1982.IX.25. Ferencváros – Vasas 5-3

A magyar labdarúgás szigorú í­tészeit ritkán ragadja el a kábulat. Még azokban is években is „fanyalogtak” amikor a labdarúgásunk még nem a világranglisták utolsó harmadában bandukolt, amikor még a magyar csapatok komoly nemzetközi eredményeket értek el. De hát a szurkoló is ilyen, egyszer a mennybe küldi a csapatot, máskor meg éppenséggel máshová, de azt a helyszí­nt inkább nem í­rom le. Az újságí­rók meg eleve kedvelik ha picinyke fullánkokat tudnak elhelyezni, de az is igaz, hogy néha azért lelkesedni is tudnak. Ahogy az 1982. szeptember 25-i, Ferencváros-Vasas mérkőzés láttán tették, hiszen például a Népsport ötcsillagosra értékelte a találkozót, mely bár azokban az években a „csillagok” szí­ne határozta meg az életünket, de abból ötöt ténylegesen ritkán osztottak ki (még a vezérezredeseknek is csak négy van belőle).

Az 5:3-as végeredménnyel végződő találkozón megtették, hiszen olyan kilencven percet produkáltak a csapatok, melyet ritkán lehetett látni magyar pályákon. A remek iram, a fordulatos és parázs küzdelem mellett még gólpárbajban is gyönyörködhetett a 35 ezer néző, akik kilátogatottak a Népstadionba. De mielőtt részletesebben rátérnénk az ötcsillagos mérkőzésre, néhány mondatot az előzményekről. A nyolcvanas éveket Novák Dezső vezetésével bajnoki cí­mmel kezdtük, majd jött a Verebes féle győri csoda és bár az 1981/82-es szezonban végig nagy versenyfutás volt a két zöld-fehér csapat között, a vidékiek szerezték meg a bajnoki cí­met. A cí­mig vezető út egyik legfontosabb állomása volt az 1981. április 28-i Fradi-Győr 3:4, mely szintén egy ötcsillagos mérkőzés volt, de ott sajnos nem mi örültünk a találkozó végén. Még el sem kezdődött a 1982/83-as bajnokság, de már mindenki előre borí­tékolta, hogy továbbra is a két zöld-fehér csapat párharca fogja eldönteni a bajnokságot. A jósok most nem tévedtek, hiszen 1983. május 22-én került sor az év „csatájára” Győrött, ahol a Fradinak nyerni kellett és bár Nyilasi Tibor háromszor is betalált, de a vége 3:3, egy újabb ötcsillagos mérkőzés, mely végül a Verebes legénységnek jelentette a bajnoki cí­mvédést.

Ahogy a fentiekből is látható, ezek a vezérezredesi rangnál is magasabb ötcsillagos mérkőzések java része a Fradihoz kötődnek, de azt már a nyolcvanas években is tudta mindenki, hogy az ellenfelek kettőzött erővel küzdenek a Fradi skalpjának megszerzéséért. A Vasas sem volt kivétel. Bár manapság nem könnyű az angyalföldi csapatról érzelmek nélkül í­rni (még elég elevenen él bennünk a jogtalan kizárásunkban „vállalt” szerepe), de most hűnek és igazságosnak kell maradni ahhoz a múlthoz, mely lehetővé tette számunka, hogy részesei lehetnek egy muzeális lapszemlének. Bár a Vasast 1911-ben alapí­tották Vas- és Fémmunkások Sport Clubja néven, de a komoly anyagi gondokkal küzdő klub akkor került jobb helyzetbe, mikor a 40-es években a Kommunista Párt „látókörébe” került. 1946-ban a klub elnökét úgy hí­vták, hogy Kádár János. 1947-ben „tisztelgő látogatást” is tett a klub Szovjetunióban, ahol több mérkőzést is játszott. Az ötvenes években a Vasasnak meg kellett osztania a párt rokonszenvét a Honvéddal, de az 56-os forradalom leverése után, amikor Kádár János véglet átvette az országban a hatalmat, ismét a Vasas számí­tott a párt kedvenc csapatának. A Vasas fénykora ehhez igazodva a hatvanas évekre tehető (ahogy a Fradié is), a hat bajnoki cí­mükből négyet ekkor szereztek.

