori­nóban a Juventus ellen, 1967-ben pedig egy dr. Lakat Károly nevezetű ember lesz a trénerük.

Ez az a pillanat, amikor Feri a leg­közelebb kerül ahhoz, hogy újra be­kapcsolódjon a klub életébe. Személyesen voltam fültanúja legalább egy tucat olyan témájú beszélgetésnek kettőjük között, amikor a könyör­gésre igazán nem hajlamos apám jó­szerivel „rimánkodott” barátjának, hogy jöjjön, kijár neki bármilyen tisztséget, csak legyen vele, legyen mellette, mert ha már 1943 nyara óta elválaszthatatlanok egymástól, akkor legyenek együtt akkor is, ami­kor valami igazán nagy dolgot lehet véghezvinni a zöld-fehér klubnál.

Soha nem derült ki szá­momra, hogy Feri miért állt ellen, miért maradt „csak” apám leghűsége­sebb barátja és szurkolója azokban az években, amikor 1967 és 1969 között a Ferencváros történel­mének talán legjobb csapata állt össze, amikor két bajnokságot nyertek, VVK-döntőt játszottak, három világ­válogatottat delegáltak, Albert Flóri­án pedig aranylabdás lett.

Apám boldogan osztotta volna meg a sikereket Ferivel (aki példá­ul remek szakosztályvezető lehetett volna), de csak annyit ért el, hogy barátja elkezdett újra Fradi-mec­csekre járni.

Szerencséjére nem kellett felad­nia az elveit (jelesül azt, hogy ahon­nan olyan galád módon kitessékel­ték, ahogyan azt vele tették 1954 szilveszterén az Üllői úti pályán, oda ő többé nem teszi be a lábát), mert a Fradi pályát, amelyet amúgy éppen most bontanak, akkoriban kezdték épí­teni, Alberték minden meccsüket a Népstadionban játszották, az meg ugye „semleges terület”.

A hétfői (akkor már Tizedessé lett Káplár utcai) randevúk „tematiká­ja” a fröccs tekintetében változatlan maradt, a témája azonban már nem a Láng Gépgyár, nem a Budafok, de még csak nem is a Tatabánya, hanem csak és kizárólag a Ferencvá­ros volt.

Gyakran megesett, hogy a fél csa­pat (Géczi, Albert, Novák, Szűcs, Rá­kosi, Katona voltak az elmaradha­tatlan törzsvendégek) ott „elemzett” apám dolgozószobájában, s ebbe a társaságba egyes-egyedül Rudas Fe­rinek volt szabad bejárása, teljes ér­tékű szavazati joga, érthető módon, hiszen ugyan kire hallgattak volna a korszak legjobbjai, ha nem az őket megelőző korszak egyik legnagyobbjára?

Az asztaltársaságot mégis min­dig Feri bontotta meg, mondván: „Gyerekek, én most már elköszönök, mert hajnali négykor kelek…”

Igazat mondott, tényleg a kaka­sokkal kelt akkoriban, hiszen a Fény utcai piacon lett a szó szoros értel­mében kocsmáros.

Ember nem gondolná, hogy ez volt élete egyik legjobb vállalkozása…

Lakat T. Károly