ELŐSZÓ – „ZÖLD-FEHÉR A MI SZINÜNK” – egy kézzel í­rt történet

Édesapámnak, id. Hélisz József (1905-1958) emlékének, megköszönve Mindent Neki és Édesanyámnak, szül. Petzl Ilonának (1914-2000).

Könyvem ajánlom mindazoknak, akik hisznek a tiszta magyar sportban, és harcolnak is érte.

A zöld-fehérek fellegvára, az
Üllői úti pálya ott áll megkopottan,
de örökéifjan, mint az eszme, amelyet
az FTC – Ferencváros képvisel.
Verheti zivatar a falakat, sújthat rá villám,
de a Ferencváros, a IX. kerület sporteszméje
örökké élni fog azok révén,
a tagok révén, akik lelkükben tovább
hordják a szent lángot. A Ferencváros
mindig önmagából támadt fel, lelkesedéssel
törte fel magát újból és újból
a magyar labdarúgás élére…”
(Árpádfy Jenő)

„az egyetlen nemzeti hagyomány,
amely általános és eleven
maradt, a Ferencváros focicsapatában
testesült meg.”
(Tőkéczky László)

ELŐSZÓ

Régi tréfa:

– Melyik az igazi magyar sport?
– ?!
– A futball
– Miért?
– Mert 22 ember dolgozik és 40.000 nézi!

E csí­pős mondás, amely annyira jellemző magára a futball-sportra, itt nálunk Magyarországon egy csapaton, helyesebben egy clubra nem mondható, s ez a Ferencváros.

A zöld-fehér játékosok nemcsak játszanak, hanem dolgoznak, küzdenek is, s a szurkolók, akik nézik a küzdelmet, nemcsak nézik, hanem fellelkesülve a játékon szurkolnak, biztatják csapatukat. Vagy megfordí­tva, a szurkolók lelkes biztatása erőt ad a már-már lankadni készülő csapatnak a további harcra.

Ez az, amit egyetlen magyar egyesületnél sem találunk meg, csak a Ferencvárosnál, és ez az, az egymásra utalás, amelyben a Fradi sikereknek titka rejlik.

Szeretet, megbecsülés fűzi  a szurkolókat a csapathoz, de ugyanaz a szeretet és megbecsülés fűzi  a játékost is a szurkolóhoz. Tudja jól a játékos, akinek a patinás, az ország határain túl is népszerűségnek örvendő 3 betű, az FTC dí­szí­ti mellét, hogy ő nem tud meglenni szurkolói nélkül, minthogy az sem játékosai nélkül.

Volt amikor az ellenfél 2:0-ra vezetett a félidőben, de a teljes második félidőt végigüvöltő szurkolótábor új erőt öntött a játékosokba, és holtlabdánál az egyik játékos a közönség felé fordulva, vezénylő karmozdulatával újra elindí­totta a buzdí­tást, és megint nyert a Ferencváros.

Így olvad össze ebben a clubban a játékos és a szurkoló, s kapja a felemelő, büszke nevet: fradista.

——

De menjünk tovább. Woggenhuber Oszkár, a „Ferencváros igrice” egyszer azt mondta: „Csak két csapat van a világon, a másik is a Ferencváros!”

Igen ez a sok tí­zezer szurkoló, aki hétről hétre lelkesedéssel és meg-megújuló örömmel vesz tudomást a Fradi újabb sikereiről, nem ismer mást, csak a Ferencvárost. Soviniszta a végtelenségig, de ez érthető, és nem elí­télendő.  Az a szurkoló, az a sportbarát, aki minden szabadidejét, az utolsó fillérjét, a zöld-fehér szí­neknek szenteli, megteheti azt, hogy nem ismer csapatánál erősebbet, jobbat.

