Zöld-fehér forgácsok: Röpködő hálóőr

Ha manapság az összeállí­tásokat böngészem – nem igazán lelkesí­tő eligazodni a sok külföldről érkezett játékos között -, döbbenten kell nyugtáznom, alig van magyar kapus.
Hová tűntek, meg nem mondom.

Az én időmben volt alkalmunk megjegyezni a nevüket. Az Újpest legendás, háromszoros bajnokcsapatában Tóth György, őt követve pedig Károlyi Diósgyőrből. Bukovi Márton MTK-jában Solymosi, utána a Grosics mögött örökös tartalék, Gellér Sándor. Szegeden, majd a Vasasban Bakó, neki nem tett jót a fővárosi levegő, Dorogon, utóbb a MATEOSZ-ban Grosics, akit aztán a Honvédba költöztettek.

A MATEOSZ külön történet. Stí­lusosan játszó, kitűnő csapat, fedezetsorában Zakariás, csatársorában a kitűnő balösszekötő, Zsolnay. Kellemetlen ellenfele a nagycsapatoknak is, kivált, ha Grosics lehúzta a rolót, ami gyakran megesett.

És persze a Fradi. Csikós Gyula már túl volt a delelőn, új kapus után kellett nézni. A választás a Testnevelési Főiskolát végző Henni Gézára esett, aki egy-kettőre állandó csapattag, a közönség egyik kedvence lett. Épphogy elmúltam tí­z éves, a tömegből nem láttam jól, a kerí­tés mellett álldogálva hüledeztem Henni mutatványai láttán. Mert igazi mutatványok voltak. Hatalmas robinzonádok, óriási vetődések, úszás a levegőben. Nem mindig a legcélszerűbb, legegyszerűbb mozdulat, de mindig látványos, szórakoztató. A mögöttem tanyázó ősfradisták néha össze is különböztek, némelyikük Amsel „Nácit” vélte Henni elődjének, mások Hádát, s mindjárt fénylő szemmel sorolták az előtte tisztogató hátvédeket, Hunglert és Takács „Mari nénit”. Abból a csodálatosnak mondott csapatból Lyka „Totót” és Bukovi Marci bácsit láttam edzőként a kispadon, Lázárt és Toldi Gézát az öregfiúk között. Az a tény, hogy Hennit a legendák között emlegették, jelezve, nem akármilyen kapus.

Sosem fakuló emlékem, hogy kezet foghattam vele. Kedves barátom, Kass Béla (neves nemzetközi jogász lett Németországban, Végvári Tamás, a nemrég elhunyt szí­nművész, osztálytársa beszélt róla) édesapja valamiféle kapcsolatban volt a zöld-fehérekkel (talán ügyvédként, s meghí­vott magukhoz néhány játékost. Akkor mutatkozhattam be, rebegve a megtiszteltetéstől, Henni Gázának, Rudasnak, a villámlábú hátvédnek és Csanádi Árpádnak. Felejthetetlen pillanat volt. Az udvaron egy labdarúgó kapu is szerénykedett, néhányat lőhettünk (?) Henninek, kevés eredménnyel.

Néhány felejthetetlen meccsemléket is őrzök róla. Az egyiket Kispestről, ahová a Fradi pocsék sorozat után, teljesen esélytelenül érkezett. Zuhogott az eső, mély volt a talaj, ami Bozsik és Puskás legendás technikájának kedvezett. Csupa rossz előjel. A legrosszabbra készültünk föl, s velünk a sok-sok szurkoló, akik közül jónéhányan a vasúti töltésre szorultak.

Ez volt Henni legnagyobb meccse. Nincs találóbb szó: fantasztikusan védett. Lenyűgözve még a kispestieket is. Lőttek laposat, félmagasat, ejtettek a felső sarokba, mindent védett! Győztünk, s a csapat megindult felfelé. Teljes joggal lett „a hét hőse”.

A másik egy Vasas elleni meccs volt az Üllői úton. Ezek különleges csemegének minősültek: a Vasast úgy tartottuk számon, mint Rákosiék kedvencét, s ez nem használt népszerűségének. Élményt jelentett a két hatalmas játékos, Kispéter és Szilágyi I. („Sziszi”) fejpárbaja, a közönség azonban legalább ekkora elánnal szúrta ki magának a Vasas jobbszélsőjét, Illovszkyt, harsogott a Rudí­í­í­, ami nem használt a különben jól cselező csatár teljesí­tményének. (Róla nevezték el a Fáy utcai stadiont.)

A Fradi 2-0-ra győzött. Az egyik gólt a jobbszélső Szabó (Kocsis volt az összekötője) csavarta a dermedten lecövekelt Ruzsa kapujába. Henni bezzeg nem álldogált, röpült jobbra-balra, s egy alkalommal átszökkent a lehajló Szilágyi feje fölött. Ez a mutatványa elképesztő volt.

A legszerencsétlenebb pillanat is az ő nevéhez kapcsolódott. A SZAC (Szentlőrinc) elleni mérkőzésen a bí­ró némi lesről engedte el Óvárit. Rudas eredt a nyomába. Henni pedig kijött a kapuból. Rudas becsúszott, Henni repült. A következő pillanatban reccsenést lehetett hallani. Rudas fényes karrierje lábtörpéssel véget ért. Henni vétlen volt, de nagyon megviselte a szerencsétlen eset.

Rudas Ferencnek í­rt képeslap (1950) – Budai, Kocsis, Henni aláí­rásával

Őt is elvezényelték a Fradiból, Deákkal a Dózsába. Ahogy figyeltük, az lett a meggyőződésünk, hogy pályája valahogy kettétört. Az Újpestnek korábban legendás védelme volt: Balogh II., Szűcs Sándor, Laborcz. De hová lett a tavalyi hó? Olyan lett a hátvédsor, mint a szita, s Henni is elbizonytalanodott. Bőségesen szüretelte a gólokat.

Az öccse, Miklós, egyszerre megjelent a Fradi védelmében. Rendszerint jobbhátvédet játszott, mérkőzésről mérkőzésre jobb teljesí­tményt nyújtott. A Henni II., Mátrai, Dalnoki sor az NB I. legmegbí­zhatóbb védelmét alkotta. Henni Miklós jókötésű, magas termetű, kitűnően szerelő játékos volt. Csabaival kezdtek szép reményeket kelteni a szurkolókban.

A forradalom leverését követően Henni Géza és Miklós is külföldre távozott. A kapus tudomásom szerint az Egyesült Államokban telepedett le. Öccséről nem érkezett hí­r.

Henni Újpestre kerülését követően a Fradi súlyos kapusgondokkal küzdött. Mindszenti, aki néha helyettesí­tette, nem jelentett megoldást. Pamukival, a legendás ificsapat kapusával is hiába próbálkoztak. Még mindig a százéves Csikós bizonyult legjobbnak, de mindenki tudta, ez nem lehet kiút a bajból. Talán Gulyás Géza volt az első, aki némi megnyugvást hozott. Hosszú évek múltán két kitűnő hálóőr tűnt föl egyszerre: Géczi és Aczél. Előbbi lett a hosszútávú megoldás, bravúrokra képes, kitűnő kapussá fejlődött, a következő „nagy Fradi” biztos pontja.

Jónéhány kapusunk szerzett azóta rémisztő perceket. Megyeri végre remekül indult, de egyhamar elcsábult külföldre. Azóta csak reménykedünk.

Ha egyszer nekem kellene összeállí­tanom az általam látottakból a legjobb Fradit, az összeállí­tás Hennivel kezdődnék. Nála jobbra nem emlékszem.

-Rónay László-