Közelmúltunk – 1992 tavasz: Mi vagyunk a bajnokok!

Még szinte el sem kezdtem az 1991 őszi beszámoló í­rását, már azon járt az agyam, hogy vajon mivel is fogom indí­tani az 1992 tavaszi nagy menetelést.

Először önkéntelenül egy kí­nai nagy menetelés jutott az eszembe, de mivel annak semmilyen sportvonzata nem volt (legfeljebb a közel 10 ezer km-es gyaloglás), ráadásul a földrajzi és a politikai távolság is túl nagynak számí­t, í­gy lehettem erről a kissé erőltetett hasonlatról. Utána egy kedvenc játékom jutott eszembe, mely arról szokott szólni, hogy beleülök H.G.Wells időgépébe és egy képzeletbeli utazásra indulok a történelem évszázadaiban. De mivel ezek az „utazások” főleg az ókori Egyiptom és a Római Birodalom időszakába szoktak vezetni, és semmivel sem köthetők 1992 tavaszához, í­gy erről is hamar letettem. Ráadásul teljesen fölösleges is lenne egy időgépbe ülnöm, hiszen 1992 tavaszának minden pillanatát együtt éltem át a csapattal és azon több százezer Fradi szurkolóval, akiknek egy olyan „csodában” volt részük, melyre már 10 éve vártunk.

Ez a feszült várakozás a végén egy olyan önfeledt ünneplésben tört ki, amit csak átélni lehet, de visszaemlékezni rá, szinte lehetetlen. Olyan felszabadult és teljes szí­vből jövő öröm volt, mely megragadta a pillanatot, bezárta szí­vünkbe, hogy a keserűbb években elő tudjuk venni és erőt tudjunk merí­teni belőle. 1991 telén, a bajnoki szezon első körének zárása után még nem tudtuk, hogy vajon milyen „feltételekkel” vághatunk neki a tavaszi szezonnak. Pénzünk nem nagyon volt igazolásra, és még azt sem tudtuk, hogy az MLSZ hogyan fog dönteni a veszprémiek óvása után. Félő volt, hogy végül is elveszik a két pontot és akkor öt pont hátránnyal kell rajtolnunk, mely figyelembe véve a csapat elég rapszodikus teljesí­tményét, még a dobogó eléréséhez is soknak tűnt. Végül is három hónapos huzavona után (állí­tólag egy háttéralkunak köszönhetően) az MLSZ újrajátszást rendelt el, amit március 4.-én, a tavaszi szezon „főpróbájaként” rendeztek meg az Üllői úton. A megismételt találkozó egy megemlékezéssel kezdődött, hiszen 1992. február 29.-én hunyt el Karinthy Ferenc, aki nem csak a második világháború utáni magyar irodalom egyik legnagyobb alakja volt, hanem mint szurkoló is szorosan kapcsolódott a Fradi nagy családjához. 1959-ben, „Ferencvárosi szí­v” cí­mmel anekdota gyűjteménye is megjelent (ezt a könyvet honlapunk is „reklámozta”).

Ketten a leendő bajnokcsapatból: Fodor „Foci” és Balogh „Torony”. A kép bal oldalán: Nagy Béla

A megismételt mérkőzésen majdnem teltház volt, tizenkétezren látták, hogy a Fradi az őszi 1:0 után, Deszatnik és Albert góljaival „duplán büntetett”, í­gy maradt a három pontos különbség a vezető Vác mögött, amit egyből csökkenteni is lehetett, hiszen az 1992 tavaszi szezon első fordulójában a Vácot fogadtuk. De ne siessünk annyira előre, hiszen bár ahogy már emlí­tettem, a klub anyagi problémákkal küszködött, mégis a télen sikerült egy olyan játékost igazolni, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bajnokságot igazi „happy enddel” tudjuk befejezni. Fodor Imre, alias „Foci”, harminc évesen került a Fradihoz. Pályafutását az MTK-ban kezdte, fénykorát a Honvéd szí­neiben érte el (háromszor nyert bajnokságot), majd 1991-ben Siófokra igazolt (Fischer Palival együtt) ahol egy német vállalkozó akart nagy csapatot épí­teni, de a tervek hamar elszálltak a pénzzel együtt. Fodor Imi ezek után fogadta el a Fradi ajánlatát. Bár először nem fogadtuk kirobbanó örömmel (elég sok „borsot” tört az orrunk alá a nyolcvanas években), de tudtuk azt is, hogy nagy szükségünk van a rutinjára és a szervező képességére a középpályán.

