Zsiborás Gáborra emlékezünk

1993. szeptember 1. Az a nap is úgy indult a Zsiborás családban, ahogy szokott. Reggeli kapkodás, majd irány az iskola ahová a három gyermekét Gábor kí­sérte el. Majd rohanás az edzésre, de ez a sietségbe most feszült izgalom is párosult. 35 évesen Verebes József ismét meghí­vta a válogatottba. Oda, ahová képességei alapján törzshelyének kellett volna válnia, de ehelyett csak epizódszerepeket kapott. Pedig elég fiatalon, 22 évesen húzhatta magára a válogatott mezt, 1979. október 17-én, de a bemutatkozást már csak három mérkőzés követte. 1993-ban, 35 évesen mégsem a méltatlanul mellőzött szerepét húzta magára, hanem tisztelettel elfogadta a felkérést és izgatottan indult az Üllői út 129. irányába.

A szí­ve itt biztos nagyot dobbant. Bár 1989-től az MTK-ban védett, de azt mindenki tudta róla, a szí­ve zöld-fehér. Tí­z évesen kezdett a Fradiban védeni, és 18 évesen, 1975. december 10-én, a Téli Kupa keretében, a Csepel ellen húzta magára először a felnőtt csapat mezét. Csereként váltotta Kollárt. Dalnoki Jenő már akkor tudta, hogy megtalálja a következő évtized Fradi kapusát. 1977. szeptember 3-án, a Bp. Honvéd elleni bajnoki találkozón (3:1-re nyertünk) lépett pályára először tétmeccsen, kezdőként a Ferencvárosban. Utána több mint 10 évig szinte elképzelhetetlen volt az, hogy a Fradi összeállí­tása ne Zsiborás Gábor nevével kezdődjön. 407 alkalommal (+ 1 vegyes találkozó) játszott zöld-fehérben, 1980/81-ben bajnoki cí­met, 1977/78-ban magyar kupagyőzelmet ünnepelhetett. Kétszeres Toldi vándordí­jas, a Ferencváros örökös bajnoka.

Ilyen múlttal megállni a Fradi stadion előtt és belépni rajta a válogatott edzésére, biztos felemelő érzés lehetett. Várta az újabb válogatottbeli szereplését és úgy gondolta, ezzel a lehetőséggel méltón zárhatja majd le pályafutását. A sors azonban másként rendelkezett. Az edzés közben rosszul lett, az öltözőbe ment, ahol aztán elvesztette az eszméltét. Kómába esett, már sosem tért magához. Egy hét után, szeptember 7-én a kórházban hunyt el. Emléke örökké ott fog csillogni az égen. Amikor készí­tettük az emlékező videóját, egy képen akadt meg a szemem. Az öltöző padján két legendás kapus tart egy labdát. Az egyik Géczi István, a másik Zsiborás Gábor. Népszerű szóhasználattal: előttem az utódom. Pár év ugyan elválasztotta őket, de az a gesztus, hogy Géczi István búcsúmeccsén, a minden idők legsikeresebb Fradi kapusát Zsiborás Gábor váltotta a kapuban, előre kijelölte a fiatal, szakállas hálóőr pályafutását.

A pályafutása í­gy is teljes, de a sors elvette az élet legszebb ajándékát, hogy feleségével fel tudják nevelni hármas ikreiket. De a sors már csak ilyen. Előre nem tudjuk, nem ismerjük, a magunk sorsát is csak érezzük, és talán sejtjük, mert valamire születtünk. Zsiborás Gábor a háló elé született, hogy védje a góltól, hogy óvja a győzelmet. Akivel az emlékezés során újból találkozunk, aki képzeletünk szárnyán megjelenik előttünk, és akit fájó szí­vvel, de elengedtünk, az a szí­vünkben örökké velünk marad.

„Mi sajátunk, méltón nem becsüljük
Mí­g élvezzük, de hogyha elveszí­tjük
Tódí­tjuk értékét és megtalálunk
Oly érdemet, mi benne föl se tűnt,
Mí­g a miénk volt.”
(William Shakespeare)