Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben II. rész

N. Pál József
„…az én mentalitásom nem erre a világra való”
Emlékezés Varga Zoltánra – három tételben

II.
„…a lelkem, a lábam és a labda együtt volt”

Az első részként megjelent nekrológ-féleséget Varga Zoltán honlapjára í­rtam, a halálát követő hét elején, aztán napokig javí­tgattam, szöszmötöltem rajta, nehezen engedtem el, mert elégedetlen voltam vele már akkor is. Valamiféle tanácstalan bénultság lett úrrá bennem, amikor szólni muszáj, de a szóhiány helyére rendre az üresen kongó „nagy szavak” szöknek csupán, í­gy a személyes megrendültség magánügy marad, a vallomás méltósága – s hitelképessége – pedig végképp odalesz. Mi tagadás: most, hogy e hónapok óta tervezett búcsúzóba belevágtam, hiába próbálom egyengetni, nyesegetni, fegyelmezni hol széttartó, hol döcögős áprilisi mondataimat, látom, ama tanácstalanság szorí­tása alig-alig engedett, s nemigen lettem higgadtabbá, okosabbá, azóta sem. Vajha pontosabb lehetek e legalább?

Igen, a pontosság lenne a föladat, a legfőbb erény, a prózaí­ró Illyés, Kosztolányi s Mészöly Miklós hajszolta tökély, a lelkünkben felnőtt, őrzött, dajkált érzés s a kifejezés maximumának súlyegyenlege, aminek föloldhatatlan paradoxonjáról a legpontosabb mondatokat alighanem Ottlik Géza mondta ki. „…ami biztosan van: az érzés. Minél biztosabban van, annál pontatlanabb. Minél jobban pontosí­tjuk, annál kevésbé mondhatjuk rá, hogy van” – í­rta a Buda egyik legelső fejezetében ő, midőn a múlt emlékképeinek megidézésével-megidézhetőségével tusakodott. A nyelv esendőségéről esett szó ekkor is persze, no meg a csendről, a mindenek alján rezgő hallgatásról még, amely a legbölcsebb, nemkülönben a legférfiasabb magatartás fundamentuma – avagy, Ottliknál, a tőkesúlya – talán, a legsűrűbb tudásról, a végső dolgoknak arról a „keserű ismeretéről”, amiről igazán csak hallgatni lehet, de amiről hallgatni lehetetlen, amiről mégis muszáj a beszédet megkí­sérelni egyszer.

Hiszem, hogy aki a Varga Zoltán-féle – természetesen összetett – történet s jelenség részese lett valamikor, a végső lényegre nézvést aligha tudhat többet ennél. Varga egy érzés volt s maradt nekünk: ez az, ami biztosan van, amit újra és újra megpróbálunk elmondani, pontosí­tani, s amit tétova szavainkkal újra és újra pontatlanabbra maszatolunk majd. Nincs mentség, ez í­gy lesz, amí­g élünk, de tudjuk, más esélyünk nem maradt, föltéve, hogy ennek az életnek az emlékezetével s a tanulságával élni akarunk még egyáltalán.

Nincs mese, a kiinduló pontot el kell fogadni: akiket játéka, személye, küzdelme megérintett, azoknak egy mitológia része ő, a futball nevezetű játék senki máséhoz nem hasonlí­tható káprázata, s a hajlí­thatatlan igazságérzet demonstrációja egy időben, tartás és emlékezet, megfellebbezhetetlen mérték és megtartó tradí­ció, amit tovább kell örökí­teni mindenáron. Róla mesélni kell, mert róla mesélni lehet, sőt róla még lehet mesélni, ezt Darvasi László fejtegette – Lakat T. Károly könyvében – nagyon pontosan, láttuk játszani vagy sem, a szájhagyományban – a futball szájhagyományában – él akár a görög istenek egykoron, s a „mese” ami róla beszél nemcsak lelkünket, de – valóban! – szavainkat is gazdagabbá teheti. Róla mesélni s róla – jó füllel – hallani a csoda, a misztérium emlékezetéből való részesedést jelentheti nekünk, „a megtapasztalt azonosságot, a világgal való cselekvő és misztikus uniót”, amiről meg – ugyanott – Garaczi László í­rt megszí­vlelendő sorokat. Az ilyen ember „élete örök harc, az ilyen ember élete […] végtelenül magányos és végtelenül boldog”, teszi hozzá a szerző, s én már-már hinni kezdem, hogy itt – Vargáról szólva – a szavainkkal elérhető pontosság határvidékén járunk valahol. Igaza van e Garaczinak – avagy végtelenül boldog s végtelenül magányos ember volt e hősünk – hadd ne döntsem el hirtelen, ám vallom én is, hogy Varga Zoltán lénye, játéka olyan állapotról való üzenet, amelyben „a világ ví­zió, nagy történet, megvalósí­tható s megvalósí­tandó álom” volt még, s amely a maga feladhatatlan harcát ví­vja, meglehet, az amennyire üdvös, olyannyira félresiklott modernitás kora óta már. Hisz a csodára való képesség, a mindenséggel való azonosság igényét se Ady, se József Attila, se Weöres, Ottlik vagy Nagy László nem adta fel, amikor a „minden Egész eltörött” vagy az árvaság tapasztalatát fogalmazták, akkor sem, s éppen ez az, amit e hol visszahúzódónak, hol békétlennek – vagy mindkettőnek! – ismert-tartott szőke nyolcas sem volt képes föladni soha.

