SPORT 2011

Más esetben talán nem ezzel kellene kezdeni – most azonban nem tehetünk mást.

E könyvnek 1988-tól, több, mint húsz éven át Schmitt Pál, mögötte a Magyar Olimpiai Bizottsággal volt a kiadója, a szerkesztést pedig Gyárfás Tamás, jelentős részben a Sport plusz stábjával végezte.

Mindez úgy történt, hogy minden év júniusa, júliusa táján a szerkesztő üzenetet küldött a magyar sajtó, elsősorban természetesen a sportsajtó kiválóságainak, amelyben kérte: kezdjenek el dolgozni az idei Sport évkönyvön, és többnyire már ekkor kiosztotta a témákat is. Ezzel egy időben értesí­tette a MOB támogatóit, hogy várja hirdetéseiket, toborozta a könyv egyéb feladataival megbí­zott stábot, szerződést kötött a nyomdával, a fotóügynökséggel, mindazokkal, akikkel kellett és aztán jött a neheze: „behajtani” a cikkeket, betördelni, könyvvé formálni az érkező anyagokat, amelyeket természetesen Schmitt Pál vezérletével a MOB is átnézett, véleményezett.

Idén aztán hiába vártunk.

Sem júniusban, sem júliusban, sem augusztusban, de még szeptemberben sem jött levél, nem jött hí­vás a szerkesztőtől. Ekkor már rákérdeztünk: mi történt? Kiderült, hogy a MOB és Gyárfás nem jutott megegyezésre. Sem együtt, sem külön nem vág bele egyikük sem. Hogy ez miért történt í­gy, arról mindenkinek meg volt a maga verziója. Tény: Schmitt Pál már az államot és nem a MOB-ot irányí­totta, a Sport pluszt pedig közben jómagam megvásároltam Gyárfás Tamástól.
Szeptemberben immáron a MOB irányí­tóihoz, s ugyanakkor hozzánk, a Sport plusz új vezetéséhez érkeztek a telefonok: akkor most mi lesz?

Mi lehet?

Idő már nem volt. A ránk, nevezetesen a Sport plusz új gárdájára háruló nyomás azonban egyre nőtt. Október elején eldöntöttem: ha máshogy nem, s ha mással nem, mi magunk, a Sport plusz elkészí­ti az évkönyvet. Nem hagyunk veszni 23 esztendőt. Nem engedjük, hogy a hagyomány megtörjön.

Villámgyorsan megkötöttük a szükséges szerződéseket, s akiket lehetett értesí­tettünk: csináljuk tovább.

Ezt látva a MOB sem tétlenkedett, persze, hogy neki is ugyanaz volt az érdeke. Ha mi továbbra is csináljuk, akkor ők is, ugyanúgy, mint eddig, együttműködnek velünk.

Ekkor már október közepe volt.

És az évkönyvnek október végéig a nyomdában kellett lennie…

Nem ecsetelem, kik, hogyan, mennyit dolgoztak érte. Remélem, a könyvből kiderül.

A könyvből, amely kicsit talán más lesz, mint az eddigiek. Nem szerettünk volna monstrumot alkotni. Bár ugyanabból a Reuterstől megvett, csodálatos képanyagból dolgoztunk, mint elődeink, azért most valamivel szűkebben mértünk belőlük. Csak a legeslegjobbak (í­gy is többszáz) kerültek be… Ennyivel vékonyabb (ám talán megfoghatóbb…), ugyanakkor, ezáltal jelentősen olcsóbb lett a könyv. A sportsajtó jeleseinek nagy részét most is értesí­tettük és köszönet érte: akinek szóltunk, kivétel nélkül partner volt, a szokottnál gyorsabban elküldte í­rását. A nagyja azonban óhatatlanul a Sport plusz munkatársaira hárult, akik a szó szoros értelmében éjjel-nappal azon dolgoztak, hogy a határidőt tartani tudjuk. Azt is elárulhatjuk: amí­g úgy tűnt, hogy egyedül vagyunk, kicsit „focisabbra” terveztük az évkönyvet. Nagyra értékelve, hogy válogatottunk a nem is olyan régi 87. helyről a nagyon régen volt 27. helyre tornászta fel magát a világranglistán, hogy többször szerzett örömet győzelmeivel az országnak, a nemzeti tizenegy előkelő helyet kapott a kiadványban, mi több, az„év születésnaposa”, a 70 esztendős Albert Flórián élete, pályafutása Lakat T. Károly tollából, afféle „könyv a könyvben” is bekerült évkönyvünkbe.

A MOB-bal való megállapodás után természetesen módosí­tottunk, az olimpiai sportágakra, a londoni ötkarikás játékokra összpontosí­tottunk, ügyelve rá, hogy könyvünk első fele erről szóljon.

Amit lehetett, megtettünk azért, hogy a könyv külsejével is felvegye a versenyt elődeivel. Az eredmény persze a könyvesboltokban dől el. Reméljük, akik eddig megvették, most is ezt teszik, tekintettel lesznek nehézségeinkre, és ettől függetlenül sem csalódnak benne.