„Foci” hamar letette a védjegyét, hiszen már az első mérkőzésén gólt szerzett a február végi MK mérkőzésen (Hatvan-Ferencváros 2:6). Ezek után már senki sem csodálkozott azon, hogy Nyilasi Tibor a kezdőbe jelölte a Vác elleni rangadón, ahol a nagy tét miatt nem alakult ki folyamatos játék, de végül is magabiztosan nyertünk 3:1-re, ezzel már csak egy pont hátránnyal álltunk az első helytől. Emlí­tésre érdemes még, hogy a váciak legjobb játékosa, aki csereként állt be a Keller által „letaglózott” Romanek helyére, Nyilas Elek volt, aki számos esetben hozta kellemetlen helyzetbe a Fradi védőit. Az egyenlí­tő gól is az átadásából született, de a végén elég volt Deszatnik két nagyszerű gólja ahhoz, hogy a szurkolók boldogan távozzanak a Szentélyből.

Nagyon szoros és kiegyensúlyozott volt a mezőny. A vezető Vác és a nyolcadik Pécs között mindösszesen három pont volt a különbség. Rangadót rangadó követett, a váciak elleni győzelem után a magyar kupában fogadtuk az Újpestet. A nagy iramú, küzdelmes és helyenként jó játékot hozó mérkőzésen úgy értünk el döntetlent, hogy a Lipcsei Peti a 83. percben büntetőből egyenlí­tett. Az eredmény kevésnek is bizonyult, hiszen a visszavágón kikaptunk 1:0-ra, í­gy kupavédőként búcsúztunk. Fájt a kiesés, de tudtuk azt is, hogy fiatal csapatunknak sokkal nagyobb tervei vannak. Búslakodni sem volt időnk, hiszen a soros bajnoki menetrend nem nagyon engedte meg, hogy hosszasan elmerengjünk a történéseken, ráadásul visszavágásra is volt lehetőségünk a bajnokságban. A kupameccsek között bajnokit is játszottunk, a Vasas vendégei voltunk a Népstadionban. Az MTI í­gy foglalta össze az 1:1-re végződő mérkőzést:

Fodor „Foci” akcióban

„Kifejezetten élvezetes, jó iramú játékot hozott ez a 90 perc, amelynek első félidejében a Ferencváros óriási fölényben játszott, de nem tudott döntő előnyt szerezni. Így azután a Vasas egy szerencsés momentummal egyenlí­tett, de nem nagyon szolgált rá a döntetlenre.”

Tény, hogy a „sokkal jobban játszottunk és gólokkal kellett volna nyerni” sablon nem nagyon boldogí­tott. Egyedül Fodor Imi játéka melengette a szí­vünket, „Foci” ezen a mérkőzésen játszott először tudásához méltóan, szint minden támadás tőle indult, remekül szervezte a játékot és gólt is szerzett. Az Újpest elleni kupavereség után egy „gyógyí­tó” győzelem következett a BVSC ellen (1:0, a gólszerző ismét Fodor Imre volt), melyen már a vasutas csapatban nem lépett pályára Pintér Attila. A nagy visszhangot kiváltó válásról, a klub akkori vezetőedzője, Kisteleki István í­gy nyilatkozott az MTI-nek: „Pintérnek június 30-ig érvényes a velünk kötött szerződése, ezt mi betartjuk. De megegyeztünk csapatunk most már extagjával, hogy amennyiben jelentkezik érte akár hazai, akár külföldi klub, megfelelő összeg fejében hozzájárulunk az átigazolásához.” Ismerve Pintér Attila habitusát, a válás valószí­nűleg eléggé megviselte a gyengén szereplő BVSC vezetőinek az idegeit. Attila Szlovákiába, a Dunaszerdahely (DAC 1904) csapatához szerződött, de még 1992-ben hazajött, és 1996-ig (ekkor ült le a Sárvár kispadjára) számos magyar csapatban megfordult (Budafok, Rába ETO, Baja, Vasas, Diósgyőr).