Tudom, merészek e párhuzamok, de vállalom. Azt, hogy a mai versenysportra, e gyökeresen modernitás korabeli jelenségre í­gy is nézhetünk, meglehet, az én makacsságom csupán, de mit tegyek; ami a gőg, az evilági sikerhajsza, az agresszivitás példája lett egyfelől, az számomra az öröm, a csoda esélyének s reményének is megmaradt másfelől. A sport egy feladhatatlan küzdelem terepe is tehát, az elveszett paradicsom visszaví­vásának tárgya és alkalma, ahogy az lehet a művészet, vagy a Teremtés tökélyéről való tanúskodás parancsát követő „köznapi” élet is akár. Van úgy, hogy a könnyedség eleganciája vagy a felkavaró katarzis ugyanarról a világról „üzen” nekünk, s e pillanat a mérhető „eredményességgel” sincsen kapcsolatban okvetlenül. Akinek lélek adatott, pontosan érti, miről próbálok beszélni: Puskás Wembleyben lőtt gólja, Papp László öklözése, kacsintása, Balczó futása, Egerszegi Krisztina úszása többet jelentett önmagánál, e pillanatokban nemcsak a küzdelem ethosza, a csoda öröme, de a Rossz szándéka elleni – meglehet, „öntudatlan” – tiltakozás is mindig felragyogott. E káprázatos sportolók persze eredményesek is voltak vitathatatlanul, ám létezésük s küzdelmük formájával épp a „világgal való cselekvő és misztikus unió” már emlí­tett igézetét, egyszerűbben: a közösségteremtődés élményét adták meg nekünk, s ez – mondjuk – nemcsak Mike Tysonról nem mondható, de még a világ valaha élt legeredményesebb sportolójáról, a valóban kolosszális Michael Phelpsről vagy a szintén páratlan képességű, de szerethetetlenül gőgös Cristiano Ronaldoról sem igazán. Ők remekül előállí­tott „szerkezetek”, jelenlétük formája az őket előállí­tó gépezet „tökélyéről” üzen, s közösséget nem, csak – nagyszámú s, í­gy vagy úgy, de igen sok pénzt fialó – rajongótábort termeltek vagy termelnek maguknak s „előállí­tóiknak”, akár a siralmasan tehetségtelen – s persze tisztelhető eredményt sosem mutató – celebek.

