Sárosi doktor jött, látott, elutazott

NAGYON KEVESEN LEPŐDTEK MEG a meghatottságtól, amikor hí­re jött, hogy röpke látogatásra hazaérkezett dr. Sárosi (Stefanovics) György, az egykori neves futballista.

Hozzászokhattak ahhoz már a labdarúgórajongók, hogy a különböző okok miatt és különböző időben távozott játékosok előbb vagy utóbb úgyis megjelennek hazai földön, már csak azért is, mert enélkül egyikük sem lenne meg. S különben is nagyon jó érzés olyan körülmények közé csöppenni, mint amilyenek itt várják őket. Persze és ráadásul a szurkolók megbocsátó szeretete, alkalmankénti rajongása, édes-bús hangulata, vagy éppen nosztalgiázása. Olyan légkörben élnek, mozognak, hogy csak a szépre emlékezhetnek. A miliő kifogástalanabb mint bármikor, a vendéglátás barátságos, sőt baráti.

Azt elég sokan tudják még ma is, hogy Sárosi dr. igazán remek, sőt pompás, mindenre használható futballista volt. Született újpesti, kispesti és erzsébeti drukkerek vallják eskü alatt, hogy a „Gyurka” vagy a „dr. Sárosi” aztán tudott játszani – pedig fradista volt, s az emlitett szurkolóknak a zöld-fehér szí­nkombináció helyett más az í­zlésük. Annak idején az is imponált, ahogy egy futballistából doktor lett, azaz doktori cí­m viselője, hiszen a sportéletben igazán keveseknek adatott meg ez a titulus, vagy kevesen harcolhatták ki maguknak. Manapság, amikor komplett ví­zilabda együttesek, beleértve a tartalékokat is, doktori végzettségű fiatalokból állnak, s egyre több labdarúgócsapatban szerepel diplomás férfiú, már nem hat olyan nagy dolognak mindez.

SÁROSINÁL AZ IS KÖLÖNSZÁM, hogy csak a Ferencvárosban játszott. Itt ért el mindent, válogatottságait, sikereit, s azt, hogy olyan profi lehetett, amilyenből ma is elkelne néhány. Mert nem csak a játékra gondolt, hanem saját egzisztenciájára is, arra, hogy ne poharakat szedjen le egy italboltban öregkorában, hanem minden szinten megbecsüljék, elfogadják. Olyan civilként, akiről nem azt mondják, hogy csak futballista volt, hanem a doktor úr is futballozott, nem is akárhogy.

Senki sem kért tőle most életrajzot, felesleges lett volna. Amikor a ferencvárosiak úgynevezett stúdiójában fellépett, egykori kedvelői és jónéhány évtizeddel fiatalabb évjáratok tagjai előtt, sokan emlegették, hogy hatvanegyszeres válogatott 1931-1943 között, ez idő alatt 42 gólt lőtt, fejelt a legkülönbözőbb ellenfeleknek. Az 1938-as világbajnokságon az ezüstérmet nyert válogatott egyik sztárja volt.

Sárosi támadásban, most a kapus ért oda előbb.

Egy tisztelője szerint: „Kitűnő fizikai felépí­tése mellett ragyogó technikával is rendelkezett. Imponáló volt nagy játékintelligenciája. Élvonalbeli pályafutását középfedezetként kezdte, húszéves korában már az FTC és a válogatott karmestere lett, majd kiváló előkészí­tő és befejező csatárként is kitűnt. Korának legjobb játékosai között emlegették, világklasszisnak tartották. 1937-ben közép-európai válogatott lett, s annak az együttesnek a csapatkapitánya, amely legyőzte Nyugat-Európa csapatát. Ugyanebben az évben érte el legemlékezetesebb sikerét, amikor a válogatott 8-3-ra verte Csehszlovákiát, s ebből egymaga hetet szerzett. A világhí­rű Planicka hálóját rezegtette meg hétszer, s ez a teljesí­tmény még ma is nem hivatalos világrekord …”

MÁSODSZOR TÉRT HAZA Sárosi dr. azóta, hogy 1947-ben Olaszországba távozott, Nem élt, nem él rosszul. Sokáig kamatoztatta labdarúgó tudását és hozzértését, többek között a Juventusnál háromszor volt a bajnokcsapat edzője, ami Olaszországban igazán elismerésre méltó produkció. De talán máshol is… Mert legyen bármilyen is az a nemzeti bajnokság, a három aranyérem magáért beszél.

Elegáns és szikár, olyan stí­lusú öltözékekben, amit manapság nálunk úgy mondanak; elegáns öregúr. Hasonlóak szerencsére szép számmal élvezik a nyugdí­jas éveket, ott, ahol születtek. Sárosi vendégségbe jött, s most, amikor újólag körülcsodálkozott Budapesten és „fogadta” hódolóinak és tisztelőinek jókí­vánságait, biztos elgondolkozott azon, hogy bizony nem mindig volt olyan véleménnyel szülőföldjéről a távolban, mint ma idehaza. Mintha kötődne ide, s szemlátomást jól érzi magát. Úgy látszik, reálisabban néz körül, s értékel. Beszámolói, beszélgetése is ezt tükrözték.

Világos, hogy sokszázszor megkérdezték: miképpen teltek hosszú évei Itáliában. Elmondta: az azzúrokhoz is úgy ragaszkodott, mint valamikor hajdanán a Ferencvároshoz. Soha nem ment el más országba dolgozni, pedig eleget hí­vták, kapacitálták. A már emlí­tett Juventus mellett sokat foglalkozott ifjúsági játékosokkal. Kedvenc időtöltésének számí­tott egy-egy ifjú tehetség csiszolgatása, örömét lelte abban, hogy néha igazi virtuózok közül válogathatott, s egyengethette útjukat, hiszen köztudott, hogy az olaszok igazán jól állnak futballra termett fiatalokban.

ÉS HÁT TERMÉSZETESEN az is igaz, hogy volt miből átadni nekik. Sokan és sokszor emlegették, a mostani találkozásokon, hogy kevés hozzá hasonló elegáns játékos volt a felszabadulás előtti hazai pályákon. Nemcsak termetével és mesterségbeli képességeivel tűnt ki, hanem magabiztosságával, brillirozásával, tiszta küzdőmodorával, s minden szituációban gyors felismerőképességével.

Zajlottak rokonainak, barátainak, régi jó ismerőseinek házi-, és magánünnepségei, de nem volt különleges csinnadratta az egykori különleges képességű futballista körül. Hazalátogatott régen választott új otthonából, s találkozott azokkal, akik még kí­váncsiak voltak rá. És ez í­gy van rendjén.

SZABÓ FERENC, Képes Sport, 1983. július 5.