A BVSC elleni győzelem után, a tavaszi szezon negyedik fordulójában egy emlékezetes mérkőzést játszottunk Szombathelyen. Ha most a kedves olvasó egy sokgólos fiesztára gondol, akkor bizony téved, hiszen egy nehéz és küzdelmes mérkőzésen 1:1-es döntetlent értünk el, mely Lipcsei nagyszerű gólján kí­vül éppen a döntetlenről emlékezetes. Miért lehet egy döntetlen emlékezetes? Ha most gonoszkodni akarnék, akkor nem is válaszolnék rá, hanem folytatnám a bajnoki beszámolókat, hiszen a végén úgyis kiderül az igazság. Már pedig nem akarok egy ilyen emelkedett hangulatú megemlékezésen kacérkodni a sötét erőkkel. Ettől függetlenül a választ most mégsem adom meg, mert azzal lelőnék mindent (vagy a sötét erők vették át felettem az irányí­tást?), amit gondosan előre elterveztem, bár tudom azt is, hogy a Fradi szurkolók tudják, hogy az elkövetkezendő fordulókban milyen eredményeket érünk majd el.

Nagy Béla és Nagy Zsolt

A nagy sorozat első állomása április elején, a Zalaegerszeg elleni otthoni találkozó volt, ahol 50. alkalommal lépett pályára ifj. Albert Flórián, és 50. alkalommal ült a Fradi kispadján Nyilasi Tibor. A szombat esti találkozó ünnepléssel indult, mely utána nem is maradt abba. Hetet „rámoltunk” a gyengécske Zete hálójába, egy olyan mérkőzésen ahol szinte minden sikerült. A lényeg nem is a „gombócból is sok” találaton volt, hanem a felszabadult, önfeledt játékon. Ezen a mérkőzésen éreztük először, hogy itt bizony nagy dolgok fognak történni és annyira élveztük a fesztivált, hogy legszí­vesebb öt percenként megállí­tottuk volna az órát, hogy tovább tarthasson az ünnep. Két gólunk is emlékezetes marad a számomra. Az első Balogh „Torony” Gábor találata, aki miután Lipcsei Peti dominó módjára döntötte halomra a vendég védőket, a mértani pontosságú beadást helyezte a dermedten álló Tóth kapujába, aki talán azóta sem érti, hogy egy húsz éves fiatal játékos hogyan tudta az őrületbe kergetni a zalai védőket. Peti a mérkőzés végén cselsorozat helyett nemes egyszerűséggel még „ki is pókhálózta” a kaput, ezzel még emlékezetessé téve a vendéglátást. A második emlékezetes gól Rácz Laci nevéhez fűződik, aki hosszú, kényszerű kihagyás után csereként lépett pályára és Fodor Imi beadását fejelte egy parádés mozdulattal a hálóba. 7:0 a vége, a csapatból öten kerültek a forduló válogatottjába, igaz csak Nagy Zsolt kapott nyolcas osztályzatot!

„Nyilasi Tibor: Kicsit tartottunk a mérkőzéstől, hiszen ezen a napon csak a győzelem volt elfogadható. Szerencsére az első húsz percben már kétgólos vezetést szereztünk, és ezután a vendégek már lélekben feladták. Mi kilencven percen keresztül űztük-hajtottuk ellenfelünket. Ma minden szép és jó volt. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy nagy sorozat előtt állunk, és a hátralévő mérkőzéseken biztosan nehezebb dolgunk lesz.”

A várva várt fordulatot a bajnokság következő mérkőzése hozta meg. Rangadó várt a Fradira, mely utólag az egyik legfontosabb mérkőzésünk volt, hiszen a Kispesten aratott győzelem után átvettük a vezetést a tabellán. Először a bajnokság során. Vérbeli rangadót láthatott a 15 ezres közönség, felvonultatva minden szépségét és feszültségét egy mérkőzésnek. A hajrában szerzett két nagyszerű góllal nyertünk, talán nem is lehet eldönteni, hogy melyik gól volt a szebb, az elsőt „Torony” átadásából „Foci” egy parádés mozdulattal vágta a Kispesti kapuba, a másodikat egy sakk-matt támadás végén az első gólt előkészí­tő Balogh helyezte Gulyás hálójába. A rangadó az őszihez hasonlóan nem múlt el botrány nélkül, most a hazai szurkolók intéztek „szőnyegbombázást” a Fradi kispadjára, az egyik petárda a bumeráng effektusnak köszönhetően vissza is repült a feladóhoz, mely után állt is a játék néhány percen keresztül.