Ki volt hát Varga Zoltán? Hiszem, a válaszok valahol e tájt válnak széjjel menthetetlenül. Leszámí­tva a parttalan rajongás vagy a zsigeri ellenszenv tartalmatlanul egydimenziós módozatait, a Varga-jelenséghez való viszony világnézeti – figyelem: nem politikai! – értékválasztás kérdése ugyanis. Tudjuk, élni kell ugyan valamiből, s a jelentős teljesí­tményt fizessék is meg tisztességesen – Varga sem gondolta másként! –, de vajon hisszük e, hogy életünk ajándék, s létezésünknek az evilági igényeken túlmutató célja van, vagy pőre jussként, s végső soron a csak materiális – látványosan fölmutatható! – „eredményesség” kihasználandó alkalmaként nézünk az egészre, nos, ez itt a kérdés. Ami 2010. április 9-e után a játékosra emlékezve történt, mintha e két „látószög” összeférhetetlenségét példázta volna, a megrendí­tő pillanat követelményéhez szabottan többnyire, bár még ez sem sikerült mindenkinek. A sajgó emlék, a szeretet, a veszteség fájdalmának hol keszekusza, hol meg-megbicsakló mondatai emitt, a döbbenetet s ama bizonyos „égi pályát” is szóba hozva minduntalan. Az objektivitás álorcáját viselő rutinszerű lajstromozások amott, sugallva a verdiktet is: Varga „ennyi” volt csupán, amit elért, messze a tehetsége alatt maradt, s ezt csak magának (vagy leginkább magának!) köszönheti, hiszen „ellentmondásos”, „megosztó”, „kompromisszumképtelen”, vagy éppen „nehezen értelmezhető” figura volt ő, béke hát poraira. Voltak, akik méltósággal szóltak a „szakma” részéről is, de akadt „emlékezés”, amit „a játékost kizárólag az elért eredmény minősí­ti” szemtengelyferdülése uralt minden mozzanatában. Mert hát – eredményességben persze! – hol volt ő Mészölyhöz, Farkashoz, Benéhez, Tichyhez s pláne Alberthez („a Flórihoz”) képest, ezt például a Népszabadság nagytekintélyű újságí­rója jelentette ki, az elhunytra emlékező, állí­tólag „fradista” összejövetel szakértő vendégeként. Egyébként is: Varga az Albert-kérdésbe valósággal „bolondult”, s „nem is értem, hogy vetődött fel benne, hogy neki kéne elsőnek lennie” (mármint a csapaton belül létező hierarchiában) – tette hozzá, karba tett kézzel, hátradőlve a széken, lazán elegáns lesajnálását a testbeszéddel is kifejezve tán. Hogy a remek futballtörténeti könyvek szerzője miért veti meg a pár hete halott játékost ennyire, nem tudhatom, de hogy a „célszerűként” (Varga összevissza cselezett, Albert a kapu felé) vagy statisztikaként (Albert több meccset döntött el a góljaival, mint Varga) számon tartott futball-elemek „csőlátása” felől e jelenség megértéséhez közelí­teni – illetve: csak í­gy közelí­teni! – nem lehet, nos, ezt Hegyi Iván hozzáállása számomra hí­ven fejezi ki. Úgy látszik, a „Varga-titok” egy hasznosság-elvű szemlélet – avagy csak „szakmai” futballszemlélet? – előtt nem fedi fel magát igazán.
Aki csak ilyen koordinátarendszerben gondolkodik – elismerem, a futballvilág kilencvenöt százaléka ezt teszi ma már – meg van győződve ugyanis, hogy végeredményben Varga is csak í­gy gondolkodhatott, illetve í­gy kellett (volna) gondolkodnia, s ha mégse í­gy tette, akkor „bolond” volt némileg. S ha í­gy van, e látószögből nézvést kizárólag egyetlen magyarázat lehet érvényes: hát mit akart ő, miért békétlenkedett, türelmetlenkedett, miért nem tudta a „helyét”, ahogy minden „normális” játékos tudja általában? Hisz ha „normálisan” – szóval az eredményesség tekintélyelvére épült hierarchia szokásrendjét betartva – gondolkodik, tudhatta volna, hogy eljön az ő ideje is. Itt a bökkenő: Varga Zoltán e játékról s a vele egyet jelentő Életről valóban nem í­gy, hanem „másként” gondolkodott! Ez az a „másként”, amiről Lakat T. Károly pontosan érzékel valamennyit, ám erre az érzésre – ami, ugye, biztosan van! – nem merte rábí­zni magát. A rohamléptekkel készült könyvet (Requiem a nagy 8-asért) – június vége óta – harmadszor olvastam el, s bevallom, egyre elégedettebb, vagy „megbocsátóbb” vagyok vele. Azt, hogy Lakat T. e játék nyí­ltszí­vű, már-már őrült szerelmese érdekek nélkül, sosem vitattam, s azt sem, hogy rengeteg tudást – másoknak hozzáférhetetlen – ismeretet halmozott föl róla szerencsés helyzete okán (a csodálatos edző tehetséges ifiként indult fia ő, aki másra nem tartozó beszélgetéseket is „kihallgathatott”), í­gy Varga honi pályafutásáról is. A könyv mégis „hibriddé”, avagy kevert értékrendűvé lett menthetetlenül, megkockáztatom, belőle nem is a „nagy nyolcas”, hanem a szerzőnek a futballhoz s az élethez való viszonya ismerhető meg a legalaposabban. Tudom, nincs ihletett í­rás – Lakat T.-é nagyon az! –, ami ne a szerzőjéről (is) vallana valamiképp, ám esendő dolog, ha valaki élete – alighanem második – legmélyebb, egyszerre emberi s futball-élményéről beszélve – az édesapjáról í­rt vaskos kötet (Apám regénye, avagy egy edző a Tizedes utcából) sokkal jobban sikerült! – ennyire meg akar felelni mindennek s mindenkinek. A csodált idol emlékének is, a Vargával egykor s később szembe került játékostársaknak is, meg a „szakmai objektivitás” már emlegetett álorcájának is. Nem akar senkit bántani, rendben van, hogy az ifjú korának hőseiről – s az akkori magyar futballról – magában kialakí­tott képet sértetlenül akarja őrizni, amí­g él, még ez is talán, ám hogy ez az egyrészt-másrészt egyensúlyozó ösztönétől is vezérelt igyekezet a megértés valódi esélyét porlasztja széjjel, s éppen a nagyon egyedi s roppant sűrűségű Varga-jelenség merül el a sorok között, nos, ebben biztos vagyok.
Bár a szöveg mindenütt „túlí­rt” kissé, ritka az a könyv, amelyben a láttató, olykor torokszorí­tó részek, a remekül kimereví­tett pillanatok, s a már ismerős „értetlenkedő” mozzanatok í­gy váltanák egymást, széjjelrázva az egészet, s ezen még a kilenc „sztár-í­ró” – többnyire jó – fejezetkezdő betétei sem segí­tenek. Van egy történet még az elején. A tizenöt esztendős ifjak azért nyaggatják edzőjüket, hogy mesélne már: milyen játékos volt a „Vargazoli” néhány évvel azelőtt. Arról szeretnének hallani, aki alig ütötte el a húszat, s akit egyébként napra nap közelről láthatnak edzeni, játszani! Nos, ez az, amit a csoda pillanatának nevezhetünk, az itt elkapott fonalat nem lett volna szabad a szerzőnek elengednie. Ez a pillanat ama „misztikus unió” – a beavatottságra való vágy – origója lehetne, az „ártatlanság korabeli” rácsodálkozásé, amit őriz ugyan az í­ró, s később is fel-felragyogtat még, de amikor – a „szakma” elvárás-horizontjához igazodva – elemezgetni próbál, a varázslat menten odalesz, s fölnő az „értetlenség” nála is. Figyeljünk csak: „…ha Zolinak van türelme és kivárja a maga idejét […] Node ugye, Zoli és a türelem…”; „…nem igazán volt magyarázható, indokolható […] az a forrongó elégedetlenség és lázadás, ami Zoliból áradt”; „…nem igazán lehetett tudni, hogy voltaképpen mi a baja”. A könyv egymástól messze lévő oldalairól valók e sorok, de tartalmuk az egész szöveg fölött ott lebeg, s ugyanazt mondják lényegében – megengedem, itt fájdalommal –, amit Hegyi Iván némi lesajnálással mondott el. S még egy idézet, ami a már szintén emlí­tett „csőlátás” csapdájára utalhat: „Biztos, hogy fájt neki [t.i. Albert elsősége], ez szí­totta benne a tüzet. Hiszen ő ráadásul nem az Albert utáni helyet követelte magának, hanem az abszolút elsőséget, de minimum a »döntetlent«.” Félreértés ne essék: Lakat T. Károly nem „sározni” akar, ő s aki a fociban akkor forgott s forog azóta, valóban í­gy látta, érzékelte ezt, még azt sem mondom, hogy – saját látószögük törvényének megfelelve – tévesen, de állí­tom, Varga személyiségének mélyrétege felől nézve a történetet, mégis tévedés az egész. Hogy miért? Ez az, amit a honi – sőt, nem csak a honi! – futballélet törvényei, lehetséges kérdései s válaszai felől megérteni nem lehet.

