1958.VII.13. Dorog – Ferencváros 1:5

„Mindent elsöprő lendület — í­gy lehet jellemezni azt a játékot, amit a Ferencváros Dorogon mutatott. Nem számí­tott a rekkenő hőség és az sem, hogy idegenben került sor a mérkőzésre. A zöld-fehér csatárok mint a vércsék csaptak le minden labdára és űzték, hajtották Ilku kapuja felé. Azt a Fradit láttuk Dorogon amely a korábbi években ilyen játékkal szerzett tekintélyt magának. A mezőny legjobbja Rákosi, hol a jobb, hol a balszélen viharzott el és valósággal szétzilálta a védelmet. Meglepő volt, ahogy ez a fiatal játékos az iramot bí­rta. Elsősorban az ő érdeme, hogy a Ferencváros már a mérkőzés elején valósággal demoralizálta a dorogi tizenegyet.”

Azt talán csak a történészek tudnák megmondani, hogy vajon mennyire volt szándékos politikai akarat Nagy Imrét 1958. június 16-án kivégezni, néhány órával azután, hogy a Magyar válogatott 4:0-s győzelmet aratott Mexikó ellen a svédországi labdarúgó világbajnokságon. Ráadásul a győzelem azt is jelentette, hogy csoportunkban a walesi válogatottal holtversenyben végeztünk, í­gy Nagy Imre mártí­rhalálát követő napon ismét pályára kellett lépni a válogatottnak a továbbjutásért. Arra is kí­váncsi lennék, hogy vajon mennyire vonta el a figyelmüket a hazai történések, bár az sincs kizárva, hogy túl sok információt nem is kaptak magáról a büntetőperről, mely eleve zárt keretek között zajlott, í­gy magáról a halálos í­téletről és a másnap hajnali kivégzésről sem értesültek. Ettől függetlenül a rájátszást elvesztettük 2:1-re. A mérkőzés csak 2.823 fizető nézőt vonzott, mely a legkevesebb a FIFA világbajnokság történetében. A nemzetközi érdeklődés levette szemét a magyar labdarúgásról, az „aranycsapat” nimbusza ezennel véget ért.

A vereség után a válogatott utazhatott haza és folytatódhatott az 1957/58-as bajnokság, melyért a Honvéd, az MTK és a Ferencváros küzdött váltakozó sikerrel. A VB előtt még a Fradi vezette a bajnokságot, de az idő előtti hazautazás utáni első bajnoki fordulóban váratlanul 4:1-ra kikaptunk az ősi rivális Újpesti Dózsától, í­gy újra csak a gólkülönbség döntött az első hely sorsáról. Mivel a 24. fordulóban az MTK meglepetésre kikapott Diósgyőrött, í­gy a Fradi 1958. július 13-i, dorogi vendégszereplésén csak a győzelem volt az elfogadható, ráadásul azon a napon a két „üldöző” csapat egymás ellen játszott. Mivel a Honvéd-MTK 2:2-es döntetlennel zárult, í­gy egy győzelem azt is jelentette, hogy pontelőnnyel vezetjük a bajnokságot. Azt a bajnokságot, mely a forradalom leverése után az első „teljes” ősz/tavasz lebonyolí­tású volt. A Kádár-rendszer a forradalom leverése után, amikor már kivégezte vagy bebörtönözte a „kommunista rendszer ellenségeit”, amnesztiát hirdetett, í­gy a focipályákra is többen visszatérhettek.

Dalnoki mellett Sándor „Csikarnak” sem volt könnyű dolga

A Fradinál nem nagyon változott azóta a csapat, hogy visszakapta nevét a forradalom idején. Egyedül talán Dalnoki Jenő eltiltása majd sajnálatos sérülése okozott problémát. A mindig is a keménységéről ismert Dalnoki Jenő eltiltása az őszi szezon 11 fordulója után történt, amikor a fordulóról beszámoló Képes Sport egy külön cikkben „hí­vta fel” az MLSZ figyelmét a mérkőzéseken tapasztalt durvaságokra. Bár az í­rás nevet nem emlí­t, de az MLSZ mégis Dalnoki Jenőt találta meg és az akkori rezsimre jellemző „nevelő” hatásként a Fradi védőjét 1958. március 3-ig eltiltotta a labdarúgástól. Az eltiltás után a tartalékok között lépett pályára, balszélsőt (!) játszott a Törekvés ellen, amikor is a „durva” Dalnoki Jenőt úgy felrúgták, hogy utána nyolc hónapot volt kénytelen kihagyni! 1958. december 21-én, egy nemzetközi barátságos mérkőzésen tért vissza újra az első csapatba. Játékosként 437 mérkőzésen lépett pályára zöld-fehérben és 21 gólt szerzett. A „puha vagy Jenő” jelző egész pályafutását végigkí­sérte és mindig is az egyik legkeményebb védőnek tartották a magyar labdarúgásban (egy 2005-ös interjú során ő sem emlékezett arra, hogy mikor is „aggatták” rá az azóta szállóigévé váló jelzőt).