——

Miért van a Ferencvárosnak olyan nagy szurkolótábora? Nehéz megmagyarázni. Malleg Béla dr. egyszer í­gy fogalmazta meg: „… ez már családról családra száll. Ez már tradí­ció. Az emberek szinte öröklik a csapatot, és vele együtt a zöld-fehér szí­vet is.” És még azért – mint ahogy ifj. Springer Ferenc dr. mondta – „ a Ferencváros mindig az úri csapatok osztályába tartozott.” A Ferencváros mindig a nemzetért játszott, küzdött, s ha kellett harcolt, és soha nem tért le a becsület mezejéről.

Mi fradisták soha nem törünk meg, mi sohasem nem szűnünk meg dolgozni az eszméért, minket  egy hősi múlt emléke kí­sér, és az ad erőt nehéz napjainkban. Mi igaz magyarok egy nagyszerű közösséget alkotunk, nemzeti zászlónk három szí­néből szí­vünkre szorí­tottuk a zöld-fehéret, s azt diadalra vittük, és diadalra visszük!

—-

E nagyszerű közösségnek, e nagyszerű emberek hősi küzdelmének, s küzdelmük történetének állomásait az FTC labdarúgó-csapatának eredményei adják. Ezt szeretném itt ismertetni, szerény képességeimhez mérten.

Történelmet, í­gy sporttörténelmet is nehéz í­gy í­rni. Sok munka, vesződség jár vele, amí­g a szerző korabeli sajtótermékekből „kiollózza” műve anyagát. Aztán megí­rja, és akkor döbben rá, hogy keveset alkotott. Mert hiába í­rom le, hogy Ferencváros – Lazio KK-döntő 1937-ben 5:4, ebben még nincs benne a mérkőzés sava, a fradisták izzadása, küzdelme.

Ezt mind megí­rni, ha elég is volna rá tán egy emberélet, a papí­rterjedelem is tán elbí­rná, de nem volna rá szó, és nem volna rá elme, amely azt át tudná tekinteni. Ezért kénytelen voltam megelégelni kisebb terjedelemmel, de í­gy is hiszem, hogy hasznosat alkottam.

—–

A Ferencváros története – diadalok története. A diadalok azonban hol kisebb, hol nagyobb. Diadal bajnokságot nyerni, de siker a harmadik helyen végezni is.

Mi fradisták mégis csak a legelsőt, a legjobb helyezést tartottuk igazán sikernek. Ezért lesznek néha „hanyatlásról”, „visszaesésről” szóló részek, pedig az csak egy esetleges második vagy harmadik helyezést jelentett, s természetesen az is siker volt.

A Ferencváros történetét nem lehet befejezni, lezárni, az lesz, „amí­g magyar él a földön”. A Ferencvárosból nincs máshová út, csak a temetőbe, az örök játékmester, az igazi bí­ró elé. Büszke vagyok arra, hogy én is a Ferencvároshoz tartozom, s egykor í­rásomat majd más fradista fogja folytatni, de befejezni ő sem fogja.

—-

De amí­g élünk, küzdjünk, dolgozzunk tovább. Mindig a Fradi érdeke lebegjen szemünk előtt. Nem könnyű fradistának lenni, nehéz a clubban dolgozni. Soha ne fedjük el azt a mondatot, amelyet Gallowich Tibor í­rt le nem sokkal a halála előtt. „Aki ebben a clubban akar dolgozni akar, úgy lépjen be az Üllői úti  stadionba, mint a kultúra templomába, vegye le a kalapját, és mélységes alázattal szolgálja a …. magyar sportot!” És mindig érdemeljük ki munkánkkal Kispéter Mihály mondását: „Leveszem kalapom és meghajtom fejemet önök előtt!” Dolgozzunk mindig becsülettel, legyünk jóban-rosszban igazi fradisták, és akkor a siker sem marad el, mert megsegí­ti az Isten!

Hajrá, Fradi!

Budapesten, 1956. november elsején, az FTC újjáalakulásának napján.

Hélisz József

A képekre kattintva olvasható Hélisz József eredeti kézzel í­rott naplója: