1981.XI.25. Rába ETO – Ferencváros 2-0
Pompás mérkőzés Újpesten és Győrött
Először csak tréfának vettem amikor szerkesztőtársam „kijelölte” számomra a Győr elleni muzeális beharangozóra szánt mérkőzést. Milyen butaság egy vereség felelevenítésével hangolni a következő bajnokira? Ráadásul úgy, hogy egy megalázó vereségen vagyunk túl a Videoton ellenében, mely sokunk számára okozott olyan traumát melyből elég nehezen tudunk kigyógyulni. Talán gyógyulásnak szánta?
Ha így gondolkodik, biztos ennél emlékezetesebb mérkőzésről tudósító újságot „kotor” nekem elő, hiszen a múltunkban számtalan olyan derbi szerepel ahol biztos győzelmet arattunk Győrben. Mondhatnánk úgy is, hogy a Fradi mindig szeretett Győrbe utazni, bár voltak kellemetlen vereségek is, de ezekkel általában nem szeretünk foglalkozni. Akkor miért is kell nekem egy vereséggel hangolni a szombati mérkőzés előtt? Először akaratlanul is arra gondoltam, hogy szerkesztőtársam lustaságból nem akarta áttúrni a ma már egy teljes szobát megtöltő dokumentum tárunkat. A gond csupán az, hogy annyira ismerem, hogy ő az újságok és a fotók keresésében és feldolgozásában nem ismer „elveszett labdát”.
Akkor meg mi lehetett az ok? Sejtem én, de jelen pillanatban nem szeretem a saját sejtésemet. Miért nem az 1996-os 5:2-et, vagy az 1992-es 6:1-et vette elő, de ha annyira nem akar győzelemmel hangolni, volt egy zseniális 1983-as 3:3-as döntetlen is, ahol ráadásul Nyilasi Tibi olyan remekbeszabott mesterhármast rámolt be a győriek kapujába, hogy azt a mai napig nem lehet elfelejteni. Ezek helyett egy sima vereséget adott elém, amit röviden csak így kommentált: „Nem mindig fenékig tejföl az élet.” Ezzel az erővel idézhette volna Virág elvtárs Pelikánhoz intézett intelmét is, miszerint „Az élet nem habostorta, Pelikán”, de helyettük inkább szintén Virág elvtárs örökzöldjével magyaráznám a kialakult helyzetet: „Csapásokat adunk és csapásokat kapunk.”
Szombaton a Videoton ellen csapás kaptunk úgy, hogy előtte a muzeális beharangozóban egy sima 3:0-ás győzelemmel próbáltam „segíteni” a hangolást. Csak sejtéseim vannak, hogy szerkesztőtársam csavaros észjárásával kiagyalta, hogy ha most egy vereség rémképével hangolunk, akkor csak győzelem jöhet a győri kirándulásunk során. Ezzel az „elmés” megállapítással meg is nyugodtam. Ha van ok, akkor ahhoz már könnyű okozatot rendelni még akkor is, ha ez eléggé sántít. De hát Fradista szívünk már csak ilyen. Mindenben megpróbálja felfedezni a győzelemhez vezető utat amire most égető szükségünk van.
Ennek tudatában meg sejtelmem sincs, hogy mit is írjak erről az 1981-es győri vereségről. Biztatatót, ösztönzőt nem lesz egyszerű feladat, mást meg talán nem is lenne helyénvaló. Mert most nem példálózni kéne hanem lelkesíteni és hitet önteni a csapatba. No meg a szurkolókba, mert a Videoton elleni fiaskó azért sokunkban hagyott mély sebeket, melyek elég hamar be fognak gyógyulni (én már az eredményre sem emlékszem), és az egy hét talán éppen arra lesz elég, hogy „csak a szépre emlékezem” slágert dúdolva tegyünk kirándulást az ETO parkba. Ezek után ismét fel kellett tennem a kérdést, hogy a szépre emlékezés pillanataiban vajon mit is keres itt egy vereséget felemlítő muzeális beharangozó?
Nem tudtam megfejteni, ez legyen a szerkesztőtársam „sara”. Így legalább nyugodtan feltehetem a kezem és dúdolhatom Lovász Károly közel száz éves dalát: „anyám, én nem ilyen lovat akartam!”
– lalolib –
Néha igenis lehet egy kicsit csipkelődni saját magunk gyengeségén is. Azért remélem, hogy este már az örömünkben fogunk lubickolni és akkor minden egyéb dráma a múlté lesz csupán.