A Ferencváros-Vasas mérkőzés a rangadó jelzésen túl, mindig egyfajta politikai fűszerezést is kapott, bár ez a fajta megkülönböztetés azért a hetvenes évek végére teljesen elkopott. Ráadásul ezekben az években már nem játszottak olyan jelentős szerepet, és bár a párt továbbra is „támogatta”, de nem emelte fel a vörös csillagokig. Az 1982-es mérkőzésre is úgy érkeztek a Népstadionba, hogy megpróbálják megnehezí­teni a Fradi dolgát. Ha megnézzük a Vasas összeállí­tását, akkor jó néhány ismerősen csengő név a bizonyí­ték arra, hogy erre meg is volt az esélyük: Komjáti, Váradi, Izsó, Kiss. A kispadon meg a piros-kék legendás játékosa, majd edzője, Illovszky Rudolf ült és ő próbált „borsot” törni egy másik legendás játékos-edző, Novák Dezső orra alá.

Pogány Hegedűs mellett viszi tovább a labdát (Almási László felvétele)

A rangadó nem úgy indult, hogy Novák Dezsőnek egyetlen zsebkendőt is elő kellett volna húznia az erős illatok miatt. Fergeteges zöld-fehér rohamokkal kezdődött a találkozó, és mire a Vasas játékosok feleszméltek a kábulatból, már 3:0-ra vezetett a Fradi. Eredményes volt Novák Dezső különleges taktikája. Bár azokban az években még ismert fogalom volt az emberfogás, de azt ritkán alkalmazták az edzők, hogy egyszerre több játékosra is „őröket” küldenek. Rab „vigyázott” Izsóra, Jancsika Kissre, Judik meg Váradira. Az akkori mondás szerint, még a WC-re is elkí­sérték őket. Elől meg négy csatárral rohamoztunk, Murai és Pogány a széleken viharzott, Szabadi és Szokolai középen kergette őrületbe a Vasas védőit és a középpályán ott volt a Nyilasi-Ebedli kettős, akik fazont adtak a játéknak. Mondhatnánk, hogy ilyen játékosokkal könnyű volt a mester dolga, de azokban az években nem csak a bajnokságra kellett figyelni, hanem a nemzetközi szereplésre is.

A Vasas elleni bajnoki meccsünket a spanyol Bilbao elleni UEFA találkozó fonta keretbe. Szeptember 15-én, 2:1-re nyertünk itthon, ami elég soványkának tűnt és az akkori újságok (tudják, a fanyalgók) nem túl sok esélyt adtak a továbbjutásra, sőt kritizálták is a csapat erőnlétét, mely a találkozó második félidejére elfogyott. Az erőnlét kérdése a Vasas elleni második félidőben is felvetődött, hiszen 4:0 után kiengedett a csapat, mely a végén majdnem megbosszulta magát. 4:3-ra fel is jöttek a piros-kékek, sőt szereztek egy les cí­mén érvénytelení­tett találatot is, amit utólag kifogásoltak. A vége forróra sikeredett, de az utolsó percben egy jogos tizenegyest Pogány értékesí­tett, í­gy az esetleges fütty helyett vastaps kí­sérte a csapatot az öltözőbe. Ahol alapos fejmosás várta a fiúkat, de nem a zuhany alatt, hanem Novák Dezső kérte számon a második félidős könnyelműsködést. Főleg annak a fényében, hogy néhány nap múlva (akkor ez még nem okozott gondot egy csapatnak) Spanyolország egyik „legfélelmetesebb” stadionjában kellett megpróbálni kiharcolni a továbbjutást. Ami végül is egy nagyszerű mérkőzésen sikerült is Szokolai góljával (1:1) elérnünk.

Egy olyan mérkőzéssel hangoltunk a hétvégi fordulóra, mely örökké emlékezetes marad. Két remek csapat, kiváló játékosok, remekbe szabott gólok, fordulat és tömény izgalom a pályán, legendák a kispadon, 35 ezer néző a lelátón. Kell ennél több egy ötcsillagos mérkőzéshez? Számunkra egy valami mindenféleképpen: Fradi győzelem! Mert legyen bármennyi csillag is vállapon, nekünk továbbra is ez jelenti a felhőtlen örömet.

– lalolib – 2012.03.30.