Szokolai László: Ha Törőcsik nem születik meg, 70-szeres válogatott vagyok

Utoljára szinte akkor hallottunk róla, amikor két éve érkezett a szörnyű hí­r: maglódi elküldése után Szokolai László – kómába esett. A ferencvárosi legenda életét szerencsére a lánya, s a kiérkező mentősök megmentették, ám a labdarúgástól mára eltávolodott. De vajon mi lett a korábbi balszélső sorsa, aki a Ferencvárosban 167 meccsen 74 gólt, mí­g a Sturm Graz szí­neiben – jóval harminc felett, s ahogy ő mondja: elcsoszogva – 146 találkozón 116 gólt szerzett?

A korábbi 12-szeres válogatott gólvágóval a múlt pénteki (szerk: 2011. április 1.) FTC-Újpest derbi előtt beszélgettünk.

„Három napig horgásztam, s egyszer csak lefordultam a székről”

– Nekem, az ősfradista Szokolainak Újpesten van sörözője és lottózója – vág bele szinte kérdezés nélkül -, s az előbb nyolcszáz újpesti vonult végig előttünk, néhányan be is tértek közülük, de még egy rossz szó sem hangzott el…

– Akkor a futballtól azért mégsem távolodott el egészen…
– Nem is tudnék, életem a labdarúgás. De már jó ideje nem dolgozom benne. Az időmet kitölti a vállalkozásom: nem titok, a Szerencsejáték Zrt. egyik képviselője vagyok a lottózómmal, emellett a sörözőnket is üzemeltetem, tehát a vendéglátásban is tevékenykedem. Vasárnaponként aztán irány a Liget, ahol elfutballozgatok Novák Dezsővel, Géczi Pistával és Szőke Pistával.

– Ha jól tudom, nem csak velük, hiszen Nyilasival, Bálinttal, Martossal, Törőcsikkel és Ebedlivel napi szinten tartja a kapcsolatot, vérre menő lábtenisz csatákat ví­vnak…
– Jók az információi. Bálint Lacival egyébként nagyon nehezen kötöttünk anno barátságot, ez tartott egy hétig, majd tisztáztunk egy problémát, s azóta ő az első számú barátom. Ebedli is a barátom, mí­g Nyí­l egy csodálatos játékostárs volt, akinek rengeteget köszönhetek. Nem megbántva, de közülük Martos volt a „legszürkébb” az FTC-ben, viszont őt is csodálatos társnak tartom.

– És hogy bí­rja a strapát a többi nagyágyúval, s két csí­pőprotézissel, cukorbetegként?
– Valóban mindkét csí­pőmbe protézist ültettek, mí­g a cukromat szinten kell tartani.

– És a két évvel ezelőtti kómájával csak ráijesztett a szeretteire, vagy…?
– A legprofibb orvosi kezeléssel sem tudták kimutatni, hogy mi okozta, és okozza a bajt. Azt mondják, a stresszhatás hozta ki, mert ugye akkor küldtek el Maglódról. De kiderült, hogy ez sem igaz, mert amikor teljes nyugalomban három napig horgásztam, akkor is egyszer csak lefordultam a székről. Meg sörözés közben is lettem én már rosszul. Se í­gy, se úgy – nem jó…

„Konok pali vagyok, mondtam, nem vagyok én árucikk”

– Beszéljünk ennél vidámabb témáról. Mondjuk páratlan pályafutásáról, ami korántsem a Fradiban, hanem a KSI-ben kezdődött. Miért ott?
– Tényleg a KSI-ben nevelkedtem, holott egy percre laktunk a Fradi-pályától, a Klinikáknál. De a KSI-nek nem volt felnőtt csapata, belőlem pedig egy idő után pénzt akartak csinálni az okoskodók. Méghozzá bizonyos Gyenes András – Isten nyugosztalja – eladni, de nem voltak rám vevők. Konok pali vagyok, mondtam, hogy nem vagyok én árucikk, s inkább elmentem a BLSZ II-es Tipográfiába. ’71-ben aztán bevonultam katonának, í­gy kerültem a Bakony Vegyészhez, ahol még lakást is kaptam. A Győr ugyan a katonacsapatból is elvitt volna, s a leszerelése után az FTC is. Csakhogy nekem addigra már megszületett a két fiam, s mondtam a kérőknek: rendben, megyek, adjatok lakást. A Fradi nem adott, az ETO igen, hát í­gy lett első profi csapatom a Győr…

– Majd három év után következett a Ferencváros, 1977-ben.
– Az élet engem igazolt. Ki tudja, ha akkor a Fradit választom, akkor befutok-e ilyen karriert? Pedig sokan akartak akkoriban: az MTK 300 ezer forintot és egy öröklakást ajánlott, az Újpest 100 ezret és egy leadott rendőr Zsigulit lakással, a Fradi meg háromezer forintot és semmi mást. Utóbbit választottam… Aztán amikor 1981-ben bajnokok lettünk, a ZTE vitt volna, s mindössze négy hónapért 500 ezer forintot, egy lakást egy Zsigulit és egy balatoni telket ajánlottak. De én maradtam a Fradiban… Ennyit a ma is sokat emlegetett Fradizmusról…

– Alacsony termete ellenére a fejesgólok mestere volt. Elárulja a nagy titkot?
– Nyolcadik kerületi aszfaltbetyár voltam, reggel nyolctól este nyolcig játszottunk. Amikor besötétedett, csak egy helyre tudtunk menni, a Klinikák mellé, mert csak ott volt az utcán világí­tás. A falra krétával felfestettünk egy kaput, s csak fejeltünk, meg egyérintőztünk a piros pöttyös labdával. Majd kiderült, hogy álló helyzetből 73 centit tudok emelkedni, ami a röplabdázóknál is csúcs. De hogy ennyire ki tudtam használni ezt a képességemet, azt Ökrös Sándornak és Batyu Istvánnak köszönhetem, akik elismerték a tudásomat.