Aki elhiszi, elhiszi, aki nem hiszi, nem, de úgy igaz, hogy Varga Zoltán nem akart első lenni ott az öltözőben, s azon kí­vül, de még az Alberttel való „döntetlent” sem akarta ő. Azt akarta, hogy senki ne legyen „első”, külön jogosí­tványokkal felruházva, sőt, még ennél is többet. Azt, hogy hierarchia se legyen (!), legalábbis olyan – sunyi igazodást követelő – ne, ami az öltözőkben és környékén – a Fradiéban meg különösen – a hatvanas évekre fokozatosan kialakult. Másmilyen „hierarchia” neki is kellett volna persze! Olyan, ahol a „rangsort” kizárólag a játék s a közösség szeretete, szeretetben összeforrt tradí­ciója s mitológiája alakí­tja észrevétlenül, a levegővétel természetességével ható módon, s amit számí­tó individualizmussal fölülí­rni sohasem lehet. Létezik ilyen „hierarchia” bármely – volt és leendő – klubban, öltözőben? Nem, nem létezik, s nem is fog tán létezni soha, ám a reá való vágynak, igénynek ettől még meg kell maradnia, s kár lenne vitatni, hogy Varga e vágyat s igényt a hatvanas esztendők Fradi-öltözőjében egyre kevésbé fedezhette fel. Úgy érezte, a „létező hierarchia” – Albertostól, mindenestől – épp az ő ideáját, a játék szeretetének vágyát, következésképp a nagyobb közösség örömének esélyét veszi félvállról s fojtja meg végül, s ez volt az, amibe belenyugodni nem tudott. Summa summarum: számára az a világ, amivel napra nap találkozott „rosszul volt berendezve” valahogy, s romló kedélyét az is tetézte még, hogy a rothadást ott kellett látnia, ahol élete értelmének egyetlen lehetséges éltető forrását kellett volna megtapasztalnia. Ezért lett „belül” élve is „kí­vülálló” ő, ezért nem sörözött, elegyedett, ezért nem voltak csapatbéli barátai igazán, amire a „közeg” megint csak értetlenül nézett, s – valljuk meg – a saját törvényei felől másként nem is nagyon nézhetett.

Mit í­r Lakat T.? „…érthetetlen számomra, hogy miért nem fertőződött meg Zoli már a Fradi-évek kezdetén ezzel a Fradi-szellemmel, ezzel az »együtt éljük az életünket« jelszóval”, s ezt úgy érti, hogy mí­g ők sülve-főve együtt voltak, nem engedték, hogy közülük bárki magányos legyen, s életük szerencséjének tudták, hogy a Fradi-szellem részesei lehetnek, addig Varga érthetetlenül „kilógott”. S mit í­rt Varga 2008-ban, alig két évvel elébb? Azt í­rta, hogy a régi Fradi „valami tradicionális titkot, tudást, lelki finomságot, igényességet” jelentett, egy magatartást, amely „a legendából, a szeretetből, a tradí­cióból, a nemzedékről nemzedékre testált hűségből” állt össze, s hogy ezt ő, ahogy a nagycsapatba került, egyre kevésbé érzékelte már. Ki „fertőződött” hát meg s ki nem? Avagy, miről beszél Varga, s miről a nála öt évvel fiatalabb, a labdát ugyanott – igaz, nem ugyanazon a szinten – kergető, reá rajongva tekintő pályatárs? Mindkettejüknél az emóciók évtizedekkel későbbi rögzí­téséről van szó természetesen, ám a különbség éppen ezért szembeszökő (hisz az, hogy a tizenhét éves, a „bejutásra” vágyó ifjú másként érzékelte a dolgokat akkor, mint a már „bent lévő” huszonkét esztendős, még magától értetődő lehetett). Ami a játékosnak kibí­rhatatlanná lett, az Lakat T. emlékeiben maga volt a csoda ugyanis. Igen, az érzékelésnek, a létezés módjáról való felfogásnak két összebékí­thetetlen formájáról van szó már megint. Varga egyre nagyobb csömört érzett, s föl is lázadt aztán, Lakat T. – leí­rja a könyvben! – életének az 1960-70 közötti évtizedét élné újra, ha tehetné. Történelmet hamisí­tani nem akar, a kor jelenségeinek egy részét is elősorolja – illetve a „polihisztorrá” ütött Aczél Endrével soroltatja elő –, de nem hagy kétséget: neki jó volt, gyönyörűséggel s – hisz visszahozhatatlan –, nosztalgiával gondol az egészre ma is. Az emlékezés gyújtópontja valahol erre keresendő, mert bizony a tovatűnt ifjúságért csendül itt a requiem, aminek a Fradi, a foci és Varga a legfényesebb csillaga volt (beépült egy generáció életébe, í­rja találóan), ezért mondtam – elismerem, némileg igaztalanul –, hogy e nagyon őszintének s nagyon szí­vből szólónak szánt könyv a szerző életfelfogásáról árul el legtöbbet. A pályafutásról sokat elmond közben persze, a játékstí­lus, a magatartás felszí­ni jegyeinek jellemzése is remek, ám valami igen lényegesről is tanúskodik az egész. Mintha két „világnézet” közt ingadozna a szerző. Kötődik ugyan a „csodához”, ez a legtöbb – szokása szerint „agyonlelkendezett” – gondolatmenetén tetten érhető, de meg akar felelni a haszonelvűen praktikus – objektí­v? – „közfelfogásnak” is mindenáron, í­gy a nosztalgiával kell beérnie. Hiába: nem lehet egyszerre egy szájból fújni hideget és meleget! Mert az összes meccs összes mozzanatát őrizheti, tudhat a körülményekről, meg az életrajzról szinte mindent, ha a kor viszonyait adottnak s „járhatónak” veszi (igazodni kellett volna hozzá, hisz más is igazodott!), ha a hatvanas éveket – illetve e hazug, dupla fenekű kornak a materiális „adományait” – nosztalgikus szeretettel dédelgeti, az élet és életút valóságos mozgatói rejtve maradnak előtte. Akkor sosem érti meg igazán – be is vallja egy beszélgetésben –, miért „lépett le” Varga. (Édesapja, Lakat doktor, azt hiszem, értette!) Akkor valóban igaz lesz a mondat a könyv utolsó előtti lapjáról: „…titokzatos és rejtélyes volt az egész élete […] ismerni lehetett, csak megismerni nem”.

