Kortárs
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben III. rész
N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben
III.
„Nekem a »barát« abszolút bizalom…”
Én meg beszéltem Varga Zoltánnal. Nem egyszer, hanem sokszor, élete utolsó két esztendejében közelről ismerhettem őt. Az alkalmat a véletlennek, ami nincs, mint tudjuk, illetve Borsi-Kálmán Bélának, Az aranycsapat és a kapitánya című könyv szerzőjének köszönhetem, aminek 2008. áprilisi bemutatóján Varga is szerepelt. Jó szívvel írtam róla, ahogy a legendás játékos néhány héttel később megjelent önéletrajzi kötetéről is aztán. Menten felhívott, olvasta, nagyon köszöni, s találkozzunk, beszélgessünk is mihelyt lehet. Július eleje volt, egy budai bevásárlóközpont sörözőjében váltottunk szót – aztán is itt lett a „törzshelyünk” –, én az akkor tizenöt éves, halk szavú, de már valóságos futballszakértő fiammal mentem, akit azonnal megszeretett, úgyannyira, hogy búcsúzáskor odasúgta nekem: „mondd meg neki, legyen kissé vagányabb, s nehogy Zoli bácsinak szólítson legközelebb”. Nyugodtnak, derűsnek s rendkívül fiatalosnak mutatkozott, mint találkozásainkkor általában, de láttam többször keserűnek is. Hogy barátjává fogadott, kimondani nem merem – írt róla, miért, tény, fukarul mérte ezt a szót –, de éreztem, tudtam, hogy ragaszkodik hozzám. Ha Budapesten élek jóval többször futunk össze, ez bizonyos, sokszor váltottunk szót telefonon („találkozzunk, dumáljunk egyet”, így mondta mindig), hívott a Rőzse utcába („ott nyugodtan, bármeddig dumálhatunk”), örömmel készültem, no meg „ráérősen” talán, hisz rémálmomban sem gondoltam, hogy azzal a látogatással nagyon sietni kellene.
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben II. rész
N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben
II.
„…a lelkem, a lábam és a labda együtt volt”
Az első részként megjelent nekrológ-féleséget Varga Zoltán honlapjára írtam, a halálát követő hét elején, aztán napokig javítgattam, szöszmötöltem rajta, nehezen engedtem el, mert elégedetlen voltam vele már akkor is. Valamiféle tanácstalan bénultság lett úrrá bennem, amikor szólni muszáj, de a szóhiány helyére rendre az üresen kongó „nagy szavak” szöknek csupán, így a személyes megrendültség magánügy marad, a vallomás méltósága – s hitelképessége – pedig végképp odalesz. Mi tagadás: most, hogy e hónapok óta tervezett búcsúzóba belevágtam, hiába próbálom egyengetni, nyesegetni, fegyelmezni hol széttartó, hol döcögős áprilisi mondataimat, látom, ama tanácstalanság szorítása alig-alig engedett, s nemigen lettem higgadtabbá, okosabbá, azóta sem. Vajha pontosabb lehetek e legalább?
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben I. rész
N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben
I.
Zoli, hát végleg el…?
Mindannyian elmegyünk földi életünk törvénye szerint, emlék, s megbékélés marad utánunk leginkább, de van veszteség, amely feldolgozatlan marad, mindörökre talán. Petőfi, József Attila, Soós Imre vagy Latinovits Zoltán halála például valami fel-feltörő kollektív lelkiismeret-furdalásként él bennünk nemzedékeken át, tán a szégyen s az önvád kevercseként is valamiképp; hogy nem figyeltünk, hogy nem vigyáztunk reá (reájuk) eléggé, hogy nem értettük őt (őket) igazán, hogy már megint eltékozoltunk valamit. Németh László szava jut eszembe még: „egyszer az emberiség is így fog ránk mutatni – írta 1944 háborús telén –, »ezek azok, akik Adykat kaptak s azon túl, hogy megölték őket, nem tudtak mit kezdeni velük«”. Egy váratlan távozás döbbenete, a sajgó hiány különösen felkorbácsolja az érzelmeket, ez igaz, ám higgyük el: lelkünk mélyén a bélyeget a beletörődést követően is viseljük tovább és tovább.