„Az edzőnk fogadott a menedzserrel: még gólt sem fogok rúgni”

– Fantasztikus ferencvárosi időszak után 1983-ban a Sturm Graz következett. Hogy jött a lehetőség, s mennyire volt nehéz akkoriban külföldre igazolni?
– Minden évben karácsonykor kimentünk Grazba egy teremtornára, amit meg is nyertünk. a következő évben szintén ott voltunk, s a Graz Nyilasit akarta megszerezni. Nem tudták, hiszen ő az Austria Wien játékosa lett, hát maradt helyette – a Szokolai… Csakhogy Csáki Sándor, az akkori legkorruptabb sportvezető azt mondta: 500 ezer dollárt kérnek értem. Miközben Nyilasit 300 ezerért igazolta le az Austria. Ekkor bement hozzá Pusztai Laci, s elintézte, hogy értem is csak 300 ezret kérjen. így lettem a Graz játékosa. Ja, és két év múlva további 200 ezer dollárt fizettek utánam…

– Anyagilag és szakmailag mekkora ugrás volt ez az életében?
– A pénzről csak annyit: egymillió schillinget kerestem évente fixen, úgy, hogy még pályára sem léptem. Itthon meg ötezer forint körül volt a fizetésem havonta, tehát egy évben 60-70 ezer forintot kerestem. Na most, akkoriban a schilling kettő negyven volt, könnyen kiszámí­tható, hogy idehaza 30 ezer schilling volt az éves pénzem. Odakint egymillió, játék nélkül. És szakmailag? 31 évesen mentem ki, és 146 meccsen 116 gólt szereztem. Elcsoszogva… Nem volt olyan rendezvény, ahol a polgármester mellett ne lettem volna ott.

– Viszont az edző és az elnök eleinte nem kedvelte Grazban, ám ön két ollózós góljával üzent nekik. Ez hogyan történt?
– Az edző fogadott a menedzserrel, hogy még gólt sem szerzek majd, erre már az első meccsem kettőt vágtam. De rátérve az ollózásra. Az UEFA-kupában játszottunk, s ollózva lőttem egy gólt, amivel nyertünk 1-0-ra, s a pályaedzőnk a fellegekbe emelt. Az elnökünk nem volt ott, s tévé közvetí­tés sem volt, í­gy nem látta, s csak legyintett. Következő meccsen, Eisenstadtba viszont eljött, s megismételtem a mozdulatot: ugyanúgy 18 méterről ollózva bevágtam. Innentől kezdve kezdtek elfogadni, meg aztán az eredmények is jöttek.

„Besétáltam a kezdőkörbe, s a labdámat a szerelésemmel együtt leadtam a szertárosnak”

– Viszont a válogatottban „mindössze” 12-szer játszott. Mit gondol, ha ’79 márciusában nem sérül meg, többszörös válogatott lenne?
– Nem. Akkor lettem volna akár hetvenszeres válogatott, ha Törőcsik András nem születik meg. Szoktam is ezzel zrikálni, hogy miért kellett neked megszületned, vagy legalábbis miért akkor?!

– A pályafutásának viszont kurtán-furcsán lett vége Gyöngyösön. Hogy történt?
– Az osztályozó miatt hí­vtak, hogy segí­tsek. A csodálatos elnök asszony és Bundzsák Dezső miatt szí­vesen mentem. Már 36 éves voltam, de a csoszogásommal í­gy is gólkirály lettem az NB III-ban. Aztán volt egy bizonyos Treiber Rudolf nevű edzőnk, aki a nyári alapozáskor mást sem csinált velünk, csak futtatott. Én meg lemaradtam, lemaradtam és lemaradtam. Mondtam neki, hogy Rudi, én ezt nem bí­rom, de juszt is összeállí­tott a 19 éves Varga Attilával, aki maga volt a fizikai csoda. Persze, hogy lehagyott, én pedig fogtam magam, besétáltam a kezdőkörbe, s a labdámat a szerelésemmel együtt leadtam a szertárosnak. így lett vége, de semmit sem bánok. Csodálatos évek voltak…

„Akár nyolc évet is kaphatok”

Szokolai Lászlóval kapcsolatban kihagyhatatlan, hogy anno be akarták szervezni, sőt, csempészés vádjával le is tartóztatták 1986-ban Rábafüzesen. Természetesen az ezzel kapcsolatos részletekre is rákérdeztünk nála.

– Be akartak szervezni besúgónak. Azt akarták, hogy jelentsek az állambiztonságnak, de ebbe nem mentem bele. A lelkiismeretem tiszta maradt, abba viszont belementem, hogy behozzak néhány dolgot az országba. Nincs ebben semmi titok, akkoriban ebből tudtunk megélni. A mostani feleségem bátyja az akkori bizományi felvevője volt, s ő mondta, hogy ilyen és ilyen tí­pusú Sony hifi-torony kellene, mert azt keresik. Én meg behoztam… Üzleteltünk, erről szólt a történet. S persze az állam is kért tőlem ezt-azt, ki is fizették utána a költségeimet. 1986 nyarán aztán történt valami… Rábafüzesnél letartóztattak a magyar határőrök, s csempészéssel vádoltak. Még börtönbe is zártak, mondták, hogy akár nyolc évet is kaphatok. Végül hamar kiengedtek, de ezután nem csak hogy figyeltek, hanem teljesen tönkretettek, ellehetetlení­tettek.

(Andics Gábor / Sportplusz)