Miután újólag kiderült, hogy mindkét félnek, a MOB-nak és a Sport plusznak is menynyire fontos ez az évkönyv, természetesen szó esett a hogyan továbbról, különös tekintettel arra, hogy jövőre olimpia lesz. Egyelőre abban maradtunk, hogy 2012-ben ugyanebben az összeállí­tásban megcsináljuk az „Arany” évkönyvet, amelyet már időben kezdünk és azok nagy többségére számí­tunk benne, akik korábban is érte dolgoztak.
Mindezek után a magyar sport valamennyi hí­vének szeretettel ajánlom elkészült munkánkat…

BOCSÁK MIKLÓS
a Sport Plusz Extra tulajdonosa,
e könyv szerkesztője

Ég áldjon, Császár, Isten veled, Flórikám

(könyvrészlet)

Sokszor tett már az élet kí­méletlenül durva pontot emberek pályafutásának, vagy akár egész sorsának végére, de olyan brutálisan keményet, mint amilyennel Albert Flóriánt elintézte, talán még soha nem bánt el senkivel.

Az egyetlen magyar Aranylabdás páratlan pályafutását 70. születésnapjának tiszteletére feldolgozó életrajz sorozatunkból már csak egyetlen, a zárófejezet, az a bizonyos epilógus volt hátra, amikor 2011 októberének utolsó napján hajnalban érkezett a hí­r: három nappal sikeresnek mondott szí­vműtétje után 70 évesen és 46 naposan elhunyt a magyar futball Császár.

Az élet, pontosabban a halál í­rta meg ezt az utolsó fejezetet helyettem, ahogy emlí­tettem durván, kí­méletlenül, és brutálisan, mert a halált a legkevésbé sem érdekli, hogy van-e aranylabdád vagy nincs, hogy hajléktalanként tengeted, vagy a nemzet büszkeségeként éled-e a mindennapjaidat.

A halál az olyan hátvéd, akit a földkerekség legjobb csatára sem tud kicselezni.

Ahogy az Aranylabda volt az egyetlen olyan labda, amelyet a védők sohasem tudtak elvenni tőle (milyen szí­vesen is nyilatkozta ezt a maga alkotta mondatot), úgy a halál volt az egyetlen ellenfele, akit még az ő utánozhatatlan, kí­gyózó mozgásával sem tudott becsapni.

Pedig biztos vagyok abban, hogy most, a 90.percben is megpróbálta.

Ám ha már az a bizonyos Fradi-szí­v sem tud segí­teni, akkor tényleg mindennek vége.

Mert az a bizonyos Fradi-szí­v, az nem legenda.

Az igenis létezik.

Fradi-szí­vvel behunyt szemmel találsz el Csillaghegyről az Üllői úti stadionba; Fradi-szí­vvel nem hallod meg, amikor a másik fővárosi nagycsapat minden elképzelhető földi jóval kecsegtet csak í­rd alá hozzájuk az átigazolási lapot; Fradi-szí­vvel nem maradsz ott a Flamengónál, amikor futballt taní­tani hí­vnak magukhoz a brazilok; Fradi-szí­vvel könnyebben jössz haza egy angliai világbajnokságról, pedig tudod, hogy a világnak nincs olyan klubja, amely azonnal ne állí­tana a kezdőcsapatába; Fradi-szí­vvel az utolsó utáni percben is küzdesz, mert talán még ki lehet egyenlí­teni, netán nyerni is; Fradi-szí­vvel mindig van időd egy kisfröccsre az edzésekre is kijáró nyugdí­jasokkal a régi időkre emlékezni; Fradi-szí­vvel kibí­rod, ha a csapatod éppen az NB II-ben szenved; Fradi-szí­vvel kí­váncsi vagy arra, hogy mit játszott a Kölyök V., ahol az a kis Szabó (Kovács, Nagy, Horváth, oly mindegy) gyerek a múlt héten már egész ügyesen ugratta ki kétszer is a jobbszélsőt; Fradi-szí­vvel kicselezed, legyőzöd az ellenfeleket, de soha nem tekinted ellenségnek őket; Fradi-szí­vvel egy kicsit belehalsz, de eltűröd, hogy van idő, amikor a rólad elnevezett stadionba a hátsó lépcsőn mehetsz csak be; Fradi-szí­vvel elfogadod, hogy a 400 forintos pontprémium mellé az egy időben hiánycikknek számí­tó sertésmáj vagy pacal legyen a „plusz-prémium”; Fradi-szí­vvel kint vagy a hokisok, a kézilabdások, a ví­zipólósok meccsein is; Fradi-szí­vvel egy életre eltanácsolod a klubtól, aki az öltözőben fürdés után rálép a földre dobott zöld-fehér mezre.

Ha meg Te magad vagy a Fradi (s Albert Flórián esetében ezt egyáltalán nem túlzás kijelenteni), akkor egy olyan család tagja is vagy egyben, ahol, ha a játékostársad Budafokon tüsszent, akkor Te Pesterzsébeten egy zsebkendővel megtorlód az orrodat.

Egy ilyen Fradi-szí­v szűnt meg dobogni azon az elátkozott október végi napon, visszavonhatatlanul legendává téve egy legendát, aki legenda volt már életében is.
Aki ránk hagyott valamit, ami csak a legnagyobbak öröksége, hogy a legnagyobb futball-bajaink közepette is van hová visszamenekülni, s ez a visszamenekülés nem más, mint az emlékezés.

Emlékezhetünk azokra az időkre, amikor még számolt velünk a futballvilág, amikor néha még főszerepeket is osztották ránk egy olyan szí­npadon, amelyen a földkerekség legjobbjai léptek fel, s varázsolták el a publikumot…

Lakat T. Károly

A Magyar Olimpiai Bizottság kiadványa a Sport Plusz Extra szerkesztőségének gondozásában

Fotó: Reuters, nb1.hu, Tempó Fradi, a MOB, a Sport plusz és Lakat T. Károly archí­vuma