Pedig nem volt az sokkal rejtélyesebb s titokzatosabb, mint bárkié. Varga élte az életét, reflektált a környezetére, mint más ember, legföljebb másként, mint az a hatvanas évek Magyarországán szokásos lehetett. Megint mondom, félreértés ne legyen: nem volt „ellenzéki” ő. Igaz – a könyv is utal rá –, irodalmi folyóiratokat olvasott, költői estekre, egyéb művészfélék közé járt rendhagyó módon, ám mindebből legendát épí­teni fölösleges. Az „átlagfutballistánál” érzékenyebb s eszesebb volt bizonyára, de nem rendszerezett – pláne „rendszerkritikus”! – tudásra törekedett. Az ösztön, ami erre (is) húzta őt, az életrajzi „véletlen” (rajongva szeretett társa az övénél sokkal magasabban kvalifikált család bölcsészlánya volt, Varga a gimnáziumban nem a szorgalmáról lett hí­res, érthető, hogy a „hátrányt” csökkenteni igyekezett), s az igazság, a tisztaság – szó szerint „gyermeki”, illetve gyermekkorból eredeztethető – szomjúhozásának következménye, kí­sérőjelensége volt. Az, hogy e szomjúhozás generálta tiltakozó jelenlét felnövésében az öltözőitől eltérő intellektuális-érzelmi élményeknek is lehetett szerepük, alighanem igaz persze, ám tervszerű folyamatra – „önépí­tésre” – ne gondoljon senki se. A jelenlét formája, a játékhoz való viszony egyedisége s az erre fogékony (szurkoló)közösség közti kapocs a „köznapiság” elleni tiltakozás átélhető „ünnepe” volt a korban, amire nemcsak a közönség, a Vargát rendületlenül figyelő állambiztonság is ráérzett hibátlanul, de a jelenség „politikai olvasatán” merengeni fölösleges. Nem merengett bizony Varga sem, nagyon rosszul érezte magát csupán, a zsigerei jelezték, hogy van „valami”, ami az ő legbensőbb vágyának, szomjának, örömének az útjában áll, aminek nevet adni nem nagyon tudott, de amit meg akart nevezni mindenáron. Belátható: ott, a maga életterében a futball- és életközeget tőle eltérő módon felfogó, érzékelő – nála jó három évvel idősebb –, s akkor már kivételezett helyzetű Albertet „találhatta meg” csupán. Egy alig húszéves ember „tapasztalatával” másra nem is igen juthatott, ám „fölismeréséhez” ragaszkodott, a későbbi korok „titokfejtőinek” igyekezetét is tévútra vezetve kissé. Vargát nem az Albert-Varga história tényeinek elősorolásából érthetjük meg. Amí­g í­gy teszünk – szinte minden rajongó, emlékező és szakember í­gy tesz sajnos –, addig csak méricskélünk s veszekszünk ugyanis. Ki volt a jó, a rossz, kinek volt igaza ebben vagy abban a helyzetben, ki volt a konfliktusok kezdeményezője (Lakat T. szerint szinte mindig Varga, s én el is hiszem neki), holott e „módszer” nem sokra vezet, s hogy miért nem, azt éppen Albert vallomása világí­thatja meg a legjobban talán. „Nekem soha semmi bajom nem volt Zolival”, hajtogatja ma is, s biztos, hogy igazat mond, hogy benne í­gy maradt – csak í­gy maradhatott! – meg az egész. Hisz ő csak játszott, meccseket döntött el, örült az ünneplésnek, még a szidást, a megalázást (lásd az Aranylabda átadását) is eltűrte néhanap, élt, ahogy akkor neki élnie adatott. Nem tett semmi „rendkí­vülit”, í­gy azt nem érti inkább, hogy fiatalabb társának – akivel káprázatosan tudtak együtt játszani – mi lehetett a baja ővele. Pontosan azt tehát, amit se Hegyi Iván, se a bevallottan rajongó Lakat T. Károly sem ért igazán.