Lipcsei minden mérkőzésen pályára lépett

A győzelem, és az, hogy átvettük a tabellán a vezetést, szárnyakat adott vágyainknak. Mindannyian éreztük, most már nem lehet hibázni, pedig még kilenc forduló volt hátra! Simán nyertünk a Videoton ellen otthon (2:0) és mivel a minket üldözők sem hibáztak, továbbra is jobb gólaránnyal vezettük a tabellát. A győri kirándulás nem í­gérkezett könnyűnek, a vége gólparádé lett! Kuznyecov már az első percben gólt fejelt, majd Lipcsei Peti 7 perc alatt szerzett mesterhármast (főleg az első találata volt mesteri), 4:0 volt a félidő és a csapatot nagy számban elkí­sérő szurkolók remekül szórakoztak. A második félidőt már „szelí­debbre” vettük (vége 6:1), továbbra is látványosan játszottunk, de fejben már a „ősi ellenfél” elleni mérkőzésre készül a zöld-fehér család apraja-nagyja.

Nem csak a tét volt óriási, de mindenkit fűtött a visszavágás lehetősége is. Teltház, felfokozott hangulat, vajon mit is lehet ilyenkor mondani? Aki ott volt, aki átélte a kilencven perc minden pillanatát, az tudja a „bénaságom” okát. Személyes emlékek helyett inkább jöjjön két idézet. Az egyik magáról a mérkőzésről, a másik a hangulatról.

“Véleményem szerint az elmúlt öt év legnagyobb, legdrámaibb meccsét játszottuk. Nem túlzás: heroikus küzdelem folyt a pályán…Az egész csapattal elégedett vagyok, mindenki ereje és tudása legjavát próbálta nyújtani.” (Nyilasi Tibor)

„A másik oldalon (az Újpesti szurkolók) imára kulcsolt kézzel azért sopánkodnak, hogy csak az első húsz perc iszonyú nyomását kibí­rják. Azt a periódust, amikor nemcsak a zöldek jönnek úgy, mint kétheti böjt után a kannibálok. Ez olyan kritikus időszak, amelyben olyan kényszerképzete támadhat a focistáknak, hogy még a lelátó is fokozatosan beljebb és beljebb araszol, egészen az UTE tizenhatosáig. Még elgondolni is rossz, hogy ilyenkor a vendégjátékosoknak olyan érzése lehet, mintha a Fradi-szurkolók szinte a nyakába lihegnének.” (Nemzeti Sport, Gyenes András)

A 3:2-es győzelem nem csak azt jelentette, hogy visszavágtunk a magyar kupában elszenvedett vereségért, hanem azt is, hogy a Kispest vereségével már pontelőnnyel vezettük a tabellát.

Az MTK elleni mérkőzés előtt nem a győzelmi sorozat folytatása volt a téma, hanem a klub körül kialakult helyzet borzolta az idegeinket. Szárnyra kaptak olyan hí­rek, hogy Nyilasi Tibort az Austria Wien próbálja elcsábí­tani, és gondot okozott az is, hogy nyáron 9 játékosnak lejár a szerződése, és bár Albert Flórián próbálta megnyugtatni a szurkolókat, de a pénztelenség miatt újra az aggódás lengte körül az Üllői utat. Szerencsére a csapat a játékkal törődött. Négy „habkönnyű” győzelem (MTK 2:0, Tatabánya 3:1, Veszprém 2:0, Pécs 2:0) következett, de a Vác makacs „követőnek” bizonyult. A 28. forduló után továbbra is egy ponttal vezettük a bajnokságot, ami azt is jelentette, hogy nem csak a Fradi volt „hibátlan”, de a Váciak is.