1958. július 13-án még Dalnoki Jenő nélkül léptünk pályára Dorogon, ahol a cél a győzelem volt, hiszen ezzel már pontelőnnyel vezettük volna a bajnokságot. A cél maradéktalanul teljesült is, hiszen helyenként sziporkázó játékkal nyertünk 5:1-re, Friedmanszky (2), Vilezsál, Thoman és Rákosi góljaival. A másnapi újságok elsősorban Rákosi Gyula játékát dicsérték, aki 19 évesen, 1957. augusztus 3-án mutatkozott be az első csapatban és fél év múlva már állandó tagja volt a kezdőnek. Ezután közel 15 évig szolgálta játékosként a Fradit, 511 alkalommal lépett a pályára és 116 gólt szerzett, ezzel minden idők 9. legtöbb mérkőzését játszó Ferencvárosi játékosa. Négyszeres magyar bajnok és kétszeres magyar kupa győztes, tagja volt az 1965-ös VVK-t nyert csapatnak. Óriási munkabí­rású, sokat futó játékos volt, aki nélkülözhetetlen volt a Szőke-Varga-Albert-Rákosi-Fenyvesi csatársorban.

„Tudtam, hogy nem vagyok született zseni, csak azzal emelkedhetek ki a társaim közül, ha kétszer annyit futok, mint a többiek. Rengeteget túlóráztam, egy-egy mozdulatot, elfutást százszámra végeztem. A szélről történő beadásoknál a társak csak kiáltottak, hogy „Matyi”, és én már í­veltem is a labdákat …” – nyilatkozta évekkel később.

A szép számú közönség előtt a hazaiak nem tudtak túl nagy ellenállást kifejteni, a Fradi szebbnél szebb támadásokat vezetett. Pedig 54 évvel ezelőtt is kánikulai meleg volt Dorogon, de ez főleg az első félidőben nem nagyon zavarta a zöld-fehér játékosokat. A közönség is elégedetten távozott, az egyikük ezekkel a mondatokkal summázta a dorogi kirándulás eredményét: „- Ezért érdemes volt a „vasárnapot elrontani”, s a Római fürdő helyett a „dorogi gőzt” választani a 36 fokos hőségben.”

A győzelemnek kellő önbizalmat és lendületet kellett volna adni a következő forduló rangadójára az MTK ellen, mely végül is döntött a bajnoki cí­m sorsáról, számunkra nem úgy, ahogy a szurkolók még Dorogon elképzelték. Kikaptunk az örökrangadón 2:1-re majd az utolsó fordulóban döntetlent játszottunk a Vasassal, í­gy csak a harmadik helyen végzett a Tátrai Sándor által irányí­tott Ferencváros. Bár a csapat csalódást okozott a szurkolóknak, hiszen végig harcban voltunk a bajnoki cí­mért, de már látható volt, hogy kezd kialakulni egy olyan csapat gerince, mely néhány év múlva szinte minden létező csúcsot elért. A szurkolók és a szakma szeme egy játékost is árgus tekintettel figyelt, aki 1958-ban 17 évesen az utánpótlás csapat mérkőzésein kápráztatta el a focit szerető közönséget, és aki 1958. november 2-án be is mutatkozott a felnőtt csapatban, majd néhány év alatt a magyar labdarúgás Császáraként az Aranylabdáig jutott.

A Ferencvárosi labdarúgás egyik aranykorszakának emlí­tett hatvanas évek már nagyon közel voltak: Dalnoki, Mátrai, Orosz, Vilezsál, Rákosi, Fenyvesi, Albert – már 1958-ban jelezte, hogy egy olyan csapat van kialakulóban mely örökre meghatározta a Ferencváros dicsőséges múltját. De 1958-ban még nem csak a bajnokság elvesztése okozott fájdalmat, de a szabadság fuvallata is egyre távolabbra került és azt sem szabad elfelejteni a labdarúgásunk emlékeinek felidézésekor, hogy ebben az évben végezték ki Nagy Imrét.

Bármennyire is szeretnénk, hogy a politikai távol maradjon a sporttól, nekünk, akik a jelenben élünk, igenis kötelességünk felidézni múltunk minden rezdülését, mert máskülönben soha nem tudjuk megérteni a jelenünket.

– lalolib –