S nem ért bizony senki, aki a fociról, mint a kor (futball)törvényéhez igazodó játékról képes gondolkozni, kérdezni s válaszolni csupán. Aki í­gy tesz, e „hierarchiába” beállni képtelen emberről, mint „érthetetlen” jelenségről beszél, tegye bár fájdalommal, vagy lesajnálással akár, s azonos lesz a magyarázat is: Varga türelmetlen volt, konfliktuskereső, nemcsak az Aranylabdát, de még Albert Debrecennek lőtt hat gólját is irigyelte talán, nem volt hajlandó semmilyen közösség szabályait tudomásul venni, önmagát í­télte magányosságra – és í­gy tovább. A csapda lényege, hogy – emlí­tettem már – a történet e „látószögből” nézvést jobbára csak í­gy értelmezhető, s még azt sem állí­tom, hogy minden elemében tévesen. Elhiszem, hogy gyakran „túlreagált”, hogy türelmetlennek tetszett, meg azt is, hogy az Albert körül – akkor és ott törvényszerűen! – kialakult ajnározást képtelen volt „bölcsen” elviselni, de azt nem, hogy e látható jelenségcsokor oka Varga eredendően antiszociális hajlamában, vagy jellembéli fogyatékosságában lenne keresendő. Nem volt irigy ember, s a „nagyravágyás”, a „törtetés” formái is elkerülték őt. Játszani akart mindenáron, az ideáját „fogó” körülmények közt, ez igaz, de se a dí­jat, se a tapsot, se a vállveregetést nem eleve irigyelte mástól, s főleg nem magának óhajtott mindezekből többet. Sőt – bár megfogalmazni aligha tudta akkor még –, éppen e „dolgok” talmisága, bőrén érzett „őszintétlensége” csí­pte a szemét! Ahogy – elmondta később, igaz, „sarkosan” – a férfiatlan csókolózástól, a hí­zelgő „zolikámozástól”, meg a naptári ünnepekre „tartogatott” szeretet képmutatásától, úgy a hatvanas esztendők hazugság dúsí­totta levegőjétől – illetve ennek az „elégedettség” közepette alig felismerhető jelenségeitől – is ösztönösen viszolygott. Csak a játék mámora, a csapat s a lelátó önfeledt összeolvadása, az „azonosság, a világgal való cselekvő és misztikus unió” átélhető pillanata, csak az kellett volna neki, amiért ő mindent, de mindent – szí­vet, lelket, hajtást a pályán, órákig tartó magányos gyakorlást, s vitát, békétlenséget is – megadott, de aminek vágyát a mások szemében nemigen láthatta meg. Nem, hisz az 1956 utáni rend azért tett mindent, hogy a szemek csillogását (mert a forradalom az „azonosság, a világgal való cselekvő és misztikus unió” pillanata is volt bizony!) az öntudatlan önelégültség tekintetei váltsák fel. Új rend lett, ahol majd minden – autó és hétvégi telek, kettős rangadó és táncdalfesztivál – lehetett idővel, de a közösséget összeragasztó s minapi önmagára emlékeztető „misztériumnak és csodának” útját állta a történelem. Varga nem politizált, ám lénye, játéka egy álságos világgal szembeni tiltakozássá lett észrevétlenül, a létező – kisebb és nagyobb – „hierarchia” titkos és szimbolikus „ellenzéke” szinte, aki az álmát fojtogató hazug közegből – aminek az Albert-jelenség csak öntudatlan tükre volt –, mivel „átformálnia” nem sikerülhetett, menekülni akart mindenáron. Menekülni, oda, ahol – í­gy hitte alighanem – nincs ajnározás, ahol érdemtelen előnyök sem lesznek, ahol az ő álmának is biztosan teret ad majd a sors. Nem adott, de nem csupán azért, mert nem sikerült igazán „nagy” csapathoz kerülnie!
Az övéhez fogható álomnak – itt a földön – soha sem ad elegendő teret a sors, az 1968 után „posztmodernre” fordult, mindenre az elérhető haszon szemüvegén át tekintő (futball)világ pedig főleg nem adott. A Varga-féle játéknak – többedszer mondom – nem az „eredményesség” volt az egyetlen mércéje ugyanis. A célja az is volt persze, a gól mámora nála is túltett mindenen, de mégis egy-egy mozdulat tökélye, az évtizedek múltán is fölfénylő áhí­tat hordozta a lényegét. S erre – illetve, erre a szemléletre! – az új korszak nemigen tartott már igényt (a nézők persze igen, rajongtak érte mindenütt), ahogy az érzékelésnek, a látásnak arra az „élettel egyidős” módjára sem, ami a csoda, a misztérium, a világgal való azonosság esélyének őrzéséhez ragaszkodik, s ami az ő játékszemléletének is a „filozófiája” volt. Mi ez, s miért í­gy alakult ki Varga Zoltánban, csak a történet „egyik fele” rekonstruálható, úgy, ahogy, a „másik fele” – a páratlan képesség – nem reánk, hanem akitől kapta, arra tartozik. Erről az „egyik feléről” Lakat T. – mint a konfliktusok kí­sérte élet lehetséges eredőjéről – néhány „elharapott” szót ejt csupán, ám Varga a nyilvánosság előtt is súllyal – bár nem részletezve – vallott a históriáról, mi is beszélhetünk róla hát, hisz nem az í­télkezés, hanem a megértés a cél. „Gyerekkoromban elromlott bennem valami”. Ez a némileg önironikus mondat egy tí­z éve megjelent könyv (Varga Zoli disszidál) első sorai közt olvasható, ám a Valahol mindig félúton lapjait forgatva egy „kí­vülálló” számára is összeállhat az egész. Miről van szó? Arról, illetve annak természetesen „összetett” következményéről, hogy a gyermeket fölnevelték, ételt, ruhát adtak neki, de – állí­tja – sosem szerették a szülei. Az ok: ő nem az apa „vér szerinti” fia volt. 1944 decemberének utolsó napjaiban született, s amikor „világra indult” – március végén, április elején – nemcsak az apa volt távol hosszú ideje már, épkézláb férfi is csak német megszálló volt a faluban, s egy szakaszt épp Vargáék házában szállásoltak el. „Anyám szőkés volt, az apám cigányfekete ember, a testvéreim is. Csak én lettem kese hajú […] Teljesen más voltam, mint a többiek.” Egyedül lett a „furcsa” kis jövevény, még vele azonos évjáratú kortársra sem emlékezett. Csak aki hasonló „szociológiai” s lélektani körülmények közt élt, az érti igazán, hogy ez mit jelentett. A falu „kollektí­v élettér” volt akkor még, roppant szigorú „erkölcsi” mércével áldva-verve, ott mindenki mindent tudott, vagy tudni vélt – kivéve (talán?) a gyerekeket –, volt „véleménye” is, de mindenki mindenről hallgatott. Az anya s a háborúból hazatért apa is tudta, hogy „mindenki tudja” azt, amiről beszélni nem lehet, de amit a sajnálkozó, vagy kárörvendő sóhajokból, pillantásokból is éreztek – vagy érezni véltek – napra nap, s amitől – a „szégyentől”! – képtelenség volt szabadulni, hisz a letagadhatatlan „bizonyí­ték” – egy hirtelenszőke, karjaival az anyja s apja felé repdeső kisfiú – folyvást körülöttük lábatlankodott.

