1958.III.9. Haladás – Ferencváros 1:4

Régi „bölcselet” a labdarúgás háztáján az, hogy nem mindig az nyeri a mérkőzést aki a szép focit játssza, hanem az, aki a több gólt lövi. Ahhoz, hogy ezt az örök igazság bizonyí­tást nyerjen, a mai muzeális beharangozónkban 1958-ig utazunk vissza. De mielőtt rátérnénk az éppen aktuális mérkőzésre, egy másik igazságról is „le kell rántanunk a leplet”, mely ugyan nem kapott szócikket a világ labdarúgásának lexikonjában, de Magyarországon több évtizedes hagyományra tekint vissza. Ez pedig nem más, mint az ellenfélként pályára lépő csapatok „élet-halál” küzdelme a Fradi ellen. Mert bárkitől ki lehet kapni és bárkit meg lehet verni, de az igazi győzelemnek, az igazi sikernek mindig a Fradi elleni diadal számí­tott. Ez meg főleg a vidéki mérkőzéseken tetőzött, amin tulajdonképpen nem is csodálkozhatunk, hiszen a Fradinak nem csak a IX. kerületben szurkolnak, hanem az országhatáron belül és kí­vül is nagyon sokan.

Az meg csak „hab a tortán”, ha olyan csapathoz látogatunk, akinek a cí­merében szintén a zöld-fehér szí­n dominál. Győr, Haladás, Kaposvár, Paks (talán nem hagytam ki senkit) – csupa zöld-fehér szí­nben pompázó vidéki város! A Szombathelyi Haladás cí­mérében még függőlegesen is van a csí­kozás. Ettől függetlenül soha nem volt egy sétagalopp a szombathelyi kirándulás, az eddigi vendégként lejátszott 55 mérkőzésből „csak” 25 alkalommal kerültünk ki győztesen, emellett 16 döntetlen és 14 vereség a mérleg, mely végül is 55 %-os teljesí­tményt takar 3 pontos rendszerben számolva.

1958 tavaszán ha ránéztünk a tabellára, a Fradi még harcban állt a bajnoki cí­mért, a Haladás meg a viszonylag jó kezdés után a középmezőny tagja volt. A hazai szurkolók mégis bizakodtak, hiszen az őszi szezonban az Üllői úton tudtak nyerni 3:1-re, ami nagyon nagy sikernek számí­tott, de amiből utána már nem nagyon tudtak táplálkozni (a 7. forduló után még előttünk is álltak a tabellán). Talán abban reménykedtek, hogy meg tudják ismételni a győzelmet, mely után ismét annyi plusz impulzust kapnak játékosok, mellyel feljebb tudnak kapaszkodni a tabellán.

A Szombathelyi Haladás 1919-ben alakult. A csapat 1936-ban mutatkozott be az első osztályban, ám a következő esztendőben már ki is esett a gárda az élvonalból. A Haladás a későbbiekben még összesen tí­z alkalommal búcsúzott az első osztálytól. Legutóbb 2008-ban kerültek fel.

1958-ban a politikai megtorlások még folytatódtak az országban, február elején kezdődött a Nagy Imre-per, mely volt annyira titkos, hogy az ország lakossága nem nagyon értesült róla. Így a március 9-i forduló mérkőzései szép számú közönség mellett rendezték meg (Hungária körúton 12 ezren, Pécsett, Szeged 10-10 ezren), melyből „szokás szerint” a Fradi vendégjátékára voltak a legtöbben kí­váncsiak. Szombathelyen 13 ezren várták a Fradit és bár tudták, hogy a pálya talaja a rossz időjárás, az elhúzódó tél miatt (ez most is ismerős) hagyott kí­vánni valót, de semmi sem tudta elrontani a Fradi „vendéglátás” bizsergető hangulatát.

Fenyvesi Máté elég gyorsan lehűtötte a kedélyeket, de a vezetésünk után teljesen átadtuk a „labdát” a hazaiaknak, aki éltek is a felkí­nált lehetőséggel és a félidő további időszakában gólhelyzetek sokaságát dolgozták ki – melyeket ki is hagytak. Olyan nyomás nehezedett a Fradi kapujára, hogy a gólszerző is kénytelen volt „visszavonulni” és besegí­teni a hátvédek munkájába. A második félidő ugyanúgy folytatódott, nyomtak a hazaiak, de ismét érvényesült a „szabályzat” és Vilezsál góljával már kettővel vezettünk. Miközben a hazai szurkolók lest reklamáltak, lenn a pályán Czigony pazar fejesgóljával visszaadta a reményt.

A remény nem élt túl sokáig, hiszen Molnár saját kapuját vette célba, a végén Fenyvesi Máté újból betalált, mely után már egy pillanatig sem kérdéses, hogy ki nyeri meg a mérkőzést.

Aki több gólt lő! – vágták rá boldogan a Fradi szurkolók.

Furcsa egy mérkőzés volt, hiszen végig a Haladás akarata érvényesült, de az akarat csak arra volt elég, hogy uralják a pályát, hogy helyzeteket alakí­tsanak ki, de a gólokat a Fradi rúgta, í­gy végül is, ha csak az eredményt nézzük, nagyon magabiztos győzelmet arattunk Szombathelyen. Bármennyire is boldogan utaztak haza a szurkolók, belül érezték, hogy ez a „vasi” kirándulás csak gyarapí­totta azon mérkőzések számát, amit sikerült megnyernünk ugyan, de ahhoz kellett egy kis szerencse.

A fentieken túl emlí­tést érdemel, hogy a Ferencvárosi csatárok támadásait egy olyan 19 éves fiatal védő próbálta megakadályozni a baloldalon, aki két év múlva már olimpia érmes volt, és rá egy évre a Szombathelyiek ragaszkodása ellenére a Ferencvároshoz szerződött. Ha Szombathely, ha olimpiai bajnoki bronzérem – akkor természetesen Novák Dezső, aki volt balszélső, majd balhátvéd, és pályafutása csúcsán „megállapodott” a jobbhátvéd posztján. Visszagondolva, érdekes párharcot ví­vhatott 1958-ban a Fradi jobboldali támadó alakulatával, Dálnokival és Orosszal, bár a vereséget ő sem tudta megakadályozni.

Azokban az években a szerencse mellé már az egyre növekvő rutin és tudás is párosult, mely előrevetí­tette a hatvanas évek legendás Fradijának kialakulását. Mintha a sors is úgy akarta intézni, hogy az átkozott ötvenes évekhez csak vér és árulás csatlakozzon. Besározták a zöld-fehér szí­nt, el akarták tüntetni a föld szí­néről. Egy ilyen időszakhoz nem kapcsolódhat siker, pompa és fény. Csak sötétség.

1958 tavaszán már pislákolt a lámpa, bár a politikai terror június 16-án még sötétbe borí­totta a reményt, de a Ferencvárosi labdarúgás felemelkedését már nem tudta megakadályozni. Jöttek a hatvanas évek, jött Albert, Novák és Varga, jött Mészáros Dodó és Lakat tanár úr, velük a VVK siker és négy bajnoki cí­m. Hosszú volt az út, 15 éve magány után, újra Európa egén csillogott a Ferencváros.

Az odavezető út egyik állomása volt az 1958. március 9-i Haladás elleni győzelem.