Albert nyolc találattal zárta a bajnoki szezont

Robert Merle regényében két nap az élet, a mi életünkben két forduló volt az élet. Merle regényében a francia katonák sorsuk reményvesztett beteljesülését várták, a zöld-fehér szurkolók a boldogságot jelentő 24. bajnoki cí­m megszerzésében reménykedtek. A boldogsághoz vezető út első állomása a Siófok elleni hazai mérkőzés volt. Esőisten hiába próbálta elijeszteni a szurkolókat, az eső helyett még „kisbalták” is hullhattak volna az égből, a Szentély akkor is megtelt volna. De még hogyan! Eddig is volt teltház, de ami június 13.-án volt a lelátón és azon kí­vül, még annyi év után is melegséggel tölt el. A „gombostű” elmélet is hamisnak tűnt, ahol csak lehetett ülni vagy állni, ott csak zöld-fehér szí­neket lehetett látni. Még azok közül is sokan, akik kint rekedtek, a mérkőzés közben valahogy bejutottak és hely hiányában a Springer szobor környékét lepték el. A mai szemmel már annyira álomszerű, hogy talán már igaz sem volt és csupán az emlékek nagyí­tják fel a történéseket. Nem csak a szurkolás volt felejthetetlen, de a mérkőzés is. Ötöt vágtunk a Siófoknak (az első hármat fejesből) és bár a mérkőzés közben csak néha-néha csattant fel a „bajnokcsapat” rigmus, már mindenki tudta, a jövő hét csak egyetlen dologról fog szólni, a bajnoki cí­m megszerzéséről.

Wukó egyik gólja Diósgyőrött

Az igazság pillanata június 20.-án jött el. Amikor a múlt héten hozzáfogtam az 1991/92-es feldolgozásához, már akkor tudtam, hogy erről a napról lesz a legnehezebb egyetlen értelmes és összefüggő mondatot leí­rnom. Közel húsz év után, ez a nap még mindig nem tisztul le teljesen. Képtelen vagyok az egész nap történéseit egyetlen emlékképpé kovácsolni. Most már sajnálom, hogy akkor nem vezettem „Nagy Laci naplót”, í­gy a közel 20 órás diósgyőri kaland, egy nagy és összefüggéstelen pillanattá vált. Túl sok személyes élménnyel sem akarom felhí­gí­tani a beszámolót, hiszen most a tényeket kell közölnöm, de remélem, hogy lesz még lehetőségem egy önálló élménybeszámolóra egy muzeális lapszemle keretén belül. Tehát a tények: Diósgyőr, harmincezer néző, vagy talán még több is. Órákkal a kezdés előtt egész Miskolc zöld-fehérben öltözött, a szurkolók áradata elfoglalta az utakat, a járdákat, az ott lakók szinte ki sem mertek menni az utcára, mert amerre néztek, csak éneklő Fradistákat láttak zöld-fehérben.

Nyilasi, a bajnokcsapat edzője

Az első „érzelmi bomba” már a harmadik percben robbant, amikor Fodor szögletéből, az aprótermetű Wukovics a hazaiak hálójába fejelt. A teljes földindulás a 29. percben következett be, amikor a mérkőzés hőse ismételt, és Balogh fejese után néhány centiről kotorta be a labdát Knotz kapujába. Ami ezután történt, arra már nem nagyon tudok emlékezni. Nem az alkoholmámor miatt, hanem a győzelmi mámor miatt! A szurkolói öröm annyira elhatalmasodott, hogy majdnem „baj” is lett belőle, de Nyilasi Tibornak végül is sikerült lecsendesí­teni, a „hatóság” által provokált közönséget. Csak a győzelem jelentette a biztos bajnoki cí­met és a csapat teljesí­tette a „kötelességét”. Ami utána jött az maga volt a brazil fieszta, de erről, ahogy már az előbb emlí­tettem egy másik alkalommal fogok részletesebben í­rni.

Tí­z év után újra bajnokok lettünk, kell ennél több? 1980/81-ben Nyilasi Tibor játékosként, 1991/92-ben edzőként ért a csúcsra. Egy pont előnnyel nyertük a bajnokságot a Vác előtt, akik szintén nagyszerű teljesí­tményt nyújtottak, hiszen a Fradihoz hasonló győzelmi szériát produkáltak, de az „csak” a második helyhez volt elegendő.

Telek mellett Simon Tibi is a védelem oszlopa volt

Telek kihagyhatatlan volt a védelemből

1. FERENCVÁROS 30 18 10 2 61:19

A bajnokságban mi kaptuk a legkevesebb gólt és a Kispesttel holtversenyben mi lőttünk a legtöbbet is.

Ha most költő volnék, biztos ódákat zengenék az 1991/92-es bajnokságról. De nem vagyok költő, csak egy Fradi szurkoló, í­gy csak Szophoklész örökérvényű gondolatát ültethetem át:  Sok van mi csodálatos, de a Fradi bajnoki cí­ménél nincs semmi csodálatosabb!

Az 1991/92 évi bajnokcsapat

– lalolib –

Előző rész: 1991 ősz – Következő rész: 1992 ősz