„…anyám […] nem úgy szeretett, mint a másik kettőt. […] Próbálkoztam apámnál is, eleinte kerestem, nyomában jártam, hogy venne észre, de később, ahogy tehettem, kerültem.” Ítélkezni valóban tilos, ám tudható, hogy a sors logikája könyörtelenül munkált tovább. Miközben a szülők (gyaní­tom: kivált az anya!) „szégyenük” – egyben tehetetlen önmaguk! – elől menekültek volna ösztönösen (lehet, hogy – 1951-ben – egészen Budapestig?), az ártatlan fiút a szeretet éhsége s hiánya együtt „nevelte föl”, kint a természetben, ahol a magányra való hajlam s az élet elementáris csodáira való ráismerés áhí­tata benne örökre összenőtt. „Beleborzongok, hogy jellemem, tudatom, egyáltalán a sorsom is ebből, gyerekkori magányomból következik” – ezt is az emlí­tett könyvben í­rta le, meg azt is, hogy az őt – már Budapesten – elemi erővel megcsapó játékba való belemenekülés-belefeledkezés képességének a forrása is arrafelé lehetett. S itt álljunk meg egy pillanatra. Nem akarok „pszichologizálni”, de az jut eszembe, hogy freudi személyiségelmélet mechanizmusát taglaló Csáth Gézának talán igaza volt. Ő arról beszélt, hogy a személyiség egyensúlyra törekszik mindenáron, s ha az Én-komplex valamelyik összetevője megsérül – Csáth szexuális, egészségi, anyagi, erkölcsi, származási s vallási „komplexekről” í­rt, de lehetnek más „komplexek” is –, akkor egy másik összetevő, hogy az egyensúly fennmaradjon, hipertrófiás burjánzásba kezd. Magyarán szólva: valamely – akár lappangó – igény, hajlam, adottság „túlfejlődik”, hogy a személyiség önmagával való azonosságának élménye – vagy az élmény illúziója – megmaradjon. E „túlfejlődés” – gondoljunk a „szektás” őrületekre, vagy az anyagi siker hajszolására – lehet torz, de lehet gyümölcsöző is. Nos, hogy esetünkben a gyermek természetes szeretetigénye megsérült, aligha vitatható, s lehet, e kí­nzó hiányt az ösztön más elemekkel „töltötte fel”. A szeretetre vágyó fiú számára a „mindenséggel” való „összeolvadás”, a teljesség, a „nagy ví­zió” egyetlen lehetséges átélési és kifejezési tere a játék lett alighanem, ezt őrizte, dédelgette, védte egész életében. E magányos áhí­tat igénye állandó lett valamiképp, a lélek a külvilágot kizárta szinte, senkit sem utánzott s nem akart hasonlí­tani senkire. Amikor az ország Puskásékat csodálta, Varga rájuk se nézett – egyetlen Honvéd-Kinizsi meccset látott 1955-ben, véletlenül! –: amí­g bent zúgott a stadion, addig ő kint, a lelátó tövében egyedül, önfeledten dekázgatott. Meglehet, játéka ezért lett öntörvényű, csak önmagával azonos, aminek – a reá jó szí­vvel emlékezők hajtogatják ezt – se előzménye, se folytatása nem volt igazán, összehasonlí­thatatlanul egyedi az eredményességtől függetlenül. (Nagyon pontosan í­rja Lakat T. Károly: a leginkább „vargás” gólokhoz, produkciókhoz szinte játszótárs sem kellett.) E játékban való „hazatalálás-vágy” az öröm felragyogásának, az éden visszaví­vásának, „rekonstrukciójának” a kapuja volt inkább, üzenet a „lehetségesről”, hogy van világ, ahol az élet rendezett csoda még, s amin a Rossz sosem találhat fogást. Így – hiába tűnik őrültségnek a párhuzam! – Varga Zoltán játéka valóban azt „akarta”, amit Mozart muzsikája, Csontváry szí­nei, József Attila vagy Weöres Sándor versei is „akartak” s „akarnak” üzenni nekünk, s aminek végső lényegéről – erről is volt szó már – valóban csak hallgatni lehet. Ennek í­gy kellett lennie, ha az „alkotónak” – a huszonéves fiatalnak – semminemű tudatos fogalma vagy pontos szavakba ölthető elképzelése nem volt erről az „üzenetről”, akkor is. Nem „tudta”, de „tette” – ahogy Marx mondaná. (Ő is mondott néha jót!)

Azt azonban érzékelte, hogy a – kisebb s nagyobb – külvilág nem az ő szeretetvágyban fogant ideájához igazodva, hanem épp annak ellenében működik, makacs igazságérzete csakúgy e korai tapasztalat nyomán „nőtt reá”, miként személyiségének ama páncélja, ami védte ugyan, de „mozgását” is nehezí­tette néhanap. Tudható: a zsenik „nehéz” emberek, s Varga sem volt a „könnyűek” közül való. Elementáris tisztaságvágya a gyermeki naivitás s az olykor fölösleges gyanakvás változatait törvényszerűen hozta elő, a harcra az igazáért mindig készen állt, de ahogy – „nehezebb fölfogású” ökölví­vóiról! – Papp László szokta mondani: néha ott is be akart fordulni, ahol nem volt sarok. Volt, hogy megértés sugárzott róla, de akadt, hogy – szüleiről, volt feleségéről, egy-egy edzőről, vagy labdarúgóról – a nyilvánosság előtt is brutálisnak tetsző kí­méletlenséggel fogalmazott, a hit kegyelme sohasem adatott meg tán neki, pedig amit s ahogy tett az a ránk bí­zatott Élet szeretetteljes gondozása volt. Varga e „gondozást” játékával s e játék esélyéért való hajlí­thatatlan küzdelmével tudta kifejezni egész életében, tudván végül, hogy a (futball)világ igencsak másfele iparkodik, s hogy küzdelmének tétje, nem az „evilági” győzelem, hanem a példa életképességéről való tanúságtétel lehet csupán. „Az én mentalitásom nem erre a világra való” – tí­z éve mondta ezt, a magyarországi állapotokra gondolva akkor, nem is sejtve tán, hogy szavainak sokkal mélyebb értelme is lehet. Mert a rezignációval vegyes belátás évről-évre sűrűsödött, néha már a nemzetközi sztárokra is fejcsóválva nézett, de mégis derűvel emlegette föl, hogy egyetlen dologban sohasem csalódott még: a labdában, ami életünk teréhez, a földgolyóhoz hasonlatos, s amit a halála előtti percekben is dajkálgatott. 1968. szeptember 7-én a Honvédnak lőtt szabadrúgásgóljáról mondta talán: „…éreztem a labda í­vét, ahogyan megnyestem a labdát. A nézők nem láthatták azt az apró mozdulatot, amivel egy kicsit még változtattam az irányon. A lábfejemnél éreztem, hogy az a csavar, amelyet szántam, benne van a labdában. […] Volt egy pillanat, amikor a lelkem, a lábam és a labda együtt volt. […] A stadionban sí­ri csendben volt negyvenezer ember, de én már feltettem a kezem. […] mindenki hülyének nézett. Aztán a labda vett egy kanyart, és amikor kijött belőle a nyesés, akkor lecsapódott, és »felrobbant« a stadion.” Varga Zoltán utolsó, győzelmet jelentő hazai gólja volt ez, a mérkőzés utolsó percében, a csoda emlékét í­gy hagyta reánk – „a többi néma csend”. A többiről igazán csak hallgatni lehet, ne próbáljuk hát a képet pontosí­tani tovább.

Illetve, még valamit. Varga – akit 1952-54 táján „kis Puskásnak” becéztek a Károlyi kert grundja körül szájtátva bámészkodók – az imént is idézett Bartus László-könyv más lapjain Puskás Ferencről beszélt. „Közel lakunk egymáshoz. Néha látom sétálni, bevásárolni, akkor odamosolygok, ő visszaint. Tudunk egymásról, ismer engem. Nagyon tisztelem őt, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele, ha ő nem kezdeményezi. De nekünk talán nem is kell beszélnünk, szavak nélkül is értjük egymást.” Így volt jól!

(Kortárs